Ha a poklon mész keresztül, csak haladj tovább - a London Grammar és King Krule lemezei

King Krule a 19. születésnapján kiadott bemutatkozó lemezével már a rajongói között tudhatja Beyoncét, miközben Morrissey-hez hasonlítják. A London Grammar első lemezét sokan az év brit albumának adományozott Mercury-díj jelöltjei közé várták, végül azonban a szűkített listára sem fértek be. De miért jut kritikusunk eszébe róluk a 2008-ban triplázó Manchester United két sztárja?

London GrammarColumbia2013

A kreatív, hátulról osztogató Paul Scholes, és a rivaldafénybe állított világsztár, (Cristiano) Ronaldo, akinek hátránya, hogy ezzel a névvel korábban már láttak a nézők egy zsenit. Valahogy ilyen King Krule és a London Grammar is. Előbbi egy tehetség, akinek kreativitását inkább pályája végén ismerik majd el, csak nála nem a más országba, hanem a más korba születés merül majd fel. Utóbbiak, bár hangzásilag a legtöbb kritika párhuzamba állítja őket az XX-szel, ez valójában annyira érvényes, mint a brazil és a portugál Ronaldo játékstílusának összehasonlítása. Lesznek egyforma elemek, de más a funkció, amelyet betöltenek.

A nottinghami London GrammarMetal & Dust címmel idén már kiadott egy EP-t, a BBC műsoraiban több alkalommal is fellépett, és a Disclosure albumának záródalában is úgy vállaltak szerepet, hogy azokhoz az előadókhoz tartoztak, akik hozzáadtak a Settle értékeihez. Viszont, aki hallotta a Help Me Lose My Mindot, az behatárolhatja magában az énekesnő, Hannah Reid hangtartományát, amelynek határait ritkán tolja ki és kevesebbet játszik vele, mint Florence Welch, akihez sokszor hasonlítják is. Mégis, ha nem lenne az ő markánsan lágy éneke, akkor az If You Wait dalai sem működnének ennyire.

Reid egyébként is a zenekar szíve és lelke. Nem csak csillogóan jeges, érzelemvezérelt hangja az, ami a London Grammar origóját képzi. Egy kivételével a szövegeket is ő írta, melyek a tinédzser éveiről szólnak, ezért a témák főleg a magány, a csalódás és a kétségbeesés köré csoportosulnak. Ha csak ezt vesszük alapul, Kavinsky és Lovefoxxx Nightcalljának feldolgozása jól idomul a lemez hangulatához, és az eredetinek, azt a széteffektezett elektropop miliőjéből kiragadva klasszikus alapokra helyezve emberibb, mélyebb színt adtak.

Az If You Wait sokadik hallgatás után is egy kicsit túl tiszta, túl steril albumnak tűnik, ahol az XX-szel ellentétben már nem a suttogó intimitásé, hanem a néhol túl érzelmes kiáltásoké a főszerep. Mindössze a Flickers elektro-afropopja (a maga dzsembéivel és fokozódó hangulatával) az egyetlen, amely kilóg a lemezről, de a címadó dal mélabús zongorája elé mindenképpen kellett, hogy ott már a szüneteknek is meglegyen a maguk helye. Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen debütálás után, a Wasting My Young Years címe ironikusan hat. B+

King KruleXL Recordings / Neon Music2013

Nem mintha King Krule (polgári nevén Archy Marshall) a BRIT School falai között csak a padokra firkálgatott volna, miközben a korábbi tanítványok Amy Winehouse, Kate Nash vagy Rizzle Kicks dalait hallgatta iPodján (mondjuk inkább forgott nála a Streets, Tom Waits vagy Tricky). Először még 16 éves korában (2010-ben járunk), Zoo Kid néven adott ki egy kislemezt, majd egy évre rá jött a címnélküli EP a True Panther gondozásában, akikhez az amerikai garázsrock színtér meghatározó alakjának számító Ty Segall mellett az új generációt képviselő Hunx and His Punx is tartozik, ő pedig közéjük vágódott be a maga ritmus érzékeny és sötét, neo soulos, jazzes világával. Miközben, ha vendégszerepelni megy, akkor meg sem áll az úgynevezett post-dubstep nagyágyúk világáig, és a Mount Kimbie-vel közösködik szabadidejében. Ez jellemző egyébként tizenkilencedik születésnapján megjelent albumára is, amelyen ugyanúgy van lazulós dal, mint rétegesen építkező poszt-dubstep, de Frank Ocean vagy akár még Anna Calvi neve is az eszünkbe juthat.

A 6 Feet Beneath The Moonon (milyen jó ritmusa van, ha kimondjuk) egy kiábrándult brit nemzedék szócsöveként akar felszólalni, így amellett, hogy saját korábbi kapcsolatáról is érzékeny képet fest, ugyanazzal a hatékonysággal nyersen ábrázolja korunk Londonjának magányát és ürességét. Az Easy Easyben félelmetesen írja le, hogy minden mennyire a megszokott rendben halad, majd a csattanóként funkcionáló Churchill-idézet átdolgozásával adja meg a lemez fő gondolati ívét: „Cause if you going through hell, we just keep going." Teszi itt még mindezt érthetően és tisztán az akcentusa ellenére is.

Krule mondjuk tipikusan az a figura, akinek sokkal erőteljesebb a hangja, mint azt ránézésre gondolnánk, azzal azonban néha nem tud bánni, és zavaró, ahogy egyszer beszél, máskor soulosan énekel, a következő pillanatban (Has This Hit) pedig annyira érthetetlen, mintha épp váladék szakadna fel a torkából. Ez pedig olyan, mint a dalai, amelyeket néha inkább neveznék csak egymásra helyezett ötletek halmazának, pedig a maga módján részegesen romantikus Baby Blue, a jazzrapbe átforduló A Lizard State és a tompa Bathed In Grey jobb körítést igényeltek volna. Így viszont az 52 perces játékidő miatt is csak annyi marad meg, hogy van egy vérfagyasztó hanggal megáldott, ösztönös tehetség srác, aki erőlködés nélkül a maga stílusokon átívelő kora Tom Waitse lehet majd egyszer. B-