Szexi, szomorú és ijesztő - Kelela letölthető lemeze

Röviden szólva azért jó Kelele innen letölthető lemeze, mert egy jó énekesnő jó dalokat énekel a legizgalmasabb mai elektronikus zenészek által szállított alapokra, ráadásul úgy, hogy az eredmény több, mint a részek összege. De érdemes messzebbről is nekifutni, mind a lemeznek, mind a kritikának.

KelelaFade To Mind2013

Erre a lemezre, Kelelára várt a világ - írja a Spinben a neves kritikus, Philip Sherburne, valamint hasonlót állít a legjobb elektronikus zenei lap, a FACT lelkes írása, továbbá a Cut 4 Me-t a hét albumának kinevező Dummy; illetve nem ezekhez hasonló mély elemzésben, de röpke ajánlóban kb. minden blog ajnározta a lemezt. Mondjuk én nem hiszek abban, hogy a világ mint olyan bármire várna, bármit csinálna, merthogy annyi világ, ahány olvasásra érdemes lap (és akkor még csak a zenéről beszéltünk), inkább elmondom, én miért vártam Kelelára.

2012-ben ezt a számot hallgattam a legtöbbet. (Az alábbi lejátszóban az első.) Pontosabban ez egy mashup, Bok Bok: Dark Hearts című száma és Beyoncé: Baby Boy című slágerének hosszabb részlete összeeresztve Total Freedom által, utóbbi megvágva, szétzengetve; plusz még néhány hangeffekt, üvegtörés, valami műfúvósszerűség, üvöltés. De olyan az egész, mintha egymásnak lettek volna teremtve: a brit elektronikus zene az undergroundban, a zenebuzik köreiben elismert, azon kívül ismeretlen vezéralakja és az amerikai R&B csúcsdívája; a szaggatott, fenyegető elektronikus csapkodás és a melankolikussá effektezett erotika. Akárhányszor el bírtam hallgatni, ahogy válaszolgat egymásnak az ének és a ritmusok, a morgós basszusok, puttyanások, csörgések, fegyverhangok és egyebek; ahogy Beyoncé hangja a zengetés által Bok Bok számának minden üres részébe behatol és ott szétterül. (Egyébként ebben a csodálatos, letölthető Total Freedom-mixben találkoztam vele először.)

Túl azon, hogy önmagában is nagyszerű, ez a remix betöltött egy űrt az életemben. Én is, sok más kritikushoz hasonlóan, a brit Night Slugs (ennek egyik vezetője Bok Bok) és "testvére", az amerikai Fade To Mind (ide tartozik Total Freedom) kiadók megjelenését tartom az egyik legizgisebb fejleménynek az elmúlt néhány év elektronikájában. "Egy kicsit szomorú, szexi és ijesztő" - mondta ez utóbbiról a kiadóvezető Kingdom, ami már önmagában nagyon vonzó. Ráadásul ezeknek a producereknek elképesztő a viszonya a ritmushoz, ami ugye az elektronikus tánczenében meglehetősen fontos. Két értelemben is. Egyrészt a house-ból, ennek mutációiból (pl. ballrom), garage-ből, grime-ból, reggaetonból, kwaitóból stb. stb. összeszedett megoldásokkal úgy csinálnak baromi szellemes ritmusokat, hogy azokat gyakran alig bírja követni az ember, ha megpróbál figyelni - mégis, az összhatás egyértelmű és egyértelműen táncolható. "A testek olyan zenére táncoljanak, amelynek a ritmusát az agy még nem vette fel" - idézi Bok Bok ars poeticáját a Dummy említett cikke. Másrészt pedig gyakran raknak össze ritmusokat egymástól teljesen eltérő hangokból; ez is olyan, hogy ha csak olvassuk, hogy dobok, egy operaénekes darabja, digitális vízbugyogás és néhány, ismeretlen eredetű furi hang egyetlen ritmusba tud rendeződni, el sem hisszük - de hallgassuk csak meg ezt a Nguzunguzu-számot, és olyan, mintha ez teljesen természetes lenne.

A legtöbb szó nem erről esett, hanem a "neonfényű" és/vagy "hideg, fényesen csillogó" szintihangzásokról, ami persze szintén jellemző, de még sok minden másra is. Viszont tárgyunkhoz közelebb visz az, amit Derek Walmsley írt le nagyon pontosan a Wire-ben (2011. január): a Night Slugs zenéi "sűrűek, de nyitottak"; a számok modulárisan egymás mellé helyezhető ritmusokból és szekvenciákból épülnek fel, mintha csak legóznának a producerek. Az egésznek ugyan van határozott összhatása, de gyakran úgy érzem, hogy az - amúgy szépen kidolgozott - egyes építőelemeket le lehetne cserélgetni, vagy éppen egy váltást bármikor arrébb lehetne tolni egy-két egységgel stb. Ami egyrészt a zene vonzó nyitottságát eredményezi; másrészt legalábbis otthoni hallatáshoz eléggé üresek lesznek ettől a számok. Nem az a baj, hogy nem "dalok", ilyesmit nem várnék; hanem hogy az egyes elemek közötti helyet nem töltik ki, tátongó lyukak maradnak, és ez egy idő után zavarni, fárasztani kezd. De jó lenne, ha ezeknek a zenéknek az erényeit meg lehetne tartani a hátrányai nélkül!

És ide jöttek be az R&B-énekesnők; legtöbbször hangmintában, remixben, mint a fenti válogatás legtöbb számában (kivéve a Take Me-t), megvágva, lassítva-gyorsítva, effektezve. Az instrumentális alapok üres helyei pompás helyet kínáltak egy szexi női hangnak, és ezeket a helyeket kreatívan, sokszínűen töltötték meg. Főképpen Kingdom, aki a néhány éve mindenfelé elharapódzó R&B-hangmintázás egyik úttörője volt, és ráadásul nemcsak hogy a nagy többséget megelőzve, hanem ráadásul jobban is csinálta ezt. De ezek csak egyes számok voltak. Ráadásul ott volt az, hogy az emberi hang eszköz volt a producerek kezében; szellemesen használt, de készen talált, mondjuk így: dolog, és végső soron nem élő, a zenével együtt lélegző emberi hang. Beyoncé és a többiek eredetileg persze, hogy élők; de hallatszik, hogy elsősorban hangként veszik őket kezelésbe - és amikor jó, akkor pont ettől jó. Nem feltétlenül "jobb" ennél az "élő", de más. És ha hihetünk a lapoknak, akkor ezt a mást, elevent széles néptömegek várták az R&B-mintázás túltermelésébe belefáradt világban.

Ezt hozta el Kelela Mizanekristos. A Night Slugs és Fade To Mind producereivel (Kingdom, Bok Bok, Nguzunguzu, a sztár Girl Unit, a 2012-ben itt is körülrajongott nagylemezt kiadó Jam City, Morris$) együtt dolgozva készített Cut 4 Me elsősorban az ő műve; hangsúlyozottan az énekesnő lemeze, még akkor is, ha a producerek hangsúlyosabb szerepet játszanak a popiparban megszokottnál. Az alapvetően R&B-ihletésű ének és a szupermenő, progresszív elektronikus zenészek együttműködése - bizony, ez jön most: - több lett, mint a részek puszta összege.

Az ötvenperces lemez elsőre leginkább R&B-lemeznek tűnik, amin van egy-két kacérkodósabb, illetve középtempón táncosabb darab, de azért inkább a borúsabb-borultabb szomorúság, vagy éppen a szakítás utáni harcos hangulat a jellemzőbb. Meg persze azért az érdekes hangok, ritmusok is feltűnnek felületes ismerkedés közben is. Aztán hamar rájön az ember, hogy hopp, itt egy pályakezdő énekesnő, aki a legmenőbb, legmarkánsabb hangzásvilágú, ráadásul pont nem a popdalok logikája szerint építkező mai producerek alapjait saját képére formálta és egészen rendes popdalokat írt belőlük-rájuk - azért ez nem semmi! Még akkor is, ha a producerek érezhetően nem a legklubosabb arcukat mutatják: az átlagosnál nagyobb számban kerülnek elő viszonylag hagyományos megszólalású, dallamokat játszó szintik, mi több, akár még zongora is van; a dobok, basszusok sem bombáznak annyira. Pláne nagy dolog, hogy mennyire egyértelműen Kelela lemeze ez, ha belegondolunk, hogy a legtöbben (én is) nyilvánvalóan a Night Slugs - Fade To Mind világa felől közelítenek a lemezhez, hiszen az az, ami már jól be van járatva. (Több interjúban lehet olvasni arról, hogyan jött össze ez a csapat, például ebben; innen pedig az Etiópiából Amerikába költözött család háttere is megismerhető.)

Ezután jöhet a Cut 4 Me hallgatásának elmélyültebb része: nagyszerű élvezet, ahogy feltárulnak az apró részletek, és felfedezzük, hogyan lép párbeszédbe Kelela hangja és az elektronika, sőt, hogyan játszanak egymással. A programadó című, nyitó Guns & Synthsben csak a figyelmes hallgatónak tárul fel az, ahogy Kelela néha rátámaszkodik a dobokra, néha pedig közéjük megy. Az egyik csúcsszámban, az Enemyben elképesztő az a természetesség, ahogy rá tud énekelni az agresszív és majdhogynem követhetetlen ritmusú dobokra, az üvegtöréssel és egyéb harsány, néha egyenesen agresszív hangokkal cicázva. Hasonlóan a címadó számban: a kalandos, szaggatott ritmus, a beszúrt hangeffektek és Kelela éneke fogócskát játszanak egymással, ami néha bújócskává alakul. A Floor Show keleties beütésű, hintázó dallama mind a szintihangzásban, mind az énekben szinte észrevétlenül, de önreflexív, netán önironikus lesz. A Bank Headben elvékonyított hangjával válaszol a csipogó szintiknek, ezeket ezáltal a "furiság" tartományából az érzelemkifejezésébe áthozva; aztán egy félbeharapott mondattal tér el más irányba. A Keep It Coolban a két részre vágott refrénnek ad hangeffektes hatást, ami egyrészt becsúszik így a puttyogások közé, másrészt elképesztően cool - és akkor még ott vannak ellenpontnak a kis hajlítások. A Send Me Out úgy lágy, lassú szomorú dal, hogy fel sem tűnik, mennyire darabos az alapja. A Something Else úgy készíti elő a végén azt, ahogy Kelela hangja elkezd cukin csipogni és hullámozni, hogy ez egyrészt meglep, másrészt természetesen folyik a korábbiakból. És így tovább: a 13 szám mindegyikéről hosszan lehetne írni.

Én legalábbis úgy voltam a lemezzel, hogy a részletek ismételt élvezete, újabb és újabb pompás megoldások örömteli felfedezése közben szerettem meg a számokat mint dalokat is. Van ugyan közöttük egy-két rögtön fülbemászó darab, de a többségüket később kezdtem értékelni. Kiderült, hogy tele vannak pompás dallamokkal, átélhető érzelmeket közvetítenek hihetően. Jellemző, hogy csak elsőre untam, hogy a vége felé elszaporodnak a lassú szomorúak, később ez egyáltalán nem zavart. És nem, nem hiányzik a bombasláger, pont jó ez így, hogy inkább működik egyben a lemez. Kelela énekesnőként meggyőző, bár szintén nem az a hang, amit meghallasz és lenyűgöz; inkább sokszínűségében, kifejezőkészségében rejlik az ereje: hogy ha mérges, akkor tudod, hogy nem cicózik; ha dögös, akkor szívesen mész vele bárhova; ha szomorú, akkor meghat.

Az, hogy az R&B-hangmintázás sorsa hogyan alakult 2013-ra, és milyen űrt töltött be az elektronikus zenei életben (vagy az elektronika és a pop között) Kelela, jövőre már aligha lesz érdekes. Viszont biztos vagyok benne, hogy a Cut 4 Me akkor is elővehető, élvezettel hallgatható, hosszú távon igen jó lemez marad. A-