Két hobbim van, a drog és a hangos gitár - A Place To Bury Strangers, Psychic Ills koncertbeszámoló

Október igazi koncerthónap Budapesten, sorra érkeznek az ígéretes együttesek. Október 8-án, kedden a lemezen lazulós, hangos pszichedelikus rockot játszó Psychic Ills lépett fel a Kuplungban; október 10-én, csütörtökön pedig a "New York leghangosabb együttese" névvel reklámozott A Place To Bury Strangers a Gozsdu Manó Klubban. Mindkettőt megnéztük

Ha rossz a kaja, akkor legalább legyen csípős; ha meg béna zenét játszol, akkor legalább jó hangosan csináld. Ezeket az univerzális törvényeket néhányan megnyugtató minimumként fogják fel, és két marékkal szórják a chillit a fazékba, vagy éppen kattanásig tekerik az erősítőn a gombokat, aztán onnantól a szar is le van szarva. Mások meg tudják, hogy a koncert után csengő fül önmagában nem kitüntetés, és a zajréteg alatt popszámokat dugdosnak.

A csütörtöki előzenekar, az amerikai Bambara látszólag megelégedett annyival, hogy hangos és zajos zenét játszanak elég gyorsan, mert mást nem lehet a védelmükben felhozni. Az énekes-gitáros elvan a a pedáljaival, mint gyerekek a matchboxokkal: örül neki, hogy sok van belőle, megmutogatja, milyen klasszak, de semmi több. Ezen kívül úgy énekel, mint egy levitézlett B-kategóriás grunge-zenekar életunt frontembere. Az igazi központi figura a dobos, aki mániákusan püföli a hangszerét, amikor pedig a basszusgitár nem szól, és a nagy kapkodásban a basszusgitáros belegabalyodik a kábelekbe, akkor egy-két viccel elüti a dolgot. A számok nagy részében a ritmusszekció feszes tempót diktál, amire a gitár rázúg valami megjegyezhetetlent. Az egyetlen kiemelkedő pillanat egy lassabb szám volt, amiben eleinte csak huhogott és károgott az énekes, a hangszerek fokozatosan és észrevétlenül erősödtek, míg végül fenyegető káosz kerekedett. C

A Place To Bury Strangers a Gozsdu Manó Klubban Fotó: Fromm Balázs

Az A Place To Bury Strangers (a továbbiakban APTBS) első, 2007-es lemeze egy disszonáns katyvasz volt a legjobb értelemben véve, ami alapján nehéz volt eldönteni, hogy a Jesus and Mary Chaint vagy a Ministryt szeretik-e jobban. Az azóta kiadott két lemez aztán egyértelműsítette, hogy inkább előbbit; kicsit visszavettek az ipari kattogásból, 3 perc körüli poposabb dalokat kezdtek írni, de azért a borongós hangulat megmaradt.

A budapesti koncert gerincét is a két későbbi lemez számai adták, - nagy szívfájdalmamra a legjobb számukat el se játszották -, amik nekem otthon hallgatva eléggé középszerűnek tűntek. Így szuper meglepetés volt, hogy az APTBS a sok tagcsere ellenére nagyon összeszokott zenekar, és kibaszott jól szólnak élőben. Nehéz olyan cikket találni, ami nem említi, hogy Oliver Ackermann frontember pedálokat is épít, és még The Edge (THE EDGE!!!) is vásárolt már tőle. A legjobb cuccokat azonban tuti magának tartogatja, a gitár néha úgy szólt, mint egy láncfűrész, de koponyafúró és pneumatikus robotkar is volt.

A Place To Bury Strangers a Gozsdu Manó Klubban Fotó: Fromm Balázs

A legjobb pillanatokban olyan érzés az APTBS-t halgatni, mintha egy vonaton száguldanánk, kihajolunk az ablakon és a pofánkba csap a sűrű levegő. Élőben legalább annyira agresszívan és frusztráltan szólalnak meg, mint a Soft Moon, és ez az üresjáratokat is szórakoztatóvá teszi. Ezekből viszont szerencsére kevés van. A csúcspontok a menetelős, üvöltözős Deadbeat és a ráolvasásszerű énekre épülő, rohadtul vészjósló Egodeath voltak. Lezárásnak még egy hosszabb kakofóniába forduló zajongás is érkezett menetrendszerűen, ami közben kiadtak egy kontrolldobozt a - végig lelkes - közönségbe, amit aztán az totemként tartott a magasba. B+

A Place To Bury Strangers a Gozsdu Manó Klubban Fotó: Fromm Balázs

Mit szeret a fehér ember? A fehér ember a torzított gitárt szereti. Ez a vonzalom a '60-as években összekapcsolódott egy másik népszerű hobbival, a kábítószerezéssel, és valahogy így született meg a pszichedelikus rock. A Psychic Ills megszólalásában leginkább a '80-as évek végén indult, herointól fűtött brit zenekarokat követik (mindenekelőtt Spacemen 3, aztán Telescopes, Flying Saucer Attack, ilyesmik), főleg, mióta egy nagyobb kiadóhoz szerződtek, és letettek a vadabb kísérletezgetésről.

A Psychic Ills színpadi megjelenése olyan, mintha lenne egy sztereotípiákat felsoroló listájuk, és a lehető legtöbb dolgot szeretnék kipipálni rajta. A basszusgitáros lány kivételével a négy srácnak középhosszú loncsos haj lóg az arcába; Tres Warren énekes/gitáros napszemüvegben; fények lehúzva, csak a kék-zöld-piros vetítés vibrál a hátsó falon. És meggyújtottak még egy kibaszott füstölőt is! A setlist egyetlen szám (Electric Life) kivételével az utolsó két, a Sacred Bones kiadónál megjelent lemez anyagából lett összeválogatva, ami azt jelenti, hogy nem voltak hosszú, szabad elkalandozások, sem karakteresen különböző hangzások. A számok még tempójukban sem nagyon különböztek, felépítésük pedig végtelenül kiszámíthatónak tűnt: valami blues-skála bevezetésnek, aztán pár perc után kitartanak egy akkordot, rápötyögnek pár hangot, az orgonás pedig nagy átéléssel és egyszerű effektekkel hozzáadja az okkultságot; az énekbeszéd pedig többnyire lehangoló volt.

A lemezeken külön-külön is élvezhető számok jellegzetes különbségeit élőben sikerült teljesen legyalulni. A közönség hálás kiabálással fogad minden faszább riffet, ami picit is kiemelkedik a zajmasszából; egyébként a koncert alatt a sokat látott, de még mindig lelkes, ismert zenekritikus tekintélyes busa feje is csak néha-néha moccan. Pedig ezek amúgy klassz számok, nem értem, hogy sikerül ennyire egyformán és inspirálatlanul eljátszani őket, mintha bárhol kezdenék, mindig ugyanoda lyukadnának ki. Ami marad, az a Psychic Illsre jellemző atmoszféra: lelassított sivatagi kocsikázáshoz lehet, hogy elég lenne ez aláfestő zenének. Komótos tempóban haladnak át a hangok az ember kába agyán, miközben tekergeti a plüssel borított kormányt, és néha röhögcsélve megpöcköli a visszapillantón lógó Wunderbaumot. Na de a Kuplungban ácsorogva gyorsan elunható ez az egy hangulat.

A legnagyobb gond valószínűleg a keveréssel volt, mert visszagondolva nagyrészt a dobra emlékszem, a többi hangszer eléggé összefolyt, pedig a stúdiófelvételeken szépen kivehetőek egyenként is. Útközben elveszett a See You There paranoiás gitárja, és a fenyegető orgonahangok is lagymataggá változtak; a One More Time sem szólt napsütötte feel-good slágerként; a Mind Daze-től sem jött meg senkinek a kedve a meszkalinzabáláshoz. Reméljük a két hét múlva érkező, hasonló zenében utazó, szintén Sacred Bones-os Holydrug Couple megmenti a haza becsületét. C+