Húzd meg, ereszd meg, légy a feleségem - Totally Enormous Extinct Dinosaurs és Nina Kraviz a Szigeten

Vágólapra másolva!

Két elektronikus zenei fellépőt néztünk meg szerdán a Szigeten. A Totally Enormous Extinct Dinosaurs fellépésén ellenőriztük, hogy bejött-e a tippünk az úgynevezett kúlságfaktort illetően; Nina Kraviz főműsoridős DJ-zésében pedig teszteltük, hogy vajon mit számít, hogy ő történetesen egy csodaszép nő.

Lang Ádám,

Rónai András

Vágólapra másolva!

elektronikus tánczene Sziget 2013 Fesztivál 2013 Nina Kraviz Totally Enormous Extinct Dinosaurs

A Totally Enormous Extinct Dinosaurs az idei Sziget egyik leginkább időszerű, releváns fellépőjének tűnt. Aztán bebizonyosodott, hogy vásári vakítás az egész. A house-t, garage-t, basszuszenéket és indie popot keresztező Orlando Higginbottomról amolyan csodabogárként szokás beszélni, aki a könnyedén szökken át a mélabús, radioheades témákról a veretős, nagytermes részekig és vissza. Az első lemezéért kapott jó kritikákat nem felülbírálva, de a társaságtól kicsit lemaradva azért csendben jegyezzük meg, hogy ez a formula legfeljebb alapanyagaiban jobb, mint mondjuk a Pendulum drum and bass-rockja.

Totally Enormous Extinct Dinosaurs, Sziget 2013 Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A TEED műsora a várakozásokkal ellentétben meglehetősen puritánul indult. A maszatolós, helyét kereső intró után jött egy house-os téma, némi disszonánsan ütemben pötyögtetett szintivel, és sehol a táncoslányok, sehol a vetítés, sehol egy bizarr jelmez. Egyedül Higginbottom állt a hatalmas pultja mögött, és épp úgy nézett ki, ahogy a neve cseng. Britesen ovális, cseppentett forma fej, rövid mikiegeresedő haj és sasorr. A háta mögött pedig egy sebtében összebarkácsoltnak tűnő, szárnyforma alakzat. Szép lassan aztán elkezdett kibontakozni a show; beindultak a fények, a szárnyforma alakzaton is kigyúltak a ledek. Fel is lelkesedtem. De főleg annak örültem, hogy az előző évek gyászos megszólalásával és/vagy lefojtott hangerejével szemben idén végre kellőképpen hangos volt az A38 Színpad. Látszott, hogy jól kitalált műsor megy, a harmadik-negyedik szám környékén felbukkantak a táncoslányok is, szintimintás, testhezálló dresszben, majd eltűntek, de később egyre gyakrabban tértek vissza.

Ez a kis elragadtatás aztán hamar elmúlt, és elkezdett zavarni, hogy milyen bénán vannak átkeverve az egyes trackek, hogy mennyire ugyanolyan mindegyik. Higginbottom vokáljai nagyon hamar elkezdtek nagyon kevesek lenni. Az a melankólia, ami elsőre tök jól találkozik az őt elsöprő, pumpáló négynegyedekkel, és ezzel még mintha regélne is a nagyvárosi éjszakákról, idővel szenvtelenné lett, majd érdektelenné vált. Kicsit olyan érzésem volt, mint az úgynevezett singer-songwriter előadóknál: hogy legtöbbször nem jók, de igazából nincs baj velük, hiszen őszinték. Pedig-pedig! Egyre sűrűbben jöttek aztán a táncolós részek, a végére a farkakat is viselő, feltehetően dinókat mímelő táncoslányok is fent ragadtak végre a színpadon, kábé minden ütemben volt már egy-egy kiállás - mintha valami bass-house-Zorba menne. Okés, hogy a félház egésze táncolt egészen a leghátsó sorokig, köztük egy 60 év körüli formával, és okés, tényleg volt egy íve a dolognak, és okés, nyilván ihattam volna többet, hogy mást ne említsek - de még öt-hat sör után is úgy tűnt, hogy ez a műsor valójában nem felfelé vagy a finálé irányába ível, hanem egyre a maga hibáit körvonalazza.

Amúgy egyes részeiben tényleg tök jó volt a TEED, néhány témára tényleg tök jó volt ugrálni, akárcsak bólogatni; de nem állt össze a dolog, se mint ötlet, se technikailag, csak becsomósodott, elakadt. Hátrébb is mentem, nézegettem az embereket, a plafonra felerősített hatalmas gömböket, és kicsit sajnáltam, hogy nem Nina Kravizre kellett menjek. Aztán eszembe jutott, hogy jóra rossz, rosszra jó. Előtte amit láttam (Bat For Lashes) jó volt, a következő (nem tudom, mi) talán ismét jó lesz, úgyhogy mint egy barackot, nyomom ide a verdiktet: C, haver. (LÁ)

Nina Kraviz ugyebár egy csodaszép nő, a jeges Szibéria forróvérű lánya, hogy egy klasszikust idézzek. Ezt egyrészt ő maga is kihasználja zenéjének körítésében, számait pedig a csábítás ősi trükkjeire építi (lásd lemezkritikánkat) - másrészt pedig ebből lett 2013 egyik legkomolyabb vitája, a habfürdőgate. Hosszan itt írtunk róla, röviden arról van szó, hogy a női DJ-k külsejével miért foglalkoznak annyit, amikor a férfiakéval meg nem?! Illetve: ha egy DJ történetesen nő, ráadásul történetesen szép is, akkor szabad-e neki ezt kihasználnia, illetve szabad-e másnak megmondania neki, hogy ne használja ki stb. stb. Az immár legalább harmadszorra hazánkban fellépő Kravizt végre én is megnéztem, hogy tudományosan hozzászólhassak a vitához.

Nina Kraviz, Sziget 2013 Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Szóval az van, hogy minden elméleti megfontolástól függetlenül: tényleg hozzátesz az élményhez, hogy egy csodaszép nő áll a DJ-pultban, néha tesz egy-két bájos táncmozdulatot, vagy kecsesen köröz egy kicsit a kezével, mielőtt hozzányúlna a high pass filterhez, hogy csavarintson rajta egyet. Az meg, hogy olykor-olykor rámosolyog a közönségre, annak is megdobogtathatja a szívét, aki amúgy nem készült magasba emelhető "MISS KRAVIZ MARRY ME" felirattal, mint egyesek.

Másfelől viszont azért mindez nem mentette meg a másfél órás fellépést attól, hogy szétcsússzon. Amikor átvette a pultot a folyamatosan döngölő Hot X-től, akkor egyrészt érthetetlen módon lehalkították, másrészt elkezdett absztrakt, pulzáló, bugyborgó motívumokra építő technókat játszani, amikben ráadásul a lábdobot többször kifejezetten eldugta - csak távoli pulzálás maradt belőle, ami aztán hol előrébb jött, hol visszabújt. Eleinte azt gondoltam, ez csak egy jó nagy, fokozatos rákészülés arra, hogy végre jöjjön az, aminek hajnali egy tájban jönnie kell; és húsz perc után tényleg úgy tűnt, hogy hahó, megérkezett, döngöl a techno. Aztán megint vissza a fojtottabb feszültséghez, majd megint egy kis dobolás satöbbi: egy-két véletlenszerűnek tűnő kitérőt leszámítva ezt a húzd meg - ereszd meg játékot játszotta. De ez nem igazán működött, mert nem tűnt felépítettnek, hatásra kihegyezettnek, inkább ötletszerűnek ("ööö, na most akkor feltolom a láddobot").

Főleg pedig nem volt olyan okos, mint amilyen - legalábbis érzésem szerint - szeretett volna lenni; mint mondjuk a Balaton Soundon Henrik Schwarz szettje, ami ezzel együtt is megfogta ott a hajnali, azt gondolnánk, hogy pont nem okoskodásra vágyó közönséget. A Party Arénában Nina Kraviz alatt inkább a visszafogott lötyögés volt jellemző, amiből bármikor ki lehetett lépni; nem az a megszállott partihangulat, ami mondjuk késő délután, a hetven fokban első pillanatban elöntötte a Chase & Status-rajongók tömegét; vagy amit a Kraviz után következő Chris Liebing az első pillanattól ki tudott hozni a közönségéből. Amúgy jó számok szóltak, ha valaki szereti az érdekes elektronikus motívumokra építő technót, meg voltak önmagukban érdekes DJ-megoldások, szellemes egymásra épülések stb., de ennél jóval több kéne egy fesztiválon főműsoridőben. C+ (RA)