A zenétől essen seggre az ember - Emiliana Torrini a Quartnak

Emiliana Torrini olasz származású izlandi énekesnő, de tizenhat évig Londonban élt. Elmondja, milyen újra otthon, hogy az elektronikus zene szülés utáni terápiaként is működik és kiderül az is, miért énekelnek angolul az izlandiak.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Azt olvastam, hogy amikor lemezt készítesz, sosem énekelsz fel a stúdióban egy dalt kettőnél többször, mert különben úgy érzed, hogy kiesel a hangulatból. Majdnem egy éven át dolgoztatok a negyedik albumodon, aminek Tookah a címe. A stúdiózást az eszerint gyorsan lezavartátok.

Igen, amikor eljutunk a lemezfelvételhez, akkor már általában gyorsan dolgozunk. Mondjuk most az átlagosnál egy kicsit tovább tartott a stúdiózás, mert a hangzás összerakása időigényesebb volt, mint eddig. Folk elemeket kevertünk beatekkel, elektronikus zenével. Nem volt egy egyszerű munka, jó sokat dolgoztunk rajta. Az olyan számok, mint az Autumn Sun vagy a Speed of Dark két, tökéletesen más világ, először úgy tűnt, hogy nem is férnek fel ugyanarra a lemezre. Végül nagyon örültünk, amikor észrevettük, hogy az elektronikus hangzás végül összehozza őket. Korábban egy csomó mindent csináltam: van kötődésem a népzenéhez és az elektronikus világhoz is.

Például a GusGus-nek is tagja voltál. És valóban sokkal dominánsabb az elektronikus hangzás az új lemezen, mint az eddigieken. Hogyhogy épp most nyúltál vissza az elektronikához?

Három éve született meg a kisfiam, és az elmúlt időszakban egyszer csak elértem arra a pontra, amikor már ezer éve nem aludtam ki magam, el akartam menni táncolni, csinálni akartam valamit, ami (sikít egyet) - érted, mire gondolok. Végül Dan-nel [Dan Carey producer, akivel E.T. évek óta együtt dolgozik] sikerült ezt megvalósítani, amikor elkezdtünk dolgozni az új lemezen. Bevonultunk a stúdióba, és megnéztünk egy csomó olyan YouTube-videót, amin elképesztően furcsa hangokat kiadó gépek vannak. Ez elég jó inspiráció volt a stúdiómunkához. Lett is két-három nagyon elektronikus hangzású számunk, amik nem kerültek fel a lemezre, de nagyon jól esett megcsinálni őket. Végül több-kevesebb elektronika az összes számba került, de jórészt folkos hangzással keverve. Ez az album a Dan-nel eltöltött idő lenyomata, ezért olyan nekem, mint egy napló vagy egy utazás.

A lemez talán legerősebb, leghátborzongatóbb száma a When Fever Breaks. Korábban azt mondtad valahol, hogy meg akarod írni a fiadnak a világ legjobb szerelmes számát, csak előtte még bizonyos sötétséggel le kell számolnod. Ez a szám pont olyan, mintha leszámolnál benne valamivel. Most már jöhet a szerelmes szám?

Ezt a számot akkor írtuk, amikor befejeztük az előző turnét, ami nagyon kemény volt, azt hittem, megőrülök. Felhívtam Dant, hogy csináljon valamit, mert általában ő az az ember, aki vissza tud hozni a Földre (én meg őt). Számomra nagy gyógyereje van annak, ha írok egy számot és közben el tudok távolodni magamtól. Úgyhogy bevettük magunkat a stúdióban, és 24 órán át dolgoztunk egyhuzamban ezen a számon. Később nem nyúltunk hozzá, szóval pontosan ugyanolyan formában került fel a lemezre, ahogy akkor megcsináltuk.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

És mi a helyzet a fiadnak szánt dallal?

A Home az új lemezről azért valamennyire egy szerelmes szám. A barátom, aki angol, pont Izlandon kapta meg élete álommelóját, ezért legnagyobb meglepetésemre öt hónappal ezelőtt hazaköltöztem. Nagyon furcsa érzés, mivel összesen 16 évet éltem Angliában, az ottani barátaim már szinte családtagjaim. Na, és akkor egyik pillanatról a másikra újra otthon voltam Izlandon, a világ számomra legkedvesebb emberével, a fiammal. Ő eleve a világon a legjobb dolog számomra, bizonyos értelemben az otthonom. Nagyon jó, hogy hazavihettem, és egy olyan életbe csöppent ott, amit mindig is szerettem volna nyújtani neki.

A legtöbb előadó szívesebben énekel az anyanyelvén, mert úgy érzi, hogy azon tudja leginkább kifejezni a gondolatait. Izland viszont kivétel: már a kezdő zenekarok is gyakran egyből angolul szólalnak meg. Te is angolul énekelsz. Miért van ez?

Valószínűleg azért, mert az angol nyelv Izlandon mindig nagyon fontos része volt az emberek életének. A tévében a filmeket angolul – vagy az eredeti nyelven – adják, nem szinkronizálják őket. Nincs az, hogy valaki az egész életét arra teszi fel, hogy jó színész legyen, belead mindent, aztán jön egy fickó és rábeszél valami blablát egy másik nyelven. Nem hiszem, hogy bárkiben tudatosult, mekkora hatással van ez arra, hogy milyen gyorsan és jól megtanulnak az izlandiak angolul. Nálam amúgy is érdekes a helyzet: az apám olasz, és sok olasz rokonom él Németországban, meg persze Olaszországban is. Az apám a születésemtől kezdve izlandiul beszélt velem, így nem tanultam meg olaszul; angolul és németül viszont tudok - szinte magától értetődően jöttek ezek. Angolul pedig egyszerűen könnyebben tudok számokat írni, mert van egy flow-ja.

Legutóbb 2009-ben jártál itt, amikor három izlandi zenekart mutattak be a magyar közönségnek a Müpában. Van szerinted valami lényegien közös az izlandi zenekarokban vagy csak a származás köti őket össze?

Úgy látom, hogy az utóbbi időben már nemcsak Anglia és Amerika jó abban, hogy megmutassa a zenéjét a világnak, hanem Izland is. Az izlandi zenei export elképesztő jól működik, olyan helyekre is eladják a zenekarokat, ahol amúgy sosem hallgatnának izlandi zenét. Ez szuper, mert amúgy csak olyanok ismernének minket, akik tudatosan vadásznak az a zenéinkre. Az olyan események, mint amilyen ez a közös bemutatkozás is volt, arra is jók, hogy az ember újra találkozhasson a régi barátaival és együtt zenéljen velük.

„A zene egyszerre legyen ijesztő és csodálatos. Olyannak kell lennie, hogy seggre essen tőle az ember, miközben nem tudja eldönteni, hogy most akkor sírjon vagy nevessen" – egyszer ezt a definíciót adtad a jó zenére. Kik azok, akik szerinted megfelelnek ennek a leírásnak?

Leonard Cohen szerintem mindig ilyen volt. Dinah Washington olyan szuperokos számokat írt, amik egyszerre voltak szexik és viccesek - ehhez jött a csodálatos zene, a keserédes melankólia. Vagy ott van Minnie Riperton. De most valamiért csak ilyen régiek jutnak eszembe. Ja, és persze, Nick Cave.

Itt volt három napja.

Jaj, ezt ne is mondd! Mindig ez van, akárhova megyek, teljesen kiakaszt. Nick Cave mindig ott van a közelben, és én mindig lemaradok róla, pedig már kb. tízéves koromtól kezdve az egyik legnagyobb kedvencem, de még sosem láttam. Amúgy szeretem a költészetet a zenében, és azt is, ha valaki képes az öniróniára. Szeretem, ha valaki mély dolgokról énekel, ami megérint. Az ilyen számok képesek arra, hogy valami olyat tanuljon magáról az ember, amibe amúgy nem gondolna bele. Elképesztő, hogy egy dal képes változást elindítani az emberekben.