Nem napsütéses, tengerpartos zenét akartam - John Talabot a Quartnak

Az október 25-én tartott Electronic Beats Fesztivál számunkra legizgalmasabb fellépője a baleári hangulatokat diszkóval és house-zal elegyítő, 2012 egyik legjobb lemezét készítő John Talabot, azaz polgári nevén Oriol Riverola volt. Fellépése előtt beszélgettünk vele arról, hogy tényleg olyan idilli lemeznek készült-e a fIN, mint amilyennek sokan tartják; Barcelonáról, élő fellépésekről, mixekről.

2012 elején jelent meg a fIN, ami a tavalyi év egyik leginkább elismert lemeze lett úgy szakmailag, mint a közönség körében. Hogy gondolsz most vissza erre a lemezre?

Már néhány hónapja nem hallgattam azt a lemezt, csak játszom a dalokat élőben. Egyszerűen nem akarom hallani, ugyanis egy bizonyos élethelyzetben készült az a lemez, ami nagyban eltér a mostani körülményeimtől. Olyan dolgot szerettem volna csinálni, ami elektronikus zene, de tudják hallgatni az emberek otthon, amikor főznek, tesznek-vesznek. Nem tudom, miért szerették ennyire; meglepetés volt számomra is.

A kritika úgy beszélt a fINről, mint egy egyértelműen napfényes, idilli lemezről. Tényleg ilyen egyoldalú dolog lenne ez?

Amikor csináltam, nem volt ilyen célom vele. Nem akartam ilyen napsütéses, tengerpartos, Barcelona-zenét csinálni, mert sosem voltam ez a típusú ember. Nem akartam se vidám, se sötét lemezt csinálni. Inkább az érzésem, hangulataim alakították a dolgokat.

John Talabot jobbra Forrás: MTI/Mohai Balázs

A borító sem tűnik felhőtlennek. Mit ábrázol tulajdonképpen?

Lávát! Nem is tudom, tetszik ez a láva által kirajzolt textúra. A grafikusommal úgy gondoltuk, hogy ez jól passzol a lemezhez. De nem szomorú lemez ez, inkább melankolikus, kicsit az elszabadulásról is szól, a múltról, emberekről, akik hiányoznak. Melankolikus ember vagyok, és ez a zeném vezérmotívuma.

Mit gondolsz, el lehet különíteni zenéket évszakok szerint, úgy, mint télies zenék, nyárias zenék?

Ez valahogy úgy működik, hogy az egyes zenékhez társítunk hangulatokat, és elsősorban ezek a hangulatok alakítják a zenémet. Nem is szeretném, hogy különösen nyáron vagy télen hallgassák az emberek a lemezemet, az a lényeg, hogy mit juttat eszükbe. Mostanában amúgy is el vagyok veszve az évszakokkal. Például két hete voltunk Ausztráliában, ahol újra nyár volt.

Mi a különbség a lemezeid és az élő fellépéseid között?

A lemez arról szól, hogy ott vagyok egyedül a stúdióban, és megpróbálok egy számlistát összerakni a lemezhez, de mindig probléma, hogy melyik trackek kerüljenek rá. Az élő műsorban pedig az a cél, hogy ezeknek megtaláljuk e helyét a színpadon, élvezzük játszani őket közösen Pionallal, aki ma is itt van velem.

A fellépések meg vannak tervezve, vagy inkább a közönségtől függ, mit játszol?

Míg a dj szetteknél figyeled a közönség reakcióit, és aszerint pakolgatsz lemezeket, addig az élő szettel inkább a számaimat, a lemez világát szeretném bemutatni. Ebből a szempontból inkább a lemezhez hasonlít, egy zárt dolog.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Mi inspirál, milyen zenéket szeretsz?

Mindenféle zenét hallgatok, technót, house-t, diszkót, funkot, soult, popot, R&B-t. Főleg azokat a zenéket szeretem, ahol nincs szükség túl sok szövegre.

Igen, de te is dolgozol énekesekkel. Hogy választod őket?

Ők rendre a barátaim közül kerülnek ki, ahogy Pional is az. Elkezdünk együtt dolgozni, és a dolog a közös munka folyamán fejlődik ki. Szerettem volna néhány vokális számot a lemezre, amik közelebb állnak a klasszikus dalformához, de azért nem akartam popszámokat készíteni.

Dolgozol most valami új anyagon?

Egyelőre még csak gyűjtögetem az ötleteket, próbálgatom, hogy lehetne őket kidolgozni, keresem a megfelelő hangzást a következő lemezhez. Ennek össze kell állnia, mint egy puzzle-nek, mielőtt elkezdeném készíteni a lemezt. Tudnom kell, hogy milyen hangzást akarok, milyen irányba akarok elindulni.

Néhány napja hallottam viszont egy új, Without You című trackedet a Soundcloud oldaladon.

Az a novemberben megjelenő DJ Kicks mixhez készült. Amikor egy ilyenhez készítesz számot, akkor figyelned kell arra, hogy jó átkötő legyen, megfelelő intróval, outróval, közte valami olyannal, ami szintén bele illik a képbe. Amúgy meg van egy olyan dolog is, hogy amikor egy mixtape-en csomó olyan szám van, ami fontos neked, amit szeretsz, akkor arra gondolsz, hogy, ó, annyira azért nem szeretem a saját zenémet, hogy közéjük tegyem. Aztán persze mégis megcsináltam.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Barcelonában élsz. Mesélnél egy kicsit az ottani elektronikus zenei színtérről?

Barcelonában csomó jó producer van, jó zenékkel, de nincs meg a megfelelő platform ezeket terjeszteni, megmutatni őket a világnak. Nehéz kiadót találni, ezáltal komolyra fordítani a dolgot. Viszont elmondható, hogy egyre több jó producer van, látszik a fejlődés.

Igen, de azért van két olyan fesztiválotok, mint a Primavera és a Sónar.

Igen, de ezek nem feltétlenül reflektálnak a helyi dolgokra, még ha a Sónar lehetőséget is nyújt helyi zenészeknek is. Hiába vannak tök jó új arcok, a lemeziparunk túlságosan befele fordul, nem exportálunk túl sok mindent, és inkább csak helyi szinten működnek ezek. Mindenesetre próbálunk kapcsolatba kerülni más országokkal, de ez a színtér még gyerekcipőben, az út elején jár. Viszont, mondom, erősödünk.

Mit gondolsz, a lemezed sikere segít a barcelonai színtérnek?

Nem hinném, hogy ez segítség volt. Viszont amikor látják, hogy van egy dolog, ami külföldön is sikeres tud lenni, az felbátorítja őket. Mondván, ha ő meg tudta csinálni, akkor én is meg tudom. Ez nagyon fontos.

---

Mint az az interjúból is kiderült, Oriol Ravirola nem egyedül, hanem a fINen is közreműködő Pianallal állt ki az Electronic Beats színpadára a Millenáris Teátrumban. Igazából, ha korábban nem látom Riverolát, akkor nehéz is lett volna kitalálni, hogy a két baseball sapkás arc közül melyik is ő. Mindketten énekeltek, szintiztek és doboltak rengeteget. Ezzel a John Talabottól a lemezen megszokott, finom szintikkel átszőtt baleári melankólia-diszkó eltolódott egy sokkal inkább ritmusvezérelt formula felé, nem egyszer egészen tribál-sűrűre zsúfolódó ütősökkel. Emellett a funkys, deep house-os basszusok is sokkal előrébb kerültek.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

És bár mindez sokkal jobban kihozta a John Talabot orientalizmusát, afrikai zenékből vett inspirációját, mégis - talán a teljesen egyhangú idilli-éteri vokálok miatt - az a horizontba futó nyugalom, amit a lemezen annyira lehet szeretni, itt mégsem tudott teljesen átalakulni felhőtlen tánccá. A felemelő fokozásokban sem volt meg az ív. Igazából talán ennek a zenének a lényegét nem is lehet teljes egészében tánctérre átvinni. Szerintem például abszolút nem kéne erőltetni se ezt a sok élő dobot, amiktől néha már ilyen olcsó dobshownak tűnt a műsor; se azt, hogy folyamatosan legyenek vokálok - csak hagyni kéne magát a zenét. A legjobb szám például simán az volt, amikor a furcsán meghajlott szinti-téma tudott dominálni valahol a szett második felében. Amikor aztán már tényleg elkezdett uncsi lenni az egész, és már annak se lehetett teli szájjal örülni, hogy milyen jól szól, főleg milyen jó a basszus egy méterre a mélyek előtt állva, akkor bejátszották azt, amivel bármilyen bulit fel lehet dobni, a klasszikus house-zongorát. Ezzel aztán sikerült meglépni azt a szintet, amit korábban hiányoltam, de nem sokkal ezután hirtelen vége is lett az egyórás műsornak.

A koncert alapján, némiképp igazat adva a John Talabot kritikusainak, úgy érzem, hogy ez a dolog talán tényleg nagyobb hájpot kapott, mint amit ténylegesen alá tud támasztani. Egész egyszerűen van egy kedves katalán csávó, aki készített egy hangulatos, szép lemezt, amelynek dalai élőben sajnos elveszítik az eredeti karakterükből származó varázst. Nem katasztrófa ez, egyszerűen lehetne jobb is. C+