Technoorkán és középkori várromok - Electrify a Trafóban

A kísérleti elektronikus zene egyik nagy öregje, Vladislav Delay volt a fő attrakció a Trafó második Electrify estjén, szeptember 21-én. Előtte jónevű, az utóbbi pár évben befutott előadók léptek fel, miután kaptunk egy kis ízelítőt az egyik első elektronikus hangszer, a teremin hangjából.

Pamelia Kurstin Fotó: Brindza Csaba

Pamelia Kurstinnak az egzotikusnak számító teremin miatt bizonyos szempontból egészen könnyű dolga volt. Választott hangszere elképesztően gyönyörű, a Trafós színpadképet egymagában megkomponált díszletté változtatta. Megszólaltatásához olyan testtartásra, olyan mozdulatokra van szükség, ami a hangszeren játszót is szoborszerűvé varázsolja. Mestermű, de az egzotikum címkéjétől nehezen szabadul. Amikor pedig ezek magukra vonják a figyelmünket, azt a zenétől vonják el. Pedig a koncert önmagában, zeneileg is rendben volt. Pontszerű kitörések, apró dallamokból kialakított ambient textúrák hullámoztak, forogtak aránylag szokatlanul. Mindent átölelt a végtelenül nyugodt atmoszféra. Az előadást egyedül az tette kicsit esetlenné, hogy zeneileg egy idő után statikussá vált a "most feljátszok valamit" és a "most széteffektezem, amit feljátszottam" részek váltakozása, ami ráadásul a szoborszerű illúziót is meg-megtörte. B (MA)

Micachuról annyit szokás tudni, hogy a gyermekien kaotikus barkácspopban utazó The Shapes frontembere, azonban emellett klasszikusan képzett zeneszerző, dj, sőt még rappel is. A Trafóban leginkább dj minőségében volt jelen, már amennyiben a potméterek óvatos csavargatása és cd-k cserélgetése elég ennek a titulusnak a megszerzéséhez. A fellépés első felében egyedül volt a színpadon, és őszintén szólva nem jöttem rá, hogy mi volt a célja. Ártalmatlan basszusokra pakolgatott még kevésbé izgalmas hangmintákat, néha pedig teljesen megmagyarázhatatlanul lekeverte a zenét és teljesen más irányba indult el, összefüggéstelennek és átgondolatlannak hatott az egész. A végeredmény egy manchesteri külvárosba exportált csehszlovák mesefilm betétdala és egy Kazinczy utca környéki romkocsma unalomelektrója közé esett valahova a nagy érdektelen semmibe.

Micachu és Tirzah Fotó: Brindza Csaba

A vakarózó, nyakát csavargató közönség türelmesebbik fele is éppen elindult volna vizelni vagy cigizni, amikor végre Tirzah is felballagott a színpadra és mackónadrágjába süllyesztett kézzel enervált éneklésbe kezdett. A zene talán kicsit garázsosabb hangzású lett, de még mindig nehezen tudtam magamat egy londoni klubba képzelni. Persze volt I’m Not Dancing, de az is olyan vérszegényre sikerült, hogy ha nem böknek közben oldalba, hogy "hé, haver, itt a sláger", akkor fel sem tűnt volna. Pedig mennyire jó már, ahogy a stúdióverzióban a bádogdobos alappal összekeveredik a grime suttyósága. Na ebből semmi nem volt. C- (KA)

Matthew Barnes, azaz Forest Swords 2010-es Dagger Paths című EP-jével került fel a kísérleti elektronika iránt érdeklődők radarjára, és körülbelül egy hónapja jött ki első nagylemeze, amelyet körbeujjongtak a kritikusok. A Forest Swords atmoszférikus, monumentális hangzása leginkább Tim Heckerére emlékeztet, de míg utóbbi nem ódzkodik a sűrű zajtól, addig előbbinél jelentőségteljesen elválnak az egymást követő hangok.

Forest Swords Fotó: Brindza Csaba

Barnes élőben egy basszusgitárossal egészül ki, és nagyon hülye szó, de organikussá válik tőle a hangzás, mintha egy pogány rituáléba csöppent volna az ember. A mélabús basszustémákra ködként úszik a gótikus dub, kísérteties hangtöredékek bukkannak elő, majd tűnnek el. A Miarches kérlelhetetlenül ismétlődő alapja koncerten talán még inkább hipnotikus, a Thor's Stone pedig egészen biztosan ridegebb és a fuvola is hátborzongatóbban szól benne. Vetítés nélkül is rettentően vizuális az élmény: középkori várromok, korhadt faodúból előimbolygó lidércfény, barlangok mélyéről felszínre mászó mitikus szörnyek, minden faszaság megelevenedik, amit kövér tini fiúk imádnak. B+ (KA)

A nagy egész szemszögéből értelmezve Vladislav Delay mindig is magát zenei trendektől, stílusoktól függetlenítve, a kontextuson kívül alkotott (legutóbb itt írtunk róla). Amellett, hogy rengeteg különféle hatás észlelhető a zenéjében és együtt is dolgozott egy nagy halom kulcsfigurával, autonóm maradt akár a fősodorhoz, akár a mellékzöngékhez viszonyítva. Vladislav Delay leginkább önmaga kontextusa - és aki ezt eléri, annak kétségkívül ott a helye a legnagyobbak között. Erre alapozva számítottam rá, hogy Sasu Ripatti szombati koncertje jó kell, hogy legyen.

Vladislav Delay Fotó: Brindza Csaba

Utólag aztán persze már magától értetődő, hogy Vladislav Delay ötven percére nem művészi teljesítményként érdemes tekinteni, sokkal inkább elemi természeti erőket emlegetne az ember. Pont, mint egy erős orkánnál, egész egyszerűen muszáj volt szembefordulni vele, ráfeküdni arra, ami épp történik, különben elsöpörte az embert. Ezeken a sodró energiákon és a védjegyének számító kattogó-zúgó hangzáson kívül nem volt, ami egybeolvassza a koncertet. A dalstruktúrákat és textúrákat, de leginkább a ritmust olyannyira szabadon kezelte, hogy legtöbbször nem is lehetett tudni, hány különböző tempójú ritmikai elem szól párhuzamosan. A zenei témák (mert azért dallamnak mégiscsak túlzás lenne őket nevezni) és dobképletek legtöbbször hektikus lüktetései állandóan összevissza formálódtak, torzultak, elhaltak, miközben ugyanígy egymáshoz képest is folyamatosan elcsúsztak. Amellett, hogy érezni lehetett, hogy Delay végig abszolút ura volt a helyzetnek, az egész hihetetlenül labilis volt. Időről-időre aztán váratlanul minden játékkocka a helyére kerülni látszott pár pillanatra, hogy aztán kiderüljön, ez is csak azért történt, hogy ismét legyen mit kifordítani önmagából.

Vladislav Delay Fotó: Brindza Csaba

A mutáns ritmikák kavalkádjában eközben pedig eleve úgy röpködtek a hivatkozási pontok, hogy az még dj-szettnek is túl kalandos lett volna: először footwork, abból olyan hiphop, amire azt hittem, mindjárt rárappel Missy Elliott, UK garage, sőt, happy hardcore (ott egy ponton még ennek az örökbecsűnek az emléke is felsejlett bennem) és persze ambient és techno elmaradhatatlan párosa minden mennyiségben. A meglepő nem is csak az volt, hogy mi mindenbe belenyúlt, hanem az, hogy mennyire a kisujjában volt az egész, hogy milyen könnyeden dekonstruálta egyiket a másik után. Mindez viszont csak egy elviselhetetlen katyvasz lett volna, ha nincs az a teljesen ösztönszerű érzék, amivel egyértelműen ott helyben alakította a koncertet egybefogó ívet. Agyban persze elképesztően nehéz volt követni, a test viszont könnyedén reagált minden impulzusra, amitől a Trafó ideiglenesen egy izzadtságszagú technoklubbá csavarodott. A (MA)