A szolgáltató zenétől felfordul a gyomrom - Vladislav Delay a Quartnak

A több néven, leginkább Vladislav Delayként ismert Sasu Ripatti a kilencvenes évek vége óta megkerülhetetlen alakja az elektronikus zenének, legyen szó lassan bontakozó ambientes-technós kísérletekről, vagy megbolondított house-ról. Szeptember 21-én adott nagyszerű koncertet a Trafóban. Előtte beszélgettünk funkcionális zenékről és kreativitásról; új kiadójáról, ami csak viszi a pénzt, de nagyon lelkes miatta; a távoli szigetről, ahol él; szoftverekről és dobolásról. (Itt lehet meghallgatni rengeteg lemezét.)

A pályád során hol közelebb, hol távolabb kerülsz a tánczenei formákhoz, megoldásokhoz. Vannak olyan lemezeid, amiket tánczenének neveznél?

Egyiket sem igazán. Vannak időszakok, amikor érdekel a tánczene, mondjuk úgy, hogy elméleti megközelítésből; és szeretem felhasználni - de ettől még nem nevezném tánczenének, amit csinálok. Nem tudok eléggé egyszerű, eléggé funkcionális zenét írni. Mert a tánczenében a funkció az első, csak ezután jön minden más - ha egyáltalán van valami más. Én pedig soha nem tekintettem a zenére a funkció szempontjából, egyszerűen nem ez érdekel belőle. Azt nem tudom, hogy közelebb vagy távolabb kerülök-e...

Azért vannak lemezeid, ahol elég egyértelmű house-os vagy technós elemek kerülnek elő, mondjuk ritmusképletek, dobhangzások.

Igen, de ezeket a 4/4 ritmusokat eléggé meguntam, csakúgy, mint az ambientes dolgokat. Most próbálom mindkettőt elhagyni, valami új utat keresni. Számomra ez a legérdekesebb, amikor új kihívásokat kereshetek. Ez nem valami elvi elhatározás, csak így jön belőlem: mindig új dolgok kezdenek érdekelni.

Fotó: Brindza Csaba

Milyen értelemben untad meg, mondjuk élőben játszani?

Nem, elsősorban írni. Már semmi nem bírt felizgatni, újdonságot nyújtani a nyugalmas, hosszan elnyúló zenékben; nem volt már mondanivalóm ezen a téren. De minden ciklikus, biztos pár év múlva megint "Buddha zenét" fogok írni [nevet]. Talán az is benne van ebben, hogy milyen időket élünk; most nem is elsősorban a zenei életről beszélek, hanem arról, ami a világban történik. Olyan öt éve egy nagyon eldugott helyre költöztem, egy szigetre a Balti-tengeren; de persze ettől még járok városokban, olvasok; látom, hogyan élnek mások, úgy általában mi történik. Vidékről származom, de sokat éltem városokban is, és harmincéves koromra rájöttem, hogy nekem nem ez való; nem tudok ott kreatívan alkotni, és nem akarom, hogy a lányom városban nőjön fel. És ez a kontraszt, a nagyon harmonikus lakóhelyem és a nagyvilág között, ez szintén belejátszik abba, hogy nem igazán akarok most ambientet írni: nem tükrözi már azt, ahogy érzek. De nem gondolkodom túl a zenémet, inkább az ösztöneimre hagyatkozom. Azt csinálom, amit szeretek, és amit nem szeretek, azt nem csinálom.

Mintha több szó esne a zenéddel kapcsolatban arról, hogy milyen hangokat használsz, mint a számok struktúrájáról. Ezt hogyan közelíted meg? Improvizáció során alakul, vagy eltervezed?

Nem szeretem a véletlenszerű dolgokat, ugyanakkor azt sem, amikor előre meg tudod mondani, hogy mi fog történni nyolc ütemmel később. Van egyfajta zenei vízió, amit követek, és ez diktálja a struktúrát, aztán ezen belül lehet improvizálni. Így megtartom az irányítást, ami fontos nekem. És figyelek rá, hogy ne legyen túlságosan kiszámítható. Lehet, hogy naivul vagy túl egyszerűen fog hangozni, de annyi lehetőség áll a rendelkezésünkre, és nem értem, hogy az emberek - beleértve engem is - miért csinálnak olyan kurva unalmas zenéket. Olyan ez, mint az agykapacitás: 100 százalék állhatna a rendelkezésedre, és az emberek 5 százalékot használnak. Ezért igyekszem új kifejezésmódokat keresni, új módon megfogalmazni zenei érzéseket. Mármint nem akarok ebből nagy ügyet csinálni, ez inkább személyes kíváncsiságom: nagyon érdekel, hogy mi minden lehet a zene. És voltak élményeim nagyon korán, például barátaim mutattak zenéket, vagy koncerteken jártam, amik bizonyították, hogy igenis lehetséges újfajta zenét írni. Csak keményen kell dolgozni, és nagyobb célt kell szem előtt tartani, nem egy-egy lemezt, vagy olyan szarságokat, mint mondjuk a hírnév.

Amikor a "laptopzene" elindult, vagyis egyre többen meg tudták engedni maguknak, hogy számítógépen írjanak zenét, akkor volt elég általános ez az érzés, hogy most már tényleg minden lehetséges...

Igen, aztán az egész ráállt egy nagyon szűk ösvényre. Annyi lehetőség áll a rendelkezésünkre, és a valóságban ugyanazokat a programokat és virtuális szintiket hallod viszont mindenhol. Nem igazán értem ezt. Ez pont az ellenkezője annak, ami engem izgat. De próbálok azért nem túl kritikusan hozzáállni a a zenei élethez; inkább nem veszek részt benne.

Fotó: Brindza Csaba

És a dob által kínált lehetőségek nem jóval szűkebbek az elektronikához képest? [Sasu Ripatti dobosként kezdett zenélni, és néhány éve ismét játszott a hangszeren a Vladislav Delay Quartetben és a Moritz von Oswald Trióban.]

Nem, épp ellenkezőleg, a dob sokkal több lehetőséget kínál. Élő, azonnali reakciót tesz lehetővé, és ezt egyetlen szoftver vagy hardver nem adja meg. Ott az ütő a kezedben, hallasz valamit és [üt a kezével] rögtön reagálsz. Ez nem lehetséges az elektronikával. Az talán nem ennyire nyilvánvaló, de a hangzásnak az apró részleteit is sokkal finomabban lehet változtatni. Minden egyes dobütés különböző. Ez az, amit szoftverrel nem tudsz megcsinálni. Láttad tegnap Andrást? [Halmos András dobos az Electrify esten is fellépő tereminessel, Pamelia Kurstinnel improvizált az előző este.] Nagyon jó volt, nagyon inspiráltan játszott. De én magam már nem igazán dobolok. Az én eszközöm a stúdió. Lehet, hogy dobhangokat is felhasználok, de bármi mást is: minden hang jöhet, ami a zenébe illik. Felveszem a környezetem vagy a testem hangjait például. A lehetőségek kimeríthetetlenek. Lehet, hogy ez az egyik fő baj: túl sok a lehetőség, beleőrülnek az emberek, ha belegondolnak, hogy "hányféleképpen változtathatom meg ennek a pergődobnak a hangját". Közben meg a lehető legszokásosabb ritmusokat rakják össze belőle.

Voltak és vannak mindenféle vezérlők, amelyek célja, hogy ilyen testi reakciókkal lehessen irányítani az elektronikus eredetű hangot, nem egy szoftverrel. Ilyeneket nem használsz?

Nem, igazából nem érzem, hogy korlátoznának az eszközök, amiket használok. Mondjuk billentyűket nem igazán, és a szintik közül inkább a moduláris rendszereket, amelyek rengeteg lehetőséget nyújtanak arra, hogy a hangok közé menjek. De egyébként még a tizenkét hang is elég kell, hogy legyen a kreativitáshoz. Eszközökben nem szenvedek hiányt, inkább a gondolatokban. Vagy legalábbis az biztos, hogy elegendő kütyüm van, de nem itt dőlnek el a dolgok, hanem fejben. Ez újra meg újra bebizonyosodik. Nézd csak meg a teremint meg mindenféle obskúrus cuccot: ezekkel is lehet olyan zenét csinálni, mintha Ableton [az elektronikus zenében leginkább elterjedt szoftver] szólna. Teljesen kiszámítható. Szóval nem a szoftvereknek kellene vagy lehetne fejlődniük, hanem annak, hogy hogyan vagy képes a zenei ötleteidet formába önteni. Az egyes hangok kialakításában már több mint elég a lehetőségünk; most arra kéne fókuszálni, hogy hogyan kombináljuk, hogyan rendezzük sorba ezeket. Ezen a téren most nem állunk túl jól, az Abletonnal, Logickal; itt volna szükség valami inspiráló, akár őrült ötletre; valamire, ami nem kényszerít arra, hogy mindent beszuszakolj a négyzetrácsba. De hát a piac ez ellen dolgozik; az embereknek szükségük van a biztonságra, kiszámíthatóságra.

A Ripatti néven kiadott új ep-det a terjesztő Boomkat úgy írta le: "techno/footwork".

Hát írniuk kellett valamit...

Úgy kapcsolódik ez az előbbi témához, hogy a footwork azzal lepett meg mindenkit, hogy baromi egyszerű eszközökkel, dobgéppel, hangmintadarabolással nagyon erős és más zenét hoztak létre.

Nem igazán hallgattam ezeket a zenéket. Az alapötlet nagyon tetszik, de úgy vagyok ezzel, hogy jobb, ha inkább csak olvasok róla, de nem hallgatom meg. Életem során többször láttam már, hogy az emberek elkezdenek beszélni valamiről, és így baromi izgatónak tűnik - aztán meghallgatod, és kiderül, hogy ez is csak egy újabb doboz, amibe beleszuszakolják magukat és nem akarnak kilépni belőle. Ezt el akarom kerülni, inkább figyelek csak arra, amit mondanak róla. Amúgy pont tegnap próbálta valaki elmagyarázni, hogy mi a különbség a juke és a footwork között, de ez a lehető legkevésbé sem érdekel. Amúgy az ep, meg az előző, a Raster-Notonnál kijött lemezem is abból született, hogy beleuntam az ambientbe. Elkezdtem gyorsabb ritmusokkal dolgozni, és lassan ebből alakult tovább a zene. De már a kilencvenes évek végén is inspirált a drum and bass. Egy darabig gondolkodtam is azon, hogy én magam is játszani fogom, de aztán nem akartam bemászni ebbe a dobozba. Mindig is az ilyen gyorsabb tánczenéket figyeltem, szerettem; a garage, 2step a kedvenc tánczeném. Csak a zenémben sokáig nem került elő az, hogy megvan ez az oldalam zenehallgatóként; de most mégis. Talán az is belejátszott ebbe, hogy néhány éve úgy döntöttem, a house-os Luomót nem csinálom tovább. Zavart már a stílusrendőrség zaklatása, ez kiölte az élvezetet abból a projektből. De most megint olyan zenét játszom, ami kielégíti a tánczene iránt érdeklődésemet, anélkül, hogy tánczene volna. Amit Ripatti néven adtam ki, az tényleg gyorsabb és közelebb áll a funkcionális zenéhez, mint a korábbiak. De ez csak az első a tervezett ep-sorozatban, nagyjából hathetente tervezek kiadni egyet. Több időt akarok a stúdióban tölteni, kényszeríteni magamat arra, hogy... nem is tudom, talán arra, hogy még messzebb menjek, és még következetesebb legyek. Ennek az eszköze lesz a kiadó. Fel akarok építeni egy katalógust, és mondjuk három év múlva végignézni, hogy milyen fejlődést mutatok fel ötven kiadvány alatt. Egy bizonyos értelemben önelemzés a célja.

Kényszeríted magad, hogy hathetente befejezz egy ep-t?

Nem, ez természetes számomra: szeretem befejezni a dolgokat, megvalósítani a fejemben lévő elképzelést, aztán félretenni, továbblépni a következőre. Ez mindig így működött nálam, csak most fókuszáltabb akarok lenni. Másrészt össze akarom gyűjteni mindazokat a dolgokat, amiket csinálok, hogy ne legyen annyira szétszórva mindenfelé.

Fotó: Brindza Csaba

Olvastam, hogy nem voltál elégedett a Mille Plateaux-val [a kilencvenes évek, illetve a kétezres évek elejének meghatározó kiadója a kísérleti elektronikában], sem a további kiadóiddal. Miért?

Nem nagy dolgokról van szó, csak mindig előkerült valami. Nem volt olyan, hogy azt tudtam volna mondani: "két éve vagyok itt, és minden olyan jól megy, úgyhogy maradok". Nem hibáztatok senkit, egyszerűen az volt, hogy én magam követeltem nagyon sokat, és nagyon tudatosan kontrollálni szerettem volna mindent, ami a zenémhez kapcsolódik. Én sem voltam eléggé rugalmas, meg a kiadók sem, de nem is várható el tőlük. Ezért is van, hogy a saját kiadómon nem akarok másokat megjelentetni: mert tudom, hogy egy művész mi mindent vár el a kiadójától, és a másik oldalon nem az vagyok, aki ezzel képes vagy akar foglalkozni. Nem akarok "tehetségeket felfedezni" meg ilyesmi; az időmet és energiámat inkább a saját zenémre akarom fordítani. Ez amúgy már a második kiadó, amit indítok [az első a Huume volt], mindkét alkalommal ez tűnt a jó döntésnek, aztán egy idő után meg már nem [nevet], ahogy változott a világ. Úgy általában nem vagyok túl optimista ember, de a kiadóval kapcsolatban hiszem, hogy ez a megfelelő lépés, és úgy érzem, hogy hosszabb ideig fogom ezt csinálni, nem változtatok irányt egy év múlva. Arról nem is beszélve, hogy a zeneipar annyira őrült manapság, már igazából nem is tudom, mit gondoljak róla, de az biztos, hogy nem akarok részese lenni. Lehet, hogy valami más munkát kell keresnem. Amikor úgy érzem, hogy egy projektet inkább már anyagi okokból, és már nem igazán zenei érdeklődésből viszek, azt le szoktam állítani. És azok a dolgok, amik meg érdekelnek, azok csak veszteséget termelnek. A kiadóm minden egyes megjelenése veszteséges lesz. Szóval nem tudom, mi lesz. Egész életemben a zenéből éltem, 15 éves korom óta; nincs semmilyen végzettségem. Ráadásul sok-sok időt töltök el a zenével, ami mellett nem jut időm másik munkára. Mindenesetre nagyjából egy éve eldöntöttem, hogy az első a zene; és hogy ezt csinálom, amíg csak lehet, kompromisszumok nélkül. Nem tudom, meddig bírom, de próbálok nem túl sokat gondolkodni ezen. Ha belegondolok a pénzügyi aspektusokba, hogy "hogyan tehetem pénzzé a brandemet" meg ilyesmik, az nagyon rémisztő. Ez a helyzet, hogy nem igazán lehet megélni a zenélésből, nem kedvez az érdekes alkotásoknak, sokkal inkább azoknak, amelyek a fogyasztásra vannak becélozva. A kiadó a promóció nélküli vinylekkel szembe megy ezzel. Azzal is, ahogy a blogoszféra működik, hogy "tessék, itt egy ingyen mp3, töltsd le"; nem lesz egyáltalán digitális megjelenés. Túlságosan sok zenének vagyunk kitéve, senkinek nincs már energiája, ideje és érdeklődése, hogy igazán figyelmesen meghallgasson valamit. És már nem neked kell keresned a zenéket, azok keresnek meg téged; üldöznek, hogy töltsd le őket.

Tudnál mondjuk filmzenét írni megélhetésként?

Nem; az a baj, hogy képtelen vagyok arra, hogy mások igényeit kiszolgáljam. Akár film- vagy tánczenéről, kereskedelmi típusú zenéről van szó: egy adott igényt kell kielégítened, és ezt nem akarom. Nem azért, mert leesne a korona a fejemről, hanem nagyon hamar elbasznám az egészet. Nagyon heves reakciókat vált ki belőlem, ha olyasmit kell csinálnom, ami mögé nem tudok odaállni. Nem tudom, hogy honnan jön ez nálam; talán részben onnan, hogy a szüleim művészek, írók voltak - és keményvonalas ateisták -, és gyerekkorom óta mindig is művészek vettek körül. Mindenesetre a szolgáltatóipar nem nekem való. Amikor elkezdenek "ügyfelekről" beszélni, felfordul a gyomrom. És nem arroganciából vagy tudatlanságból, egyszerűen ilyen vagyok. Amúgy elvben szívesen dolgoznék filmeken, de ismerek sokakat, akik ezt teszik, akár underground szinten, akár, mint Craig Armstrong, Hollywoodban. Ő Moulin Rouge-okon, Titanicokon meg ilyeneken dolgozott [valójában ez utóbbin nem; itt az oldala az IMDb-n], és teljesen kiégett tőle. Egy kicsit sem viheti bele az egyéniségét a munkájába, kizárólag a pénzről szól az egész. [A Massive Attack mellől is ismert zeneszerző The Dolls néven alkotott projektet Delayjel és az ő - azóta már - feleségével, az AGF néven zenélő Antye Greie-Fuchsszal; 2005-ben jelent meg lemezük Delay Huume kiadójánál.] Pedig volt, hogy teljesen pénz nélkül dolgoztam vizuális projekteken, rövidfilmeken, amikor csak megkértek, hogy írjak zenét, és az jó volt. De amikor pénz kerül a dologba, akkor minden elbaszódik.

Akkor inkább dolgoznál olyasmit, aminek semmi köze nincs a zenéhez?

Igen; ezt már többször csináltam is életemben, amikor az volt a célom, hogy ne a zenéből éljek, ezért abban teljes pénzügyi szabadságot élvezhessek.

Az egyik klasszikus Vladislav Delay-lemez 2000-ből, amely a Mille Plateaux kiadónál jelent meg

Azért van annak egy másik oldala is, ha egy kiadóhoz tartozol: lehetséges, hogy ahhoz kapcsolódik egy sajátos esztétika, akár mozgalom, mint mondjuk a Mille Plateaux vagy a Raster-Noton esetén. Az nem volt jó, hogy ennek részese voltál?

Nem, ennél magányosabb típus vagyok. Emlékszem erre a Clicks & Cuts dologra [a Mille Plateaux válogatáslemez-sorozata, amelynek címét egy időben műfajmegjelölésként is használták], de nem igazán tudtam, hogy egyáltalán miről beszéltek. Mármint a mögötte lévő eredeti elgondolás az jó volt, de aztán felkapta a sajtó, elkezdtek beszélni róla, és ebből is egy doboz lett. Kinyitod, belenézel, "aha, clicks & cuts". Ez nekem nem kell. Az emberek megpróbálják kihasználni ezeket a mozgalmakat, a kiadók pedig csak öntik az olajat a tűzre, hogy még több pénzt kereshessenek rajta. Ez csak elvonja a figyelmet a zenétől. Ott volt a Mille Plateaux az egyik fickó [Achim Szepanski alapító], aki a leginkább koncepciózusan állt az egészhez - ő nem is zenélt. Engem viszont pont a zene érdekel. Ráadásul egy mozgalom olyan, mint egy nagy cég; nem tud gyorsan mozogni, változni. Ha elhatározod, hogy ezt akarod csinálni, akkor ott kell állnod a futószalag mellett, nem mozdulhatsz el a helyedről.