A pálinkaszagú kéjgyilkos - a Brainbombs munkássága és új lemeze

Van olyan szemszög, ahonnan nézve a Brainbombs nevű, mondhatni kultikus ismertségű svéd zenekar munkássága a legtökéletesebb rockzene és rockparódia egyszerre.

BrainbombsSkrammel2013

A rock and rollt alapjában meghatározó férfiasság- és szexkultuszt kiforgató, ultraexplicit, főként nők megölésével, nemi erőszakkal, nőgyűlölettel, pedofíliával foglalkozó szövegeik Peter Raberg erős akcentusával és nevetséges csinovnyikhangjával eleve parodisztikussá válnak, mintha egy kocsmában magyarázná a füledbe egy lecsúszott, frusztrált, pálinkaszagú kisember, hogy úgysem fogod elhinni, mit csinált tegnap éjjel.

A zene pedig a legprimitívebb, legzajosabb lüktetés, dalonként szigorúan egy riff értelmetlen zajszólókkal, amit néha egy színező, atmoszférateremtő trombita is kiegészít. Abszolút regresszív antidalszerzés, megint csak a rock esszenciájának torz eltúlzása és egyben hatásmechanizmusainak totális lecsupaszítása. Fő hatásaiknak a Stoogest és a Whitehouse-t tartják, előbbitől a férfias riff-fetisiszta szikárságot, utóbbitól a túlpörgetett zajos transzgresszivizmust kölcsönözhették; emellett talán még a csodálatos Flipper együttest érdemes megemlíteni, mint (zenei) előképet.

Figyelemre méltóvá, sőt elgondolkodtatóvá az teszi őket, hogy minden parodisztikus és embertelen jellegével együtt milyen elementárisan, ösztönösen kurva jó érzés hallgatni a Brainbombs zenéjét. Semmi eltávolítás, moralizálás, csakis hipnotikus bevonódás egy perverz érzelmi állapotba. Éppen ezáltal pedig a Brainbombs jóval mélyebben foglalkozik a problémával, mint a hasonló témákat egyszerű sokkolás céljából vagy átgondolás nélkül, műfaji toposzként felhasználó keményzenei formációk.

Pontosabban amit csinálnak, az a tudat egy olyan szintjén létezik, ahol a felnagyított, elfojtott férfifrusztrációk, azok brutális kéjgyilkosságokban való elszabadulása, illetve a minderről való kocsmai viccelődés egyszerűen nem válik el egymástól, összeolvad egyetlen szennyes, formátlan masszában. Groteszk módon bukolikus világot hoznak létre, ahol a primitív erőszak az életöröm egyedüli természetes megnyilvánulása. A Brainbombs a hétköznapi, banális gonosz tökéletes zenei kifejeződése, amely élvezetességével egyben önvizsgálatra is készteti a hallgatót.

A zenekar 2009-ben úgy tűnt, végleg földbe áll, most viszont újra itt vannak, és látszólag minden eddiginél nagyobban játszanak. Vártam is az új lemezt, amennyire csak lehetett ahhoz képest, hogy a Brainbombs-életmű mintha már az idők kezdete óta készen lenne, mint a hányás az utcasarkon, amelynek az alakja, illetve a kibocsátója változik ugyan, de az ilyen különbségek aztán végképp senkit nem érdekelnek.

Ha egy együttes dupla albumot ad ki, általában igyekszik nagyobb ambíciókat mutatni, tágítani kereteit vagy legalábbis jó alaposan bejárni azokat. A Disposal Of A Dead Body-nál azonban még a korábbi Brainbombs-lemezek is több változatosságot nyújtottak. Ennyire egyforma, unott és ötlettelen számokkal megtölteni egy majdnem két órás anyagot talán már művészi gesztusként is értelmezhető; ráadásul ezek a jelzők a beleszarós attitűdjére külön büszke Brainbombs esetében nem is feltétlenül tekintendők negatívnak, alapvetően mindig is ezek jegyében alkottak.

Mégis, az unalom itt valahogy nem igazán csap át monomániás durvaságba, helyette inkább a hallgatóra is rátelepszik. Így lesz az éjszakákon át egyedül a tévé előtt sörözve elvesztegetett élet szépségéről szóló dal (Nowhere) a legemblematikusabb. A lemez élvezetének kulcsa ugyanis konkrétan az, hogy rá tudjunk hangolódni az elfajzás felé hajtó unalomra mint koncepcióra. Mintha egy leépült, világtól elzárt és ebbe unottan belenyugvó kisváros portréját látnánk: egy prostituált; egy, az újságos előtt a sportrovatot nézegetve leginkább saját magához beszélve okoskodó bácsi; egy vérfertőzésből született torzszülött gyerek; egy nemzeti dohánybolt; egy feldarabolt holttest az út szélén, mind ugyanazzal a - néha lényegtelenül ki-kilengő - közönnyel szemlélve.

Személyes kedvenc számom a Prepared, egyszerre savként maró és pszichedelikusan lusta gitárjával; általánosságban is mintha a noise rock lassabb, pszichedelikusabb, de azért rendületlenül paraszt vonulata felé lenne némi elmozdulás. De igazi slágereket (mint a fent meghallgathatók) most nem találni. Instant degeneráció gyakorlatilag tetszőleges mennyiségben; egyben végighallgatni legalábbis még rajongóként is eléggé fárasztó és felesleges. B-