Ördög bújt a zongoristába

A Drop Out Venus feloszlott, ami szomorú, mert jók voltak, ámde örömteli, mert így bekerülhettek a Quart Ingyenzene rovatába.

A londoni Drop Out Venusra még májusban kaptuk fel a fejünket, amikor a később, júniusban megjelent GLITZ című ep-jüket kezdték el promózni a Death Is Screaminggel. A Moskovich tesók, Iva és Chris vezette zenekarnak aztán váratlanul, "titkos körülmények" miatt ez lett az utolsó kiadványa. Ez egyrészt talán nem is volt meglepetésszerű, főleg, ha végigpörgetjük a zenekar Facebook-oldalának bejegyzéseit, másrészt öröm az ürömben, hogy minden eddigi kazettájuk, albumuk és ep-jük szabadon választott áron beszerezhetővé vált a Bandcampen (akár ingyen, ha 0-t írunk az árhoz).

A GLITZ egy szövegileg fanyar hangulatú, sötét és ironizáló anyag, amelynek abszolút csúcspontja a Blondie-t és a korai Yeah Yeah Yeahst a kalapból egyszerre előrántó Death Is Screaming, a nyolcvanas évek funkjára emlékeztető basszusmeneteivel, aprító gitárjaival és rapbetétjével. A totális káosznak tűnő, de egyébként remekül összetett dal, amelynek a végén már csak egy dobgép és egy szintetizátor hallható, a CSS-nek is bármikor a becsületére válhatott volna. A négyszámos ep egésze pedig leginkább ahhoz hasonlítható, mintha az összes, zongora mögött klimpírozó énekesnőt megszállta volna egy ördögi lény - és ők ezzel együtt bájos tudtak volna maradni, de őrületük azért magával ránt minket. A Manic Constellations zongorás nyitása tiszta White Stripes, a Sexy-t akár Kate Nash is írhatta volna azzal a kitétellel, hogy ő sosem volt ennyire zavart és depresszív. Pont ezért kár, hogy a Drop Out Venus nincs többé, mert pont azt a sötét tónust hozták vissza a nyolcvanas évekből, amelyhez kevesen mernek igazán hozzányúlni.