Az ötven legjobb dolog a zenében idén

Mégis, ki hallgat manapság lemezeket?! Mi például szoktunk, de idén már végképp úgy éreztük, hogy csak belőlük kiindulva, a legjobbakat listázva aligha lehet megfogni, hogy mi volt jó vagy érdekes a zenében 2013-ban. Egy-egy szám ugyanolyan fontos lehet, mint egy teljes album, vagy ott vannak a netre kidobott, de valamit nagyon eltaláló EP-k, a másik oldalon pedig teljes, egy-egy lemezre le nem szűkíthető trendek, lazábban összekapcsolódó zenék. Mi több, voltak koncertek, amelyeknek simán az év legjobb dolgai között van a helyük. Idén tehát egy ilyen sokszínű összeállítást készítettünk a kedvenceinkről. Mivel ezeket már tényleg abszurd lenne egymással összemérni, ezért ábécérendben közöljük ötvenes listánkat.

Forrás: Eighteenpl.us

18+: Mixtap3

Itt részletesen leírtuk, hogy miért megfoghatatlanul szexi a Los Angeles-i fiú-lány duó 18+ kísérletezgetős, kicsavartan ironikus (vagy vérkomoly?), R&B-s beütésű hip-hopja. Furcsa hangminták és távoli szintetizátorok alól bukkan elő a fülledt erotika. Aki a sikamlós coolságot és a másnapok levertségét egy csomagban fogyasztaná, az ne nagyon keresgéljen tovább, hanem töltse le innen új kedvencét. (KA)

Arp: High Heeled Clouds

Maga Brian Eno sem írhatta volna meg jobban Arp új lemezének nyitószámát: a lágyan ringatózó háromnegyedes dallam és a légies ének akár Eno legendás '74-es lemezéről, a Taking Tiger Mountainről sem lógna ki. (SZs)

Balam Acab: Club Water Discus

Az év legzseniálisabb összedobott baromkodását Balam Acab Dubaj híres földalatti szállodájában írta - ami még meg sem épült. Hárfás, csingilingis liftzene + harsány elektronikus hiphop + őrült lézerhangok, puttyogások és vartyogások vigyorgásra késztető káosza, innen lehet letölteni, ez a legjobb kedvcsináló szám. (RA)

Dean Blunt: The Redeemer - Stone Island

Dean Blunt a londoni Hype Williams duó tagjaként híresült el, de aztán idén a másik taggal, Inga Copelanddel megszakadt zenei és magánéleti kapcsolata, az eredmény pedig két idei szólólemez lett (közülük a Stone Island ingyenesen letölthető), melyek fő tárgya a szakításuk volt. Akinek ért valaha rossz véget párkapcsolata, az aligha érezhetett át jobban bármit is idén, mint Dean Blunt albumait. (MA)

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Blur a Szigeten

David Guetta ide vagy oda, vannak még zenekarok, amelyek képesek megtölteni a Nagyszínpad előtti teret, csak kár, hogy egyre kevesebben. A Blurnek ezt már nyilván jó tizenöt évvel korábban meg kellett volna tennie, de így alakult, hogy 2013-ig kellett várni a magyarországi fellépésre. Viszont ez lett az idei Sziget legemlékezetesebb koncertje, fesztiválra való best of műsorral, az ízig-véri angolos dalokat is kívülről éneklő, nemzetközi közönséggel, és távolról egész fiatalnak tűnő Damon Albarnnal. (IB)

David Bowie-tól Justin Timberlake-ig mindenki visszatért

Már évek óta a Nagy Visszatérések korát éljük, de talán még soha nem született ennyi jó lemez ebből. Sok szó esett róluk, legyen itt elég egy felsorolás. Itt volt ugye mindenekelőtt David Bowie és a My Bloody Valentine; utóbbi budapesti koncertjéről azt írtuk: "csoda” volt. No meg sok, ennyi időre ugyan el nem tűnt, de igazán erős lemezzel már rég jelentkező zenekar: a Primal Scream; a - végre Magyarországra eljutó - Queens Of The Stone Age; és ha maradéktalanul nem is voltunk elégedettek, azért találtunk bőven jó számokat Justin Timberlake és a Nine Inch Nails visszatérő lemezein is. (Q)

David Bowie koprodukciói

Bowie-nak nemcsak a lemeze és önmagában a visszatérése volt jó, hanem ahogy ezen kívül is csupa menő dologhoz adta a nevét. Vokálozott ugye az Arcade Fire elég jó lemezén, melynek producere az a James Murphy volt, aki csinált egy fantasztikus remixet Bowie Love Lost című idei számához. Ezek mind remek példák arra, ha nagy emberek összefognak, annak sokszor jó a vége. (Q)

Broken Bells: Holding On For Life

Danger Mouse és James Mercer (The Shins) dala Bee Geesre hajazó refrénjével, fülbemászó hangszerelésével és szexi klipjével azonnal behúz. Elképesztően okos átmenet a nyolcvanas évekbeli diszkó és az indie kétezres évek közepén élt sokadik fénykora között: ha nem figyelek, néha azt képzelem, hogy 2005-van és a szüleim nappalijában nézem az MTV2-t. (SZs)

Burial: Rival Dealer EP

Burial még mindig képes meglepni: az EP vége után még percekig azon gondolkodik az ember, hogy mégis mi a fenét hallott. Will Bevan zenéje már nem “buriales” abban az értelemben, ahogy az utánérzőkre mondjuk, sőt. Bár olyan műfajokból építkezik mint a rave, a techno és a hiphop, az összkép mégsem evilági, már egy egészen más szintet képvisel. (ÁD)

Icona Pop Forrás: AFP/Getty/Christopher Polk

Csajpop, mármint jó

A vezető popénekesnők idén is többnyire tök érdektelen, felcserélhető műanyag poppal büntettek, de szerencsére még nem tűnt el teljesen a tényleg szórakoztató, rágógumiszerű csajpop sem. Ebből a műfajból az I Love It már tavaly is hódított, de az Icona Pop idei lemezén eldugott On A Roll még annál is jobb: az a fajta önfeledt és boldog pop, ami elfeledteti velünk, hogy will.i.am, David Guetta és Pitbull egyáltalán léteznek. Hasonlóan üdítő Vanessa Hudgens és az YLA közös kiabálós partiszáma is - ezeket az öntudatos lányokat könnyebb szeretni, mint a mindent bedobó csajokat. (IB)

Daft Punk: Get Lucky

Idén voltak pillanatok, amikor úgy éreztük: az egész internet kizárólag a Daft Punkról szólt. A Quart kritikusa nem állt be a visszatérő lemezt ajnározók sorába, de azért azt ki kell mondjuk: a Get Lucky-t így év végére sem sikerült megunnunk. (Q)

Darkside: Psychic

2013 legsokszínűbb lemeze Nicolas Jaar és a gitáros David Harrington közös projektjétől. Minden szám alapjában különbözik a többitől, hangulatilag mégis koherens az album. Van itt epikus, sercegő ambient, szívlüktetés ritmusú soulos pop, Dire Straits egy tökéletes világból, vagy akár méltóságteljes melankóliával tovaúszó deep house. (KA)

Disclosure Forrás: Disclosure Facebook

Disclosure és társai a brit lista élén

A már évek óta tartó brit garage- és house-revivalből tavaly lett mindenki számára látható trend, idén pedig eljött a babérok learatása; az irányzat legnépszerűbb képviselői (Disclosure, Duke Dumont stb.) a listák élére jutottak. Bár nyilván ebben a trendben is van sok középszerű produkció, még így is ez a legjobb dolog az utóbbi években, ami a brit popzene élvonalában történt. (Q)

A dubstep még mindig nem halott

Bár évről évre a műfaj halálát hirdetik - miközben már a Fehér Házban is megvetette a lábát (erről itt írtunk) -, a mozgalom az elmúlt két-három évben talán épp most volt a legerősebb. Például a sztárrá válása előtt Skreamet és Bengát is foglalkoztató Tempa Records öntötte magából a dubstep fénykorát idéző kislemezeket (Amit: Acid Trip, SP:MC: Declassified, Proxima: Thermal Vision) és szintén a kiadónak köszönhető az év egyik legerősebb hangulatú mixe (J:Kenzo: Dubstep Allstars 11.), aminél nyomasztóbb nagyvárosi hangulata még egy késő esti józsefvárosi sétának sincs. (ÁD)

FCL: It's You (San Soda's Panorama Bar Acca Version)

Az év legkedvesebb tánczenéje, amely visszafogottságában és minimalizmusában (szinte csak vokál és dob szól végig) mosolygósan száll szembe a komorsággal és a basszustúltengéssel. Igen, az eredetije egy 86-os Chicago house-klasszikus és volt némi felzúdulás is, de az ilyen mellékzöngék feleslegesek egy tökéletes táncttéri szerelemhimnusznál. (DG)

Fiatal Autotune rapperek

Az Autotune nem idén jelent meg a hiphopban, de idén kezdték fiatal rapperek a legkülönfélébb célokra használni, és ebből az év legszórakoztatóbb hiphop dolgai estek ki. Rich Homie Quan slágeres mixtape-jei, Young Thug szürreális ámokfutása, Lil Durk megrázó kiállása mind figyelemre érdemesek. Közülük is kiemelkedik a lousianai újonc Kevin Gates, aki egyszerűen csak megcsinálta az év legellenállhatatlanabb hiphopszámát. Ő egyébként idén két letölthető mixtape-pel ért el komoly sikereket. (SZ)

Forrás: Warner

Flaming Lips: The Terror

Első hallásra nem tűnik ez forradalmi vagy különösebben jó albumnak. Zavaros, néhol túl savas, néhol túl légies, a vége meg pongyola. Viszont ha időt szán rá az ember, a The Terrorból az év leggyönyörűbb anyaga válik, és rájön, hogy ez egy nagy precizitással tervezett, monumentális, komplex és könnyfakasztóan szép lemez, ami szívhez szólóan ír le egy sokkal sötétebb jövőt, és abban az egyszerű félelmekkel küzdő életet. Az elején úgy kell vadászni a könnyen feldolgozható témákat és a dúdolható dallamokat, de később letisztul. (SZs)

George FitzGerald: Every Inch

A brit house szcénában korábban is elismert névnek számító George Fitzgerald idei sikerszériájának tavaly év végi nyitása. Szeretjük itt kiemelni, hogy egy számban épp van-e szex, vagy sem: hát, az Every Inch nemcsak tele van erotikával, hanem az egész olyan, mint egy érzéki együttlét. A dobok végig élesen pattognak, mégis a háttérben meghúzódó finom hangok dominálnak benne, így lesz olyan, mint egy kedves, szerelmes barátnő. (ÁD)

Gesaffelstein a Szigeten

A francia techno idei nagy nyertese úgy játszott a kiállás-veretés sémával, hogy feszítette a húrt, majd még tovább, és még tovább - és a legjobb az volt benne, hogy szombat éjszaka a bulizni vágyó fesztiválozók vették a lapot. (RA)

Hey Colossus: Hot Grave

Már önmagában az is elég lenne, hogy: AC/DC sludge metalosítva. De ehhez még hozzájön az, hogy az énekesnek mintha valami ragadós massza lenne a szájában, és ezen keresztül kellene kigyűrnie magából a hangokat; a szintis pedig elhatározta, hogy ő bizony csak azért is nosztalgikus ambientet fog játszani néhány csilivil retrósi hangeffekttel. A Hey Colossus régóta kedvenc rockzenekaraim egyike, és most végre lehetett rajtuk-velük idiótán vigyorogni. (RA)

Ka: Night’s Gambit

Ka szép lassan mondja a szövegeit, néha szinte élőbeszédszerű, ám minden ízében átgondolt és költői; egyszerű, ismétlődő alapok szólnak (ő a producer is). A Night's Gambit szuggesztív, a csúcspontokon hipnotikus, és olyan súlyos, sötét és letaglózó, amire csak ritkán adódik példa a hiphopban. Pedig Ka nem ágál: szinte csak magának beszél. Kanye West tökéletes ellenpólusa, de minimális eszközeivel ő is eléri, hogy ne bírjunk nem odafigyelni. (RA)

Koreless: Yugen EP

A keserédes 2stepből indult Koreless idei EP-je már száműz minden olyan pillanatot, ami elfér a tánctéren. Minimalista eszközökből hoz össze epikus filmzenét. Keservesen búgó szintik, beloopolt minták, amik egy nyomasztó melankóliával átitatott, másnapos reggelből indulnak és egy régi sci-fi eufórikus zárójelenetéig jutnak. (ÁD)

Latin végletek: Ruspo: Esses Patifes - Latino Resiste

Ruspo innen letölthető lemeze eleven, izgága és szépséges barkácslatin, pajkos fuvolákkal, perverzül melankolikus tubával, a végén elszabaduló pszichedéliával és sok minden mással. A másik végen a legmegbízhatóbb minőséget hozó netlabel, a Latino Resiste a kicsit sem finomkodó klubbombákra esküszik, a frenetikus harsánysághoz pedig meglepően jól illenek a hagyományos latin-amerikai elemek. Ebben a válogatásban foglalták össze az évüket. (RA)

Lemezsorozatok

Hiába mondják sokan, hogy a nagylemezformátum haldoklik, néhányan képtelenek erről tudomást venni. Justin Timberlake és a Knife is duplalemezzel tért vissza. Ráadásul vannak, akik megaprojektekben gondolkoznak. Matana Roberts 12 lemezesre tervezett COIN COIN sorozatának második darabja mindenféle tradicionális déli fekete zenéket jazzbe olvasztva dolgozza fel nagymamájának történetét. A testmikrofonokkal egyszemélyes zenekarrá alakuló szaxofonos, Colin Stetson csendesen zúgva zárta le New History Warfare trilógiáját. A két avantgárd legenda, Graham Lambkin és Jason Lescalleet pedig szintén befejezték hangkollázsos, field recordingos közös sorozatukat. (KA)

Fotó: Csatári Gergely

Lydia Lunch az A38-on

A koncert, amiről nem holmi beszámolót vagy kritikát, hanem szerelmes prózát kellett írni. (KA)

El Mahdy Jr.: The Spirit of Fucked Up Places

Szétszabdalt arab zene, sötét és pszichedelikus instrumentális hiphop, dub és elektronikus kísérletezés kavarog itt meghallgatható lemezén. Ez most tényleg pontos szó, hogy kavarognak, tökéletes zenei megfelelőjét megalkotva az elbaszott helyeknek, amik már nem is helyek. (RA)

Melt Yourself Down: Melt Yourself Down

Bődületes fúvósok, bivalyerős ritmusszekció, őrült puttyogások, ipari erősségű funk, pszichedélia, jazz, afrikai, latin és arab zene - ez mind-mind ott van ezen a lemezen. Őrület, de van benne rendszer, sőt, emlékezetes pillanat is bőven. Ez tényleg az az eset, hogy el kell kezdeni hallgatni itt, és aztán nem kell sokat magyarázgatni. (RA)

Forrás: YouTube/M.I.A.

MIA: Matangi

Miután MIA új lemeze csaknem két évet csúszott, kereskedelmi értelemben véve egyáltalán nem lett nagy durranás, pedig rajta van a Bad Girls is. Viszont újra felfedezhettük, hogy még mindig ő a legizgalmasabb valódi popsztár manapság, akit úgy is muszáj szeretni, hogy a lemezét kisebb dózisokban célszerű hallgatni. (Q)

The Mole: Lockdown Party (DJ Sprinkles Crossfaderama)

A remixet készítő DJ Sprinkles szemérmetlenül ellopja a show-t nemcsak Mole-tól, hanem a DJ-ktől is, hiszen a változtatások mellett élőnek ható trükközéseket sűrített ebbe a jamszerű, 12 perces örömmonotóniába, amelynek simán a house klasszikusai között a helye. És ha ez nem lenne elég, ördögi módon még farkasvonyításoknak is sikerült helyet találnia. (DG)

Motor City Drum Ensemble: Boiler Room London DJ Set

2013-ra már talán az is hallott Boiler Roomról, akitől amúgy távol áll ez a világ: a sorozat a DJ-k és producerek egyik legfontosabb kirakatává vált. Ám az idei felhozatalból szinte egyedül Danilo Plessow örömzenélése volt igazán emlékezetes. Nincs ördögi technikázás, nincsenek a jövőből pulzáló basszusok, csak a Paradise Garage szellemét megidéző, klasszikus és lélekemelő diszkó az év rewindjával. (DG)

A nők életben tartják az art popot

Nyilvánvaló, hogy a nem (gender) a zenében is ezer módon érvényesíti hatását, és míg a férfiak dühösen rappeltek vagy a szakálluk mögül dünnyögtek, addig néhány csodálatos nő zeneileg és tematikusan is baromi izgalmas lemezeket hozott össze. Julia Holter a hálószobából egy nagyzenekar élére került; Julianna Barwick éteribb és sokkal kevésbé giccses, mint a Sigur Rós; Jenny Hval kibogozhatatlan dalstruktúrákkal kísérte feminista mondanivalóját; Lucrecia Dalt minimalista, ködös dalokba csomagolta inspirációit; az Austra pedig még mindig a szívszaggató szintipop csúcsa. (KA)

Dawn Richard Forrás: Dawn Richard Facebook

A nők életben tartják az R&B-t

A néhány éve tartó R&B-reneszánsz előterében eddig kizárólag férfi előadók álltak (The Weeknd, Frank Ocean, Miguel stb.), idén viszont a műfajban a legemlékezetesebb dolgokat szinte egytől egyig nőknek köszönhettük. Ilyen volt Kelela “szexi, szomorú és ijesztő” lemeze (letöltés, kritika); Tinashe sötét és kihívó dalai (itt a teljes mixtape); Cassie kőkemény és kúl mixtape-je vagy éppen Beyoncé friss meglepetéslemeze. Még Dawn Richard nem igazán jó lemezén is volt egy gyöngyszem, a veretős electrónak finom melankolikus csavart adó Pretty Wicked Things. És ők még csak az ismertebbek; szinte alig kapott figyelmet az irányzat egyik legjobb, legszellemesebb EP-je, a (tavalyi, idén felújított, innen letölthető) JusMoni x WD4D: Queen Feel. Nekik köszönhetően az R&B idén is ugyanolyan releváns és izgalmas tudott maradni, mint az utóbbi években folyamatosan. (SZ&RA)

Jai Paul: Jai Paul

Az erről szóló ismertetőt megírtuk és hivatalosan közzé is tesszük, ha a művész úr is szíveskedik majd befejezni a velünk való szórakozást! (DG)

Pszicho

Az év egyik leggyakrabban használt hívószava a pszichedelikus volt: belefért hatvanasévek-utánérzés ugyanúgy, mint hipnotikus, ösztönös rockzene, vagy éppen elszállós pop egyenesen Chiléből. A műfaj ráadásként adott pár kiemelkedően jó poplemezt az idén: egy fiatal holland zenész, Jacco Gardner egyedül csinált egy közel hibátlan barokkpopos albumot, míg a Foxygen szellemesen idéző lemeze a stílushatárokon túllépve is működött. De még ezeken kívül is idén a jobbfajta poplemezek komoly részére ráhúzható a p betűs jelző. És ezek kárpótolhattak mindenkit a revivalt az előző albumával megelőlegező MGMT csalódást keltő idei lemezéért is. (IB)

Forrás: Pusha T / YouTube

Pusha T: Numbers On The Boards

A lemez nem lett jó, de ez a szám sokadszorra is hátborzongató. Az alap (részben Kanye West munkája) szabálytalan kattogását, mormogó basszusát, bevágott kiáltásait nagyon hosszan tudnám hallgatni, Pusha T pedig hozza a legjobb "átmennék előle az utca túloldalára, de ha hallgatom, menőbbnek érzem magam, mint bármikor leszek az életben" formáját. (RA)

DJ Rashad: Rollin’ + Stray: Matchsticks = juke

Nem idén lett felkapott a footwork/juke, de talán idén alakult át annyira, hogy már nem pusztán a chicagói feketék puritán tánczenéje, ami a tenger innenső oldaláról baromi izgalmasnak és érdekesnek tűnik, hanem egy jól kidolgozott műfaj, amiben rengeteg lehetőség rejlik. A keményvonalas juke producerek közül ezt leginkább DJ Rashadnak sikerült kihasználnia, ontotta magából a jobbnál jobb számokat, melyek közül a legjobb a Rollin' volt, míg a Stray Matchsticks című EP-je tökéletesen szemlélteti, hogy miről is szól a kapcsolódó juke-jungle: lélekkel teli lebegés és agresszív lépkedés, tele kirobbanó energiával. (ÁD)

Rockwell: Detroit/Back Again

Évek óta a drum and bass egyik legizgalmasabb előadójaként tartják számon Rockwellt. Neve idén legtöbbször a juke-jungle mozgalom kapcsán merült fel, de ez a kislemez jóval összetettebb ennél. Nem csupán juke és dnb találkozik, hanem erősen merít a Detroit-technóból, a hiphopból és a trapből is, megalkotva nemcsak az idei év, hanem nagy valószínűséggel a következő időszak legszórakoztatóbb számait műfaján belül. (ÁD)

Sophie: Bipp

Egy nagyon egyszerű poén tökéletes megvalósítása: a felpitchelt énekhang és a szaggatott, csipogó szintik kirobbanó eufóriát ígérnek, a felvillanyozó intro után az ember tényleg csak arra vár, hogy mikor szakítja be a ház oldalát valami durva beat. De ez csak nem jön, és úgy telik el a három perc, hogy egy fél drop nem sok, annyit se kapunk. Ebben a tanácstalanságban jön a boldogan bugyuta énekdallam, ami a szaggatott, csúszkáló szintik ütemére kézen fog, megpörget, körbetáncol, és elkezdünk ráérezni valami valószínűtlen buli ütemére, ami végül sokkal jobb mókának bizonyul, mintha a szám elején tényleg a fejünkre szakadt volna egy unásig ismert drop. (SZ)

Sunny & Gabe: Godzilla

Drámai girl groupos ének, klasszikus filmzene, törzsi dobolás, hiphop, puskalövések, elektronikus furaság, mi több: csembaló. Ez mind itt van, de káosz helyett az a fajta pompás dal ez, amibe első hallásra bele kell zúgni, és később sem veszít vonzerejéből. Arról nem is beszélve, hogy az egész mixtape jó, ráadásul letölthető, Ingyen Cukorka a címe. (RA)

John Talabot az Electronic Beats fesztiválon Forrás: MTI/Mohai Balázs

John Talabot: DJ-Kicks

“Zenei utazás”, “filmzeneszerű”: talán a legelcsépeltebb kifejezések. Nos, John Talabot mixére mindkettő hatványozottan igaz. És mégis. A dalszelekció tökéletesen kiforrott stílust és stílusérzéket jelez, de ami igazán fontos, hogy Talabot képes arra, hogy bevonjon ebbe az utazásba, és egy nagyon sajátos atmoszférát teremtsen. Nem nehéz végig odafigyelni és elmélyedni benne, vagy épp hagyni, hogy fura és valószínűtlen álmokat hozzon. (DG)

Der Tanz: Kaktusz

Idén is nagyon sok jó magyar zene volt, külön cikket szenteltünk nekik. Ha egyetlen lemezt kellene kiválasztanom, akkor (S Olbrichton is elgondolkodva ugyan, de) egyértelműen a Der Tanzé lenne az. A letölthető Kaktusz az a lemez, amiről tudom, hogy nagyon jó, de ahányszor meghallgatom, meglep: tényleg, ez mennyire nagyon jó! (RA)

Thee Oh Sees: I Come From The Mountain

A garázsrock ugyan kicsit kifulladni látszott idén, de a Thee Oh Sees azért csak összehozta eddigi leghorzsolóbb lemezét. A Floating Coffinon rossz számok nem nagyon voltak, ez pedig olyan, mintha az egész anyag esszenciája lenne: önfeledt huhogás, mániákus szinti, tűző Nap, a gondtalan fiatalság mindent átható érzése - és ami a legfontosabb: riffek, riffek, RIFFEK! (KA)

Tink

Az év legígéretesebb előadója idén ez a 18 éves lány volt Chicagóból, akinek ugyan nem volt minden megmozdulása kiemelkedő, de tehetséges és sokoldalú. Rapperként ugyanolyan magabiztosan hozza a dallamos/R&B-s vonalat, mint a karcos utcai gangelést. és ami még talán ennél is fontosabb: nem jön zavarba a hipszter elektronika kifacsart beatjeitől sem. Mixtape-je alapján joggal várunk tőle sokat jövőre. (SZ)

Űrszintik: Lyndon Cordero: Ubik - Hieroglyphic Being: Seer Of Cosmic Visions

Két letölthető lemez az űrszintizés két változatával. Lyndon Cordero Philip K. Dick-ihlette, letölthető lemezének eleje az elektronikus hőskort idézi, hideglelősen, finom elmozdulásokkal, aztán egyre több a fura hangzás, zaj, a végére pedig igazi katarzis érkezik. Az ismeretlen Corderóval szemben kultfigurának mondható Hieroglyphic Being innen letölthető albuma nem építkezik ilyen szabályosan: tekereg, torzul, csavarodik, de elhiteti, hogy ez nem véletlenszerű, hanem tényleg kozmikus látomások ihletik. (RA)

Forrás: AFP/Getty/Frazer Harrison

Kurt Vile: Wakin On a Pretty Daze

Az idén Philadelphia királyává koronázott Kurt Vile eddig is tehetséges énekes-dalszerző volt. Idei lemeze annak ellenére az év legjobb gitáros albuma, hogy tele van baromi hosszú számokkal. Vile azonban valami olyan hipnotikus elegyet talált föl, hogy ezeket a nyáriasan laza, gyakran sima folkos-bluesos indíttatású, mélyre ható dalokat még sokszor ennyi ideig is elhallgatnánk. És akkor a Never Run Away elképesztően cuki klipjéről nem is beszéltünk! (IB)

Vjuan Allure: Vjuanage és a ballroom house

Néhány éve már terjed haladó elektronikus körökben, de idén lett igazán beszédtéma a ballroom house, a meleg amerikai feketék egyik jellegzetes, a hard house-t rövid szövegmintákkal (Ha!) felütő tánczenéje, ami önmagában is jó dolog. Mondjuk egyhuzamban hallgatni egy idő után sok, de egy többféle műfajból merítő mixet mindig fel tud dobni. És eleve, az milyen már, hogy egy teljes műfaj egyetlen számból, az - amúgy az év interjúját is adó - Masters At Work 1991-es klasszikusából eredeztethető. A műfaj egyik vezető alakja, Vjuan Allure pedig letölthető EP-jén túllépett a műfaj szigorú keretein; ez volt a legkeményebb elektronikus zene idén, ami az első pillanattól úgy sodort el magával, hogy közben az agyam sem tiltakozott, hogy mit hallgatok. (RA)

Wavves: Afraid Of Heights

Kicsit mindannyian skizofrének és szociopaták vagyunk, kicsit mindannyian kilógunk a konvenciókból. Ezért is hallgatjuk agybizsergető örömmel, ahogy Nathan Williams gyilkosságról meg öngyilkosságról morfondírozik energikus és kitörően boldog (!) zenei kísérettel. Egészséges önirónia nélkül elég súlyos dolog lenne a XXI. század. (SZs)

Forrás: ellentv.com

Kanye West: Yeezus

Az acidtől a drillig csomó mindent, de elsősorban Chicagóhoz köthető műfajokat dühösen egymásra hányó, paranoid, gerillaesztétikába csomagolt Yeezusszal Kanye West egyszerre lépett a popzene trónjára, vált rapperként korunk elsőszámú rocksztárjává, valamint a bulvármédia folyamatos szórakoztató kiszolgálása mellett nemcsak a zenekritika maximális respektjét kapta meg végre, hanem a lemez producergárdája is egy kvázi trendelőrejelzés. (Arca, Gesaffelstein). (LÁ)

Wormlust: The Feral Wisdom

Volt egy metállemez, amit a Deafheavennél is jobban szerettünk, itt meg lehet hallgatni. Az ambientes, jégvirágos tájképeket kaotikus black metal-őrjöngésekkel szétmarcangoló, bő félórás album pszichedelikus rémlátomásai olyanok, mintha a végítélet farkasai támadnának meg egy elhagyott erdőben. Ráadásul a lemezborító is simán az év legjobbjai között van. (LÁ)

Zajongás

Egyáltalán nem előzmények nélküli a bántóan hangos zaj használata a zenében, de mostanában úgy tűnik, már egy maréknyinál több embert érdekel ez a vonal. Az Iceage faltörő punkjától a Pissed Jeans mélyre hangolt riffelgetésén át a Destruction Unit savban úszó káoszáig sok fasza gitárlemez született 2013-ban. Az elektronikában pedig többek között Tim Hecker folytatta saját hagyományait, a Pharmakon a Whitehouse legszebb pillanatait idézte, de a legérdekesebb a hamarosan Magyarországra érkező Pete Swanson noise-technója volt. És mint interjúnkból kiderül, ő ráadásul tök jó fej is. (KA)