Jézus, milyen nép ez a magyar! - Hamar Dániel (Muzsikás) a Quartnak

A Sziget nulladik napján ad szuperkoncertet a negyvenéves Muzsikás. A zenekar alapító tagjával, Hamar Dániellel (bőgő, gardon, dob, ének) beszélgettünk ebből az alkalomból a népzenében megjelenő vulgaritásról és líráról, a párválasztásról és a kalotaszegi zenéért rajongó japán prímásról, román buszokról és nemzetközi sikerekről. Valamint a történelmi sorscsapások előnyös következményeiről.

Amikor először külföldre jutottatok, még nem volt szó világzenéről. Ennek a kategóriának a megjelenése, divatja milyen hatással volt rátok?

Ez egy üzleti kategória, a népzene felé fordulás üzleti leképezése, amit azért találtak ki, hogy a progresszív népzenéknek és az abból merítkező zenéknek legyen külön helyük a boltban. Mi is láttuk, amikor elindult ez az érdeklődés, és persze ennek ilyenkor vannak olyan oldalhajtásai, amik nem túlságosan egészségesek. Tipikussá kezdett válni, hogy van például egy fantasztikus afrikai énekes és zenész, amit csinál, abban ő a legtökéletesebb - és úgy adja el magát, hogy feltesznek mellé egy basszgitárt, két szintetizátort, dobfelszerelést, három lány táncol, fények mennek. Az egészet olyan ruhába öltöztetik, ami nem biztos, hogy illik ahhoz a zenéhez, de így könnyebben eladható. De ezek általában hamar kidurranó dolgok voltak. Nekünk is felajánlották: "gyerekek, csináljátok azt, hogy angolul énekeltek, majd mi lefordítjuk nektek a magyar népdalokat; és ne bőgőt, hanem egy basszgitárt hozzál, meg egy dobfelszerelést, és három pár táncost, és egy év múlva ott lesztek a Royal Festival Hallban." Mondtuk, hogy nem.

Ki ajánlotta ezt fel?

[nevet] Pont az a Joe Boyd, aki aztán három évvel később elvitt minket a Royal Festival Hallba. [Joe Boyd a világzene terén úttörő Hannibal Records alapítója, ahol a Muzsikás is megjelent; producerként dolgozott a Pink Floyddal, Nick Drake-kel, a Fairport Conventionnel stb.; itt a honlapja, itt ír róla a Wikipedia.] Tehát ott voltunk így is, a saját zenénkkel, lassabban, de stabilabban jutottunk el oda. Azt mondtuk neki: "Te Joe, a legnagyobb probléma az, hogy ezeket a szövegeket nem lehet lefordítani." "Miért ne lehetne?" "Azért nem, mert sokszor mi magunk sem értjük." "Hogyhogy nem értitek?" De hát tényleg így van, hogy nem értjük, mert nagyon sokszor olyan képekben, szimbólumokban beszélnek ezek a szövegek, hogy az ottaniak értik, de más nem, bár magát a szavakat érti. Vegyük például ezt a nagyon szép kalotaszegi népdalt [énekli]: "Körösfői Részeg alatt / Három kislány zabot arat / Ej-haj zabot arat a lovának / Szeretőt keres magának." Az ember ugye megmagyarázta, hogy igen, zabot arat, ez egy mezőgazdasági munka - de kiderült, hogy ez nem ezt jelenti. A zab egy nagyon erős szexuális jelkép, ugye, ha a szót visszafordítod, tudod, hogy mi az - ebből van a "zabigyerek" szó is. És ezt az ember nem tudja Budapesten. Na most az angolban ilyen nincs, nem erre a srófra jár az agyuk.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Hozzáfűzött magyarázatokkal nem lehetett volna megoldani?

Elmondok egy történetet. Nekem a geofizika a szakmám, és nálunk az egyetemen az angol alapnyelv. A Magyar Népzene Tárá-ban megjelent egy dallam, amit Bartók gyűjtött és föl is használt az egyik művében, és ennek a tudományos könyvnek a jegyzetében a szöveg le van fordítva angolra. Amíg a magyar szellemesen vulgáris, addig az angol szörnyű, amikor ugyanezt mondja. Csináltunk egy bulit a tanszéken, azt mondtam, egy láda sört kap, aki vissza tudja fordítani az angolt magyarra, de senkinek nem sikerült, természetesen. Mondjuk ez a szöveg nem volt ismert, mert ezek legfeljebb szakkönyvekben jelennek meg, túl szókimondók. A néphagyományban van hely és alkalom, amikor ez megengedhető, mondjuk egy lakodalomban ott van az erős szexuális töltet, szólnak a csujogatások, mindenki azon kacag, hogy "a menyasszony darufarú / meg...ta az egész falu", vagy: "A menyasszony lába közt / összebolondult a szösz, / a vőlegény azt ígéri, / még az éjjel kikeféli." Ezeket kiabálják, és nem botránkozik meg rajta senki. Na ha ezeket lefordítanád angolra, azt mondanák: "Jézus, milyen nép ez a magyar!" Na most ez még ennél is durvább volt. A magyar bővérűen szellemes, ugyanez angolul szörnyű. Hát ezért nem akartuk lefordítani. A népzenében megvan a teljes érzelmi spektrum, a vulgaritástól a gyönyörű líráig; és az emberek érzelmi világa is szélesebb, mint a miénk. A férfi, aki nekimegy vasvillával a medvének, a temetésen úgy zokog, mint egy kicsi gyermek. Ha pedig mulat, akkor hiába mondják neki, hogy ég a ház. A mai ember érzelmi világa ehhez képest le van szűkítve, például a férfiak nem sírhatnak, mert az a gyengeség jele. Ez nem egészséges. Amikor fiatalon gyűjtőutakon voltunk, Erdélyben sokfelé láttuk, hogy a faluban a zenének, a daloknak komoly lélektani gyógyító erejük van. És ha a lelked ép, a tested is az. Amikor valaki kiénekli a népdalokban a bánatát, vagy éppen önfeledten táncol, akkor voltaképpen gyógyítja magát.

De ezzel, hogy ez a vulgáris réteg alig ismert, erősödik az a kép, hogy a magyar népzene rezervátumba való, nem?

Tudod, mi minden évben hatvan ingyenkoncertet csinálunk iskolákban, tanítási napokon: két-három-ötszász gyerek megy le a tornaterembe egy-egy ilyen rendkívüli énekórára. Ezt mindig hozzáigazítjuk a korosztályhoz, első általánostól érettségiig. Amikor elmegyünk egy gimnáziumba, akkor kifejezetten az a cél, hogy megmutassuk, hogy ez nem rezervátum, nem arról van szó, hogy leteszem a rokkát a sarokba, és elmélázok, hanem használom. És hogyan lehet ezt használni? 16-18 éves korban a párválasztás az, ami a legjobban foglalkoztatja a kamaszokat, dübörögnek a hormonok. Ugye mindenki gátlásos, mert senki nem szeretne nevetségessé válni, nem szeretne olyan helyzetbe kerülni, hogy utána röstellkednie kelljen. És ez nincs megoldva a modern társadalomban, de tökéletesen megoldották mondjuk Erdélyben, Szék faluban. Ott a táncház arról szólt, hogy összejöttek a falu fiataljai táncolni szombat estétől vasárnap reggelig, és oda felnőtt be nem mehetett. Egy "táncpár", azaz táncciklus közel egy órát tartott, azalatt egy fiú ugyanazzal a lánnyal táncolt, nem volt lekérés. A szűk hely miatt csak egyetlen pár tudott táncolni a zenekar előtti kis téren. Ezt a helyet néhány perc után átadta a következő párnak, és így mindenki táncolhatott, de addig szépen sorban állt. Közben átölelve tartotta a lányt, a zene ritmusára csak billegtek. Hát a lány biztosan megérezte, ha a fiú szíve érte dobogott. Ha nem, akkor a legény azon az éjjel még egyszer felkérte táncolni, ez már jelentett valamit. A táncok szünetében a bejárati helyiségben, a "pitarban" leülhettek a padra, ott sötét volt, összebújhattak. Úgy szövődtek a táncházban a szerelmek, hogy minden tiszta, természetes volt. Tehát meg volt szervezve, hogy ha neked tetszik egy lány, akkor hogyan közeledhetsz hozzá úgy, hogy nem váltál nevetségessé. A mai középiskolás kamaszok szájtátva hallgatják az ilyen történeteket.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

A dalokról meg elmondom, hogy mi sokat jártunk Írországban, és az írek rendkívül hasonlítanak a magyarokhoz, a zene és az ének a mindennapok része. Csak az ír népdalok nagy része a whiskeyről szólt. Megkérdezem: "Szerintetek miről szólnak a magyar népdalok?" "Hát a pálinkáról." Mondom: nem, hanem a szerelemről. Gyerekek, hát tudjátok, ilyenek a magyarok, nekünk ez a fontos. Előtte megénekeltetjük őket, hogy "Hej, Dunáról fúj a szél" meg "Hej, Jancsika, Jancsika." Mondom nekik: "Tudjátok, ez egy nagyon pajzán szerelmes dal". Néznek nagy szemekkel. "Nem lehet érteni, mert ez három versszakos dal, és a második versszakot a tanügyi bácsik kihúzták az óvodások könyveiből, csak az a baj, hogy a gimnazistáknak meg nem tették vissza, hogy megértsétek, hogy miről szól." És akkor eléneklem nekik, hogy "Hej, Dunáról fúj a szél", és a második versszak ez: "Hej, Dunáról fúj a szél / Feküdj mellém, majd nem ér / Nem fekszem én kend mellé / Mert túl rövid a kendé". És akkor jön az, hogy "Hej, Jancsika, Jancsika / miért nem nőttél nagyobbra". És amikor leesik a tantusz, visítva kacagnak. Aztán azzal folytatom, hogy "énekeltük azt, hogy 'Érik a szőlő, hajlik a vessző' - na ezt most nem mondom el, szedjétek össze a fantáziátokat, csak egyre ne gondoljatok: ez sem a mezőgazdaságról szól." És akkor értik, hogy ebben élet van; hogy ezek hús-vér emberek voltak. Olyan megszervezett élet volt, hogy amikor budapesti, belvárosi fiúként oda lementem, csak tátottam a számat, és irigykedtem. Az volt az érzésem, hogy de jó nekik, hogy így élhetnek, mennyivel tartalmasabb, mint ahogy én élek Pesten.

Tehát innen indult az, hogy ezzel akarsz foglalkozni?

Nagyon megfogott ez a kultúra és ez a zene, és elkezdtem tudatosan keresni, hogy hol lehet megtanulni így zenélni. Így jutottam el a Bartók Táncegyütteshez, és ott volt az a mag, ahonnan az egész elindult. Tímár Sándor volt a koreográfus, és olyanok voltak mellette, mint Martin György, aki a tudományos hátteret adta. Ott volt a táncegyüttes, ott voltak a Sebőék, a Sebő-Halmos duó, összeszedték a zenészeket. Onnan indult el ez az egész megújulása a népzenének, amire azt szoktam mondani: a mi nemzedékünk ezt használatba vette. Nem rácsodálkoztunk vagy tudományosan vizsgáltuk, hanem egyszerűen elkezdtük használni, a magunk gyönyörűségére táncoltunk, buliztunk. Voltak olyan házibulik, ahol félig Rolling Stones szólt, félig népzene, és csajoztunk, ittunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Fiatalok voltunk, ebben éltük ki az örömünket; hosszú hajjal, farmerruhában, tehát egyáltalán nem mentünk át ilyen népi fejbe, hanem éltük a napi életünket, és közben ezt is csináltuk.

Én 1995-ben láttam gyimesieket táncolni ott kint, és bár belőlem nem lett népzenész, de én is máig emlékszem rá.

Az evvel való találkozás mindig szokatlan és meghatározó a városi embernek, ugye ezt mi nem tapasztaljuk itt, hogy a zene mennyire az életük része. Kodály a következő szavakkal mondta: "elhül ős színe láttán". Van, aki meg is retten tőle, mert annyira más, mint amit mi itt megszoktunk, de a legtöbb ember rácsodálkozik. A történelmünk sok sorscsapásának az az egy előnye megvan, hogy Magyarországon olyan későn kezdődött a polgárosodás, hogy nemcsak Kodályék, hanem még mi is láthattuk ezt a szinte érintetlen paraszti, falusi kultúrát. Tehát amikor én életemben először Széken voltam 1972-ben, akkor nem volt olyan széki, aki ne otthon készített viseletben lett volna. Persze nem lehetett csak úgy finoman odamenni. Csak vonattal lehetett itthonról elindulni, a magyar-román határ már egy beavatási szertartás volt; a találkozás a román kalauzzal, a jattolás, utána a másik vonat, döbbenetes szagok, emberek. Aztán a busz: az ember azt mondja, hogy ez már el sem fog indulni; az út, ahol mentél, ekkora kátyúkkal, a busz bele. Megálltam az ütött-kopott román busszal a főtéren, egy libalegelőn, és kicsi gyerekek fociztak kalappal a fejükön. A mai napig a szemem előtt van, ahogy fut a gyerek a labda után, lekapja a kalapot, mintha köszönne, belefejel a labdába, vissza a kalapot, és úgy tovább. Gondold meg, hogy jössz Budapestről, és ezzel a képpel találkozol: ott álltam, mint akibe villám csapott. Nem volt semmi ismerősöm, de gondoltam, a kocsmában megismerkedek valakivel, csak befogadnak egy pestit - akkor még lehetett háznál aludni, még azelőtt volt, hogy a románok ezt szigorúan megtiltották volna. Az egyik kis legényke rám nézett: "Maga honnan jött?" Mondom: "Budapestről, Magyarból". "Van-e már hol aludjon?" Mondom: nincs. A legényke semmit nem szólt, elporzott, és még mielőtt a kocsmába értem volna, láttam, hogy integet: "Idesanyám izeni, ho nálunk jöhetne." Elmentem ehhez a családhoz, és befogadtak. Volt egy tizenhét éves lány, lélegzetelállítóan szép, úgy tekintett rám, aki huszonegy voltam, mint a bátyjára. Másnap volt a táncház, mondta, hogy elvisz engem a táncba. Előtte beöltözött. A széki viselet még a csúnya lányt is elegáns királynővé teszi, pláne egy ilyen szép lányt. Kimegyek, és éppen öltözött, alig volt rajta valami, de olyan természetességgel állt ott egy pendelyben, mintha a bátyja lennék: ennyire befogadtak. Nagyon sokáig tartottuk utána a kapcsolatot Balog Zsuzsival. Ő természetesen férjhez ment, húszéves kora előtt már szült, negyvenéves korában már nagymama volt. Sokkal érettebbek voltak ott a lányok.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

A Fonó az 1997-ben kezdett lemezsorozatának azt a címet adta, hogy Utolsó óra, mondván: "a régi hangszeres népzene szempontjából az utolsó órában vagyunk", hamarosan már nem lehet felgyűjteni, mert meghalnak az utolsó zenészek is, akik ezt eredeti formájában játszották. [Bővebben lásd e cikkünket.] Egyetértesz ezzel?

Nézd, erre azt tudom mondani, hogy Bartók 1929-ben azt mondta, hogy néhány év, és egyáltalán nem lesz népzene Magyarországon. Az ember mindig egy kicsit keserűbben látja a valóságot, ami aztán rácáfol. Sokkal erősebb ez a zene, mint ahogy mi hisszük. Én például elhatároztam, hogy Székre többet nem megyek, mert amikor legutóbb láttam, annyira más volt, mint amikor először ott voltam, és én nem akarom látni az átalakulását egy modern faluvá, ahol legutóbb már diszkó szólt a táncház helyett. Amikor meghaltak a zenész mestereink, a fiaik nem folytatták, és azt hittem, az ottani zenének végérvényesen vége. És akkor egyszer csak hirtelen megjelenik egy húszéves prímás, aki a nagyapjától tanult zenélni. Ez honnan a csodából jött? És ezt többször tapasztaltam. De ezzel együtt halálra van ítélve ez a kultúra, mert egy életmódhoz kötődik. Ugyanúgy, mint az a kézzel dagasztott kenyér a kézzel épített búbos kemencében megsütve, ami egy álom íz- és illatvilág. A nagyipar olyan olcsón kínálja a silány dolgot, hogy mérlegre teszi, és nem süt kenyeret, és akkor már kemencét sem építenek, és ez a tudás elvész. Ezt meg lehet őrizni tudatosan, a városban. Ezt láttuk például Németországban, hogy a kézművesipart hogyan őrzik meg családok, és ezt mennyire becsben tartják a többiek, és meg is fizetik. Ha lenne néhány olyan pék Magyarországon, aki búbos kemencében sütne, és el tudná adni a kenyerét olyan áron, hogy megérje, lenne rá vevő, akkor ez megmaradna. De ez egy tudatos döntés. Nem tudom, hogy érett-e az ország erre, vagy gazdaságilag meg tudná-e hozni ezt az áldozatot bárki. Ha nem, akkor ez elveszett. A zenét sokkal könnyebb átvinni a mai életbe, mert ahhoz semmi más nem kell, csak néhány hangszer, néhány zenész, aki ezt tudja, és befogadó közeg. Sokkal jobban integrálható a mai életbe, mint a kenyérsütés a búbos kemencében.

A magyarországi táncházmozgalomba mennyit sikerült átmenteni abból, amit az erdélyi falvakban láttál?

Elég sokat. Amikor elindultak a táncházak, nagyon sok néptáncegyüttes volt, amit valami gyár, szakszervezet, egyetem, főiskola tartott fönt. Ezek a táncegyüttesek gyakorlatilag betanított, álnépies koreográfiákat mondtak föl, és nem tudtak táncolni - mármint a koreográfiát letáncolták, de szabadon nem tudtak táncolni. A Bartók Táncegyüttes tagjai voltak a kivételek, és a Balettintézetben azok a növendékek, akiket Tímár Sándor tanított. Ha ők elmentek a táncházból, akkor az kiürült, nem volt, aki táncoljon. Ezért el kellett kezdeni egy olyan táncházat, ahol a tánctanítás szerves, sőt döntő része volt az estének. Nem is táncháznak hívtuk, hanem Muzsikás Klubnak. Mondjuk egy négyórás estéből három óra volt a tanítás, egy óra a szabad tánc. Aztán eltelt két-három év, és már elképzelhetetlen volt, hogy bármelyik táncegyüttes tagjai ne tudjanak anyanyelvi szinten táncolni. Aztán kisugárzott ez, vissza a táncházakba. Emlékszem, amikor elindultak ezek a nagy táncháztalálkozók, már az elején volt olyan, hogy két nap alatt harmincezer ember jött össze táncolni. Ez lett a harmincból, amennyien voltunk, amikor elkezdtük ezt. Aztán ez átment a határokon túlra, magyar táncházak és táncegyüttesek vannak világszerte. Van olyan, hogy Tokiói Magyar Táncháztalálkozó, és működik Tokiói Magyar Kalotaszegi Zenekar. Velük próbáltunk együtt egy napot, amikor egy napot voltunk egy nagy fesztiválon Tokióban. A prímás bőszen tanulja a magyar zenéket, és amikor jön az a hat nap szabadság, ami a japánoknak jár egy évben, akkor azt Kalotaszegen tölti. Annyira abszurdnak tűnt, hogy megkérdeztem: miért olyan fontos ez neked? Akkor nem tudott mit mondani, majd két hét múlva kaptam egy fantasztikus e-mailt, ahol kifejtette, hogy az ő japán identitástudatához jutott el a magyar zenén keresztül. Hoppá!

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Mennyire vagytok most nosztalgikus, összegző hangulatban?

Az egész úgy kezdődött, hogy megkeresett minket Jávorszky Béla Szilárd, hogy írna a Muzsikásról egy könyvet, szedjük össze a régi dolgokat. Néhány hónappal ezelőtt kezdtük ezt el, és akkor átmentünk ezen a nosztalgián. Amikor előkerülnek a dokumentumok, előjönnek az emlékek is. És azért negyven év nagyon hosszú idő. Ha csak megnézzük a képeket: az elején fiatalemberek voltunk, most meg nagypapák.

Van valami összbenyomásotok a zenekar pályájáról? Egyetértesz azzal, hogy ez egy sikertörténet?

Belülről nézve úgy tűnik, hogy elrepült ez a negyven év. Folyamatosan hihetetlen dolgok történtek velünk. Amikor azt hittük, hogy már semmi nem tud meglepni minket, akkor jön a Sziget, hogy csináljunk egy szuperkoncertet. Ez az ő ötletük volt, és sokáig hezitáltunk, hogy kell-e csinálni, vagy nem, ők beszéltek rá. Végül is az döntött, hogy feltettük az életünket a hagyományos magyar népzene terjesztésére, és mi úgy véljük, hogy ez modern zene, ott a helye a zenei palettán. Mi sem ebbe születtünk bele, hanem megtanultuk: egy döntés volt, hogy miért pont ezt a zenét csináljuk, és akkor nem volt benne az osztásban, hogy ezzel sikeresek lehetünk, hogy ezzel bármit el lehet érni. Annyira megfogott ez a zene, hogy elhatároztuk, hogy megtanuljuk, ez volt a motiváció. Amatőrök voltunk és maradtunk a mai napig. Nekem is végig volt fő foglalkozásom, Sipos Misinek is [a Muzsikás prímása, hegedűn, citerán játszik, énekel]; mi ketten nagyon keményen, napi nyolc órában dolgoztunk a zene mellett, ami amatőr, szerelmi dolog volt - ugye az "amatőr" az "amo" szóból jön, és nem minőséget jelent, hanem azt, hogy elsősorban szeretetből csinálja az ember, nem megélhetési okból. És ha ez a hit, ami bennünk van, erős, akkor ennek van kisugárzása, és ezt a gyerekeken látjuk. A hitünket pedig erősítik a tapasztalatok, a pozitív visszajelzések. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy ennek a zenének lehet helye egy ember életében, a magyar kulturális életben, a világban, és hogy ez egy modern zene, és ugyanúgy lehet rá rezonálni, mint bármilyen más zenére. Ráadásul sokkal könnyebben befogadható, mint mondjuk ugyanennek egy komolyzenei feldolgozása, mondjuk egy Bartók. Mert ő ugyanezt tudja, csak hozzá hihetetlen előtanulmány kell, hogy képes legyél befogadni. A népzenét meg azonnal be lehet fogadni, ez nemcsak a magyar, hanem minden népzene tulajdonsága. Közvetlenül hat az érzelmekre, és ha nem, akkor eldobják. A kiválasztódás nagyon erősen működik a népzenében: a silány dallamok elfelejtődnek, kikopnak. A régi dallamok között csak nemeseket lehet találni, az újabbak, egy-kétszáz évesek között meg minden van: jó is, rossz is. Ami kétezer éve ott van, az mindegyik olyan, hogy leesik az állad. Bartók is azt mondta: egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy zenei gondolatot hogyan lehet ilyen egyszerű eszközökkel ilyen abszolút tökéletesen kifejezni. Ő meg csak tudta.

De azzal egyetértesz, nem, hogy nagyon sikeres lett a Muzsikás?

Igen, annyira, hogy sokszor nem is akartuk elhinni, hogy mindez megtörténik velünk. Az első nagy meglepetés az volt, amikor először külföldre kerültünk, és rádöbbentünk arra, hogy ez a zene nemcsak itthon jelent valamit, hanem olyan emberekre is hat, akik azt sem tudják, hogy hol van Magyarország, pláne Erdély. Én azelőtt azt hittem, hogy ez annyira hozzánk kötődik, mint a nyelvünk, és másnak nem jelent sokat, aztán kiderült, hogy abszolút nem így van. Aztán ahogy mentünk a ranglétrán előre: külföldi lemezek, külföldi fesztiválok, nagy koncerthelyek, egészen odáig, hogy meghívás a Carnegie Hallba, hogy menjünk oda zenélni - nem mi ajánlkoztunk, ők jelentkeztek. Vagy amikor felhívtak, hogy megkaptuk ezt a Womex-díjat [bővebben itt írtunk erről] - esküszöm, azt sem tudtam, hogy ez mi. Éppen nyaralásból jöttem, talán a horvát tengerparton kaptam a hívást Szép Fruzsinától [korábban a Magyar Zenei Exportirodát vezette, most a Sziget programigazgatója], hogy "Danikám, megkaptátok a Womex-díjat". Mondom: "jó, de mi az a Womex-díj?" - ő meg elkezdett nevetni. Aztán hazajöttem, megnéztem, mi ez, és mondtam neki, hogy "figyelj, Fruzsi, valamit rosszul értettem, ezt nem lehet, hogy mi kaptuk, ezt Európában még nem kapta meg senki". Annyi fülest kaptunk erről, hogy van a Hét Szamuráj nevű titkos társaság, a világzenének, népzenének, folkzenének nagy alakjai, nem volt köztük magyar [idén az említett Szép Fruzsina is köztük lesz], és ők hét-null arányban szavaztak meg minket. Az első ilyen díjat a Buena Vista Social Club kapta, és mi voltunk a tizedikek. Mondjuk a díj nem járt semmivel, nekünk kellett megszerveznünk, hogy kijuthassunk, a Magyar Zenei Exportiroda támogatott. Csináltak egy nagy gálát a szakmai körnek, úgy meg volt rendezve másodpercre pontosan, mint egy Oscar-gála.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Van még kihívás előttetek, olyan cél, amit még nem értetek el, de szeretnétek?

Jaj, bennünk ilyen soha nem volt, nekünk ezek mind jöttek. Mi nem akartunk eljutni a Carnegia Hallba, egyszerűen jött, és aztán visszajött - ami fontos, mert azzal el lehet egyszer jutni oda, ha valami olyasmit csinálsz, ami nagyon szokatlan, és a magyar zene nagyon szokatlan; de hogy visszahívjanak, ahhoz már az kell, hogy elfogadják mint műfajt, mint zenei formanyelvet. Nyilván egyre nehezebben csinálunk stúdiólemezt, pedig akarunk. Nem is tudom, mennyi anyag gyűlt már össze. A népzenében az az érdekes, hogy minden korosztályhoz tud szólni. Most, hogy eltelt negyven év, nyilván másfajta zenék rezonálnak a lelkünkben. Mások a gondolataink, mások az érzelmeink, mások a céljaink; mástól félünk, mástól szorongunk, másra vágyunk. A táncnál is így van: az öregek másként táncolják ugyanazt, mint a fiatalok, méltóságteljesebben, kevesebb fölösleges mozdulattal, sokkal letisztultabban, sokkal mélyebben. Az ember azt hinné, a tánc egy korosztály privilégiuma, de nem, öregek is táncolnak.

És zenei típusú kihívás?

Az mindig van: mindig szeretnénk valamit megtanulni. Mi mindig visszacsatolással dolgoztunk, hallgattuk az eredeti felvételeket, és számunkra ez olyan, mint amikor egy nyelvet akarsz megtanulni. Ismered a történetet, amikor megkérdezik a diákot és az öreg professzort, hogy mennyi idő kínaiul megtanulni? Az előbbi azt kérdezi, mikor van a vizsga, az utóbbi pedig azt mondja, egy élet nem elég arra, hogy megtanuljon kínaiul. Mi is így gondoljuk, hogy egy élet nem elég, hogy megtanuljuk ezt a zenét úgy, ahogy mi szeretnénk.

A Muzsikás jubileumi koncertje a Sziget nulladik napján, augusztus 6-án, kedden este héttől lesz az OTP Bank Világzenei Party Nagyszínpadon; bővebb információk a honlapon. Számos vendég is fellép a zenekarral: Alexander Balanescu, Woven Hand, Jandó Jenő, Amadinda Ütősegyüttes, Petrás Mária, Farkas Zoltán-Tóth Ildikó, Corvinus Táncegyüttes, Lukács Miklós, Gereben Együttes, Palatkai Banda, Zerkula Zenekar és mások.