A magyar Sziget

A klassz dolgok megcsinálják magukat. Ahogy a pesti bulinegyed, a magyar borkultúra vagy a jégkorong, úgy a Sziget sem úgy lett, hogy Orbán vagy Gyurcsány kitalálta őket.

Először 1994-ben jártam a Sziget Fesztiválon, az elsőt még kihagytam, a másodikat már nem. Utána egyről hiányoztam, a kétezres évek elején, akkoriban úgy éreztem, mindenki ott van, aki nem számít, és kell a fenének ez a nagy felvonulás. Általában egy-egy napot vállaltam évente, többre eleinte nemigen futotta. De az az egy, az kellett, nagyon. Éppen úgy, mint most a lányaimnak. Nekem több kell már, rekordot döntöttem az idén, ötször voltam kint, Muzsikással, Nick Cave-vel kezdtem, Franz Ferdinanddal, Tame Impalával végeztem. Hajlott korom ellenére nem lógtam ki a tömegből, láttam bőven magamfajtákat, sőt idősebbeket is.

1994-ben feleannyiba került egy napijegy, mint egy nemzetközi sztáros belépő egy Kisstadion-koncertre. Ezúttal körülbelül ugyanannyiba, talán egy árnyalattal többe. Ha belegondolunk, mit kapunk azért a pénzért, amennyit szűk két óra Mark Knopflerért vagy Vaya Con Diosért kell fizetnünk, világossá válik, hogy tragédia nem történt időközben.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Változások voltak, az igaz, ráadásul alapvetőek, komolyak. Minden kicserélődött. A fesztivál karaktere és a közönsége is. Nemcsak azért, mert a mai látogatók zöme húsz éve még bölcsődébe járt, vagy oda sem, illetve akik akkor a kell egy hét együttlét jegyében nyakalták a kannásat a fák alatt, azok ma tinédzser gyermekeiket próbálják a helyes utak felé terelni az életben (miközben őszintén remélhető, hogy ha Óbudán vagy Újpesten laknak, akkor sem zavarja őket a zaj).

A Szigetnek más lett a műfaja, más a célja. A Sziget eredetileg magyar volt, menet közben nemzetközivé lett. Személy szerint azért is szeretem, mert szeretek külföldre menni, és minden más külföld messzebb van két HÉV-megállónál. Ahogy egy ismerősöm mondta szombaton: nem is készültem, mit nézzek meg, a hangulatért jöttem ki, bírom a jókedvű nyugati fiatalokat.

Magyarország a 90-es évek elején, a kezdetekkor még szőröstül-bőröstül Kelet-Európához tartozott. Sok szempontból ott a helye ma is, de látni kell, hogy az elmúlt két évtized egynémely fejleményei közelebb lökték a vágyott Nyugathoz. Ebben a tekintetben nem a politika, nem is a gazdaság szereplőit illeti dicséret, nem őket kell megsüvegelnünk. A rendszerváltáskor rengetegen hitték, hogy egyik pillanatról a másikra sokkal jobb lesz, mint addig volt. Gazdagabbak leszünk, okosabbak, szebbek. Nem lettünk. A magyar társadalom amúgy nem egyedül bizonyult kevésnek a gyors felzárkózáshoz, az egész régió sem kapott esélyt erre a történelemtől. Ám az európai uniós csatlakozás, a határok megszűnése, a kulturális preferenciák változása mégis közelebb vitt bennünket a világhoz, és közelebb hozta hozzánk a világot.

Ehhez épphogy olyan fenoménekre volt-van szükség, mint a Sziget Fesztivál. Vagy a budapesti bulinegyed, vagy a gasztroforradalom. Valamint olyan emberekre, mint Gerendai Károly.

Fotó: Mudra László - Origo

Aktuális állapota, gyászos közhangulata révén Magyarország csak megszorításokkal része a szimbolikus Európának. A Sziget viszont teljes mértékben, mindenhonnan nézvést az. Ez, amit állítok, évek óta evidencia. De olyan evidencia, amit a többség nem ismer. Vagy nem akar ismerni, vagy nem akar elfogadni. Ezért nem hülyeség ismételgetni, hangsúlyozni.

Nem is tudom, mulatságos-e, vagy inkább szomorú, mennyire képtelen még ma is kezdeni valami értelmeset ezzel a fesztivállal a politika és a média. Különösen ahhoz képest, hogy milyen erős országimázs-alakító jelenségről beszélünk. A politika, ha teheti, inkább csendben van, a híradókba bele sem fér semmi a decibeleket fájlaló lakossági berzenkedéseken kívül, a bulvár meg elvan annyival, hogy a fiatalok óvszer nélkül dugnak a poros sátrak mélyén.

Közben az is lehet, hogy nem is kell, hogy értsék, mi van. A klassz dolgok megcsinálják magukat nélkülük is, nem kell extra segítség. Már ha van, aki kitalálja és viszi őket.

A Sziget, a bulinegyed, a borkultúra, a jégkorong sem úgy lett, hogy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy legyenek. Amit a politika talál ki, az úgysem lesz. Azaz úgysem lesz olyan. Ha már ország, imázs és szórakoztatóipar: attól nem lesz Kánaán és világverés, hogy a teljesen reménytelen futballba pumpálják a százmilliókat. Mindegy, mindenkinek megvan a maga mániája, minden százmilliónak megvan a maga sorsa.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Természetesen a Sziget sem tökéletes. A szubkultúrában mindenki tisztában van vele - a régen minden jobb volt típusú nyavalygáson túl is -, hogy nem a legfényesebb időszakát éli a rendezvény. A szervezők maguk is tudják, hogy Blur ide, Franz Ferdinand oda, David Guetta amoda - ne csináljunk már Krisztusból bohócot, írta utóbbi fellépése kapcsán képzett szakírónk, helyesen -, a fellépők névsora masszívabb kellett volna legyen 2013-ban. Nem véletlen, hogy az idei fesztivál veszteséges lett, a fő szervezőt kivételesen nem emlegetheti a mikroblogszféra Gerendai "Nullszaldó" Károlyként.

A szubkultúra mindig újra vágyik, egy húszéves fesztivál ugyanúgy megunható, mint a brit gitárzene. Vagyis most van itt a pillanat, amikor fel kell merülnie a kérdésnek: lehet-e Budapesten még nagyobb dolgot csinálni. Elérhető cél-e annyira menőnek lenni, mint a Glastonbury vagy a Primavera. Van-e az a pénz, van-e erre akarat.

A válaszút előtt álló Sziget nagy utat járt be a kezdetek óta. Már soha nem lesz olyan, mint 1993-ban. Ne is legyen. Semmi se legyen olyan, mint 1993-ban. A Sziget nem lesz savanyú, nem lesz kicsi sem. Hogy viszont ezenközben annyira a miénknek kellene lennie, hogy csak na, hát azzal előbb-utóbb csak kezdünk valamit. Rajtam nem múlik. Egye fene, jövőre is veszek néhány doboz Pilsnert 840 forintért.