A Kerekes Band előző lemezéről is ezt írtuk, és sajnos most sem tudok mást mondani, mint hogy stúdióban nem igazán tudják hozni azt, ami oly népszerű koncertzenekarrá teszi őket. Az instrumentális, nem egyszer az űrfolkrock - reméljük, ez után már senki nem mondja, hogy nem létező - kategóriájába sorolható számok többsége egyszerűen túl hosszú, nem elég sodró, nem elég eseménydús. Ahogy 2008-ban találóan írtuk: "jesszus, eltelt négy perc, ez még ugyanaz a szám - és annyi minden nem történt". Vannak ezen belül jobb darabok is, például a Voodoo Csárdát elég jól elhúzza a lendülete; a Farkas Bertalannal feldobott Cpt. Space Wolfot pedig tényleg, szó szerint feldobja a jó ritmusban beadott, no meg persze önmagában is izgalmas szöveg. Nem segít a lemezen, hogy viszont a leggyengébb instrumentális számok egyike pont a nyitó, vontatott Piros Fehér Zöld.
Most már egészen sok énekes szám van, és ezek jelentősen jobbak. Az abszolút sláger természetesen a Fábián Julival felvett furulyás diszkó, a Waiting For The Sunshine, vannak benne jó kis dallamok, groove-ok, no meg Fábián Juli, nem is kell több - ráadásul ezzel ugye még a korszellembe beletalálás is ki van pipálva, noha nyilván nem ez volt a szándék. Ezen kívül több énekes rock and roll is hallható a lemezen, például a kiköpött AC/DC-számnak induló Folklore Man; az aranyos, tapsolós Lazy és a tökös To Be Mine. Ugyan a címadó dalnál zavar, hogy a kötelezőkhöz nem tesz hozzá semmit, de azért ezek is bőven szórakoztató darabok.
A lemez egészének viszont nem tesznek jót: annyira kiemelkednek a háromnegyed órás anyagból, hogy a maradék még inkább elszürkül tőlük. Akármennyire próbáltam szeretni - egyrészt a húzódalok miatt, másrészt mert a Kerekes Band amúgy nagyon rokonszenves jelenség, úgy emberileg, mint eszmeileg -, egy idő után csak egyre nehezebben vettem rá magam arra, hogy betegyem a lemezt. Maradjunk abban, hogy a Kerekes Band igazi koncertzenekar, a lemez pedig a rajongóknak való. Énekes számok B+, egészében C+.
Szirtes Edina Mókus nevével rengeteget lehet találkozni; nemcsak a Fabula Rasa vezetője, hanem mindenfelé megfordul, rendszeresen szerepel például a "sok énekes csinál valami nagy közös alkalmi izét" típusú eseményeken (szimfonikus zenekarral slágert énekel, ilyesmik), a Müpában is szokott fellépni - arról nem is beszélve, hogy ugye ha az ember akár csak egy felsorolában látja a nevet, hogy Mókus, akkor azért arra felfigyel. Szóval még ha ez a lemez régebbi is (elvben 2012 végén jelent meg, gyakorlatban lehet, hogy később; hozzám mindenesetre később jutott el), azért érdemes írni róla.
Már csak azért is, hogy ki legyen mondva: ez rémes. A népzenés-popos-rockos-jazzes, egyszerre-bulis-és-igényes stb. nagy múltú vonulat egyik legrosszabbja. A nyitó Van Vumen Show még csak címével késztet fogcsikorgatásra, amúgy egy balkános-bulis kaptafa, nem erőltetettebb, mint ezer másik ilyen. No de a következő, a Lélekvesztő című számban a népzenés, lassú bevezetés alatt kissé elkalandozó hallgatót egyszer csak egy kiköpött táncdalfesztiválos dallamvezetés, no és a kötelezően hozzá tartozó affektált előadásmód ébreszti fel. A rákövetkező Pupalu refrénjét pedig tízezer Igényes Rádióbarát Magyar Popslágerből párolták le. Ugyanebben a számban játéklézerpuska hangja kéne, hogy vicces legyen. A Sír az egyik szemem szintis űrjazzszerűséggel indul, annyira fájdalmasan lejárt hangzásokkal, hogy azt még a leghipszterebb hipszter sem bírná ironikusan szeretni. Az Abigélben olyan giccses zongora-hegedű párbeszédet hallhatunk, hogy szinte jól esik, amikor a következő számban jön a táncdalfesztiválos műérzelmeskedés. És amikor már azt hinnéd, hogy nem érhet meglepetés, utolsó előttiként lecsap az Álmodoztató vágy: hard rockos gitár, visszhangosított trombita, lakodalmas ska, dub egyaránt megtalálható benne, a végén meg cirkuszi zenebohóckodás.
E leírva is, pláne hallgatva rettenetes dolgok között azért vannak teljesen átlagos népzenés-igényes-jazzes-rockos stb. dalok is, illetve a borzalmas számokba is raktak bőven ilyen részeket. Ezekben találhatók szép dallamok hangszereken meg vendégénekesektől, műfaji keveredések és hasonlók; de ezek sem jobbak semmivel, mint a százszámra termő hasonló lemezek átlaga. Nem is tudják feljebb húzni az értékelést: D.
A népi popos irányban mostanában kimagaslóan a legjobb a Cimbaliband négyszámos, letölthető ep-je, a zenekarvezető Unger Balázs után elkeresztelt Ungerground. Hangszerelésében ez a legnépiesebb: a dobot leszámítva csupa ún. népi hangszer szól. Viszont olyan elsöprő energia van benne, hogy az minden különösebb "fúzió" és egyéb erőlködés nélkül összeegyezteti a népdalos és táncdalfesztiválos dallamokat, a közmondásos suszterinas ajkára kívánkozó fütyülést és Halott Pénz rapjét, drum and bass-ritmusokat és pörgő cimbalmot, hegedűt, umcaccát.
Nem abban az értelemben elsöprő ez az energia, hogy iszonyú gyors volna az Ungerground, bár eléggé az; hanem abban, hogy szégyen nélküli, sőt: szégyentelenül mulatós zene ez. Vagyis nem akar küzdeni a szóhoz kapcsolódó negatív sztereotípiák ellen, mondjuk jazzes szólókkal "átlényegíteni": inkább szarik rájuk, és jól teszi. A szövegek sem lacafacáznak, mindenki azonosulhat a balatoni nyaralásokat vagy éppen a hétfőség lényegét különösebb költőieskedés nélkül, de szellemesen megörökítő sorokkal (az Úton vagyunk a turnézásról szól, de azért az sem áll annyira távol az egyszeri embertől). Aki pedig az igényes zenéért aggódik, annak ott van egy csomó jó kis megoldás, virtuóz cimbalom, ilyesmik, hogy lássa: azért ez valójában az.
Magamtól, amikor épp nem vagyok kritikus, nem szoktam ilyen zenét hallgatni, a népi fúziókból egészen más érdekel. A korábbiakat nem, ám a 2011-es Cimbaliband-lemezt szerettem, de ritkán veszem elő. Viszont akárhányszor meghallgattam az Ungergroundot, nem hogy nem untam meg, hanem mindig meggyőzőtt arról, hogy jár neki az A-.