A nagyszínpad előtti terület jó háromnegyede telt meg a nap talán legrosszabb időszakában, délután négy órakor, a legnagyobb kánikulában. Aki tudott próbált is a színpad és a kivetítők árnyékába húzódni, hátha ott átvészelheti valahogy Budapest mediterrán óráit. De mintha tegnap alapból kevesen is lettek volna a Szigeten, szóval akár még nagyobb tömegnek is nevezhetjük a közönséget, akik kíváncsiak voltak rá. Mindenesetre nem volt egyszerű feladata Regina Spektornak.
A kelet-európai felmenőkkel rendelkező énekesnő is láthatóan valamennyire a hőség elleni túlélésre játszott. Egyszerű, fehér nyári ruhája ugyanis amellett, hogy azt a bájos, jó értelemben vett egyszerűséget sugározta, mint dalai, pont ilyen napokra lett kitalálva. Nem kell itt teljes feketében megsülni, ahogy a Triggerfinger tette azt eggyel arrébb az A38 Színpadon.
Regina Spektor hozta azt az olykor szomorú, de még akkor is vidám és bölcs játékosságot, amit a lemezein megszokhattunk tőle. A szinte végig a zongora mögött eltöltött fellépés után végképp nehéz elképzelni, hogy a kétezres évek elején, első, igazi turnéját a Strokes előzenekaraként adta, és így ismerte őt meg az Egyesült Államok. A világ maradék részének még kellett pár év a Begin To Hope lemezig, a Weeds sorozat főcímdaláig és a 500 Days Of Summer című filmig, amelynek zenéjébe két dalát is beválogatták (amelyek közül szerencsére az Us, és nem a Hero került fel a számlistára).
A koncert íve sem volt túlbonyolított: két-három közepesnek mondható balladát mindig egy poposabb, slágeresebb dal követett. Ezekre a közönség is élénkebben reagált, még az amúgy szomorkásabb Samson esetében is. A tetőpontot azonban mégsem ezek a számok jelentették, hanem azok, amelyek már a következő albumra készültek, és hallhatóan sokkal több energia van bennük, valamint a klasszikus és popzenei érzékenység kellő egyensúlya jellemző rájuk.
A középpontban egyértelműen Regina Spektor és dalai voltak; lehet, hogy rosszul emlékszem, mert épp a forróság ellen küzdöttem, de mintha a kísérőzenekara tagjait be sem mutatta volna igazán. A nagyszínpad fénytechnikusai már jó előre ráirányították a létező összes fényforrást, ezzel is megpróbálva nehezíteni feladatát, ő viszont csak énekelt, zongorázott; megköszönte, hogy ott vagyunk; történeteket mesélt. Azt is megtudhattuk, hogy édesapja legszebb tinédzseréveit Budapesten töltötte, és több száz fotójuk van otthon a városról. Így különösen örült annak, hogy meghívták a Szigetre; mert egyébként csak ritkán szokott fesztiválokon fellépni. Mi pedig boldogok voltunk, hogy eljött, és ennél jobb már tényleg csak akkor lehetett volna, ha sötétedés után lép fel egy sokkal meghittebb helyszínen. B