Tetszik, táncolunk rá - Muzsikás-szuperkoncert a Szigeten

A Muzsikás jelentőségét egyrészt aligha kell taglalni, másrészt jelentőségből még nem lesz jó koncert - sok minden lehet belőle, nem is feltétlenül csak olyan talmi dolgok, mint mondjuk egy kitüntetés; de jó koncert csak azon az áttételes módon, ha sok ember elhiszi, hogy Fontos Dolog részese, és ettől az tényleg Fontos Dolog lesz. Ebből nemcsak jó jöhet ki (lásd például a hamarosan Magyarországra érkező The Wall eredeti szándékait), de mondjuk a Muzsikás esetében minden rendes magyar ember tudja, hogy az jó lett volna, ha a jelentőségüket megfelelően meg tudjuk ünnepelni. Minden gátló körülmény ellenére számos alkalommal bizonyította ezt a Muzsikás, magán ezen a koncerten is.

A körülmény, az most nem maga a Sziget: jó ötlet volt ezt a jubileumi koncertet ide szervezni. Az alternatívája nyilván valami olyan roppant impozáns hely, mint a Művészetek Palotája; ám a Sziget ennél jóval inkább alkalmas lett volna megidézni azt, amiről interjúnkban Hamar Dániel beszélt: "elkezdtük használni a népzenét, a magunk gyönyörűségére táncoltunk, buliztunk. Voltak olyan házibulik, ahol félig Rolling Stones szólt, félig népzene, és csajoztunk, ittunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat." Az egyik helyszínen a Quimby, a másikon holland electrohouse, a harmadikon meg Muzsikás, mindegyiken buli, szép kerek a világ.

További képekért kattintson! Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Nagy baj nem volt, csak sok kicsi. Elsősorban az, hogy nem voltunk elegen; feltevésem szerint többen lehettek volna kíváncsiak a Muzsikás nagy jubileumi koncertjére, csak a helyszín és a belépő és ki tudja, mi riaszthatott. Amúgy jó, hogy a Világzenei [hm, Party] Nagyszínpad mostani helyén van egy kényelmes kis domboldal a színpaddal szemben, csak így aztán a nézőtér álló részénél még kevesebben maradtak, annyira, hogy az már nem bírt tömeg lenni, el lehetett sétálgani az (egyedi) emberek között. Az pedig igazán kellemetlen volt, hogy kb. két óra után, a kalotaszegi (ezen belül mérai) táncosok tényleg pompás produkciója után egyszerre olyan sokan távoztak, hogy kis túlzással kiürült a színpad előtti rész.

Ráadásul a koncert nagy részében feltűnően kevés volt a tánc; a legtöbben állva hallgattak, aztán nagyon lelkesen tapsoltak és kiabáltak. Nem arról van szó, én is utálom, amikor táncra "köteleznek" embereket, akik amúgy nem akarnak - a műélvezős koncertnek is megvan a helye a világban, csak nem az, ahol két szám között átdübörög több közeli színpad. Kiemelkedően leglelkesebben (feltehetően) külföldi fiatalok ropták, ugyebár azon a módon, ahogy eszükbe jutott. És ez teljesen rendben van így, sőt. A végig magyarul-angolul konferáló Hamar Dániel több vendégnél elmondta, hogy ők "nem előadók", hanem számukra tényleg élő zene ez, otthon is táncolnak. Ez nyilván számunkra, vagy éppen egy francia, holland stb. fiatal számára elérhetetlen - némi spekulációval talán mondhatjuk, hogy ami a mi életünkben ehhez a legközelebb áll, az pont az, hogy egy fesztiválon belebotlunk zenébe, ami tetszik nekünk, és táncolunk rá, ahogy tudunk és szeretünk.

További képekért kattintson! Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Sok szempontból a produkció egésze sem volt éppen e körülményekhez szabva (a rendező Káel Csaba volt). Koncertteremben jó, ha van egy kis szünet, lehet köhögni, mozgolódni; itt viszont a mindenféle vendégek cuccainak ki-be tologatása lassító hatást keltett. Az is megakasztott, amikor nem táncosok vagy népzenészek voltak a vendégek; mert hiába volt amúgy kifejezetten izgalmas és erős Alexander Balanescu minimalista és repetitív, szaggatott, helyenként a disszonanciával kacérkodó improvizációja, a bulizásnak ellene dolgozott (a nem-bulizásnak meg ugye minden más). Jandó Jenő az Allegro barbarót játszotta el zongorán; az Amadinda polinéz ütőszenéje jó volt, de érthetetlen, hogyan került ide. Több számot kapott a Gereben, ők remekül játszottak, csak pont az említett Nagy Eltávozás után. A Woven Hand két saját száma nem volt elég arra, hogy a radikális váltás után áthangolódjak a kibontakozáshoz amúgy is több időt igénylő zenéjükre; a 16 Horsepower elődzenekar által feldolgozott Outlaw Song / Betyárnóta Woven Hand + Éri Péter, Hamar Dániel felállású verzióját pedig a hangosítás csapta agyon.

Amúgy is jó lett volna, ha hangosabb a koncert, ha már Sziget stb. A Muzsikás nagyon jól tudja azt a tömör, sodró hangzást, ami érthetővé teszi, miért kattannak rájuk a világ mindenféle, a rockból kifelé kacsintgató zenészei (lásd például azt, hogy a koncerten is az egyik csúcspontnak számító Hidegen fújnak a szelek kísérete milyen szépen átrakható torzított gitárra a világ egyik legjobb népzenei feldolgozásában) - de ez nem igazán jött ki, nem volt elég tömény, lehengerlő, egyszerűen mert halk volt.

További képekért kattintson! Fotó: Pályi Zsófia - Origo

De azért a végére csak jöjjön az, hogy így is voltak nagyszerű pillanatok bőven: egyszerűen nagyon szép dalok, sodró táncok; felpezsdítő, a közönséget is végre megmozgató dob (Farkas Zoltántól, aki táncolt is); többször előkerült a világ egyik legmenőbb hangszere, az ütőgardon is. Arról nem is beszélve, hogy önmagában Sipos Mihályt akár hang nélkül is jó hosszan el lehetne nézni a színpadon. Nem azért volt most ezekről kevesebb szó, mert nem számítanának; hanem azért, mert ez az, amit úgyis tudunk. A sok jó pillanatból azonban nem állt össze egy igazán emlékezetes, méltó jubileumi koncert. B-