Csókot az énekesnő homlokára - Fallulah koncertje Budapesten

A dán énekesnő, Fallulah, első magyarországi fellépésénél kevés aktuálisabb és jobb koncertet tudtunk volna találni szerda este. A végén pedig még ő kért meg minket, hogy hívjuk vissza minél előbb.

A Maria Apetriről (művésznevén: Fallulah) szóló kritikák, ahogy a koncert előtti interjúnkban is kitértünk rá, előszeretettel hasonlítgatják őt Bat For Lasheshez, Florence and the Machine-hez vagy Lykke Li-hez, és a sor még hosszasan folytatható lenne. Pedig, ha őket valójában összeadjuk, akkor a végeredmény biztos nem Fallulah esetenként csillámporos, energiától duzzadó, a szarkazmus ellenére is megtáncoltató popja lesz, hanem egy ultradepressziós nő, akihez öröm lesz találni bárkit, aki kiragadja melankóliájából.

Fallulah hozzájuk képest kevésbé művészi, ugyanakkor legalább annyira hiperaktív, mint Florence Welch, és eközben elragadóbb bármelyiküknél. Ez valószínűleg rendkívül közvetlen személyiségének is betudható, mert kevés olyan pop énekesnőként számon tartott előadót ismerünk, aki úgy szalad fel egy üveg whiskyvel a színpadra, hogy közben egyáltalán nem néz ki alkoholistának, és koncertje közben mértéket tud tartani. Ráadásul hiába nem egy széles körben ismert énekesnőről van szó, ahhoz elég sok lány énekelte vele együtt a szövegeit a közönségből, hogy kezdettől fogva ne lehessen panasz a hangulatra.

Fotó: Hajdú D. András - Origo

Amit mondjuk sajnáltam, hogy a különböző oldalakon látható felvételekkel ellentétben, ahol általában egy billentyűs is kíséri, sőt, volt, ahol még női vokalisták is énekeltek a háttérben, most csak a gitáros és a dobos srác jöttek el vele. Ők viszont jól láthatóan legalább annyira élvezték a koncertet, mint a közönség és maga az énekesnő is. Az eddig megjelent két albumon tapasztalt erőteljes dobritmusok most is előtérbe kerültek (aminek sajnos pont a Superfishyality játékos gitártémája esett áldozatul), a Black Cat Neighbourhood egyik legslágeresebb dala, a Bridges közben például olyan volt a színpadra tekinteni, mintha turistaként épp egy törzsi rituálé kellős közepébe csöppentünk volna, ahol a varázsló minket is a részévé akar tenni az ünnepnek.

Fallulah, aki a dalok alatt sokszor csörgőzött és mimikájával folyamatosan kommunikált a közönséggel, érezte is, hogy nem szabad engednie, hogy leüljön a koncert hangulata. Egy-két kivételtől eltekintve, mint a ráadás utáni első dal, az állítása szerint utoljára két éve előadott Hold Your Horses, ami pont azért tudta annyira elérni a hatását, mert idegenül hatott ebben a folyamatosan a csúcspontok közelében pörgött környezetben. De előkerült még az Escapism egyik bónusz dala, a He'll Break Up With You When Summer Comes, amelynek szövege miatt csoda, hogy még nem sütötték rá a „dán Lilly Allen" jelzőt. A lágy dallamok ellenére a „you motherfucking asshole" sor Fallulah mosolyával együtt tipikusan az a pillanat volt, amit ha valaki ugyanígy egy hétköznap során vágna a fejemhez egyszerűen őrültnek titulálnám.

A mindössze egy órás koncert az este előtt még ideális hosszúságnak tűnt volna, így utólag viszont már, tudván, hogy egy perc üresjárat sem volt, és elnézve a lelkesedést, úgy érzem, akár az első kislemeztől az Escapism utolsó daláig is eljátszhattak volna mindent, mert tegnap talán egy újabb dán történet indult világhódító útjára, ami nem arról lesz híres, hogy már messziről bűzlik. A-