A lehűlésnek és az A38 Színpadnak a forróságban áldásos, most zordabb kereszthuzata miatt egész otthonos körülmények között lépett színpadra az izlandi-olasz Emiliana Torrini és hat kísérőzenésze (két gitáros, egy basszusgitároslány, egy mindenes lány, egy dobos és egy szintis). Majd – nem tudom, mondjuk – laza harmadház előtt kezdtek bele egyórás műsorukba. Akik arra számítottak, hogy a Jungle Drumhoz hasonló vidám, játékos táncikálás lesz, annak csalódnia kellett, hiszen kedves, lassú, álmodozó, finom elektronikával átitatott folkdalok jöttek egymás után. Ennek megfelelően a közönség egy része inkább a földön ülve követte a látszólagos eseménytelenséget.
Mert tényleg, az első ötven percben nagyjából ugyanazt játszotta a zenekar. Gazdagon, de nem tolakodóan hangszerelt dalaikkal igazából semmi gond nem volt, viszont most igen csak zavarban lennék, ha egyet is fel kéne idézzek. Ebből gondolom, mindenki kitalálhatta, hogy az új lemeztől is hasonló hangulat várható. Emiliana Torrini amúgy egy kedves kismama benyomását keltette, ahogy a közönséggel beszélgetett, vagy ahogy teljes átéléssel énekelte a dalait.
A koncert legviccesebb pontja az volt, amikor Torrini elmesélte, hogy megérkezve a helyszínre, a gitárosuknak azzal kellett szembesülnie, hogy az A38 Színpadot díszítő fellógatott gömböket bizony ő készítette a privát foglalkozásaként. Aztán szép lassan elérkeztünk a az utolsó két számig. A Me And Armani dreamskája aztán visszavezette a dolgokat oda ahol tényleg voltunk, egy fesztiválra, hogy aztán a zárásként nagy nehezen megérkező Jungle Drumra már mindenki rázza a seggét. Összességében persze nem volt ez rossz, sőt nagyon hangulatos egy órácska volt, de inkább csak a saját keretei között működött és nem annyira egy fesztivál részeként. C+