A zene nem munka, hanem tett - Kőnigh Péter a Quartnak

Kőnigh Péter a nyolcvanas évek undergroundjának kultikus alakja, folyton változó nevű és felállású zenekarai élén a korszak egyik legtehetségesebb dalszerző/gitárosa volt, azóta viszont nem sokat lehetett hallani róla. Az ötvenéves, újra koncertező zenészt megkérdeztük, mivel telt az elmúlt húsz éve, hogy került a tévébe és mozifilmbe, ő pedig elmondta azt is, milyen szerepe volt karrierjében a neves vízilabdaedző édesapjának. Az is kiderül, miért utálja a leghíresebb számát, amit pedig a magyar új hullám legjobb dalai közé is beválasztottunk.

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

A nyolcvanas évek végéig elég sok zenekarban játszottál, sokat koncerteztél, aztán jó húsz évig alig lehetett rólad hallani, mostanában meg újra koncertezel. Hol voltál?

Közben is zenéltem, doboltam például a Sziluett nevű zenekarban. Csináltam a dolgaimat, aztán arra gondoltam, hogy erőltetni nem fogom, olyan értelemben, hogy szeretem azt csinálni, amihez kedvem van. Én szeretek zenélni, szeretek bulizni, szeretem jól érezni magam, de görcsölni, erőlködni azt nem. Most viszont csinálok valamit, és úgy gondoltam, hogy ezt lökjük. És ez nem más, mint a punk rock.

Kikkel zenélsz most?

Csehi Peti barátommal lépünk fel ketten, őt tizenkét éves korom óta ismerem, együtt vízilabdáztunk. Még az egyik első formációmban zenéltem vele, amikor a Bizottság előtt is felléptünk a Közgázon '82-ben. Ez volt a Revü nevű zenekar.

Emlékszel az összes zenekarodra, amiben játszottál?

Már nem. A lényeg, hogy most is Kőnigh és Cirkuszaként játszunk, tehát semmi nem változott. Ugyanúgy régi zenéket hallgatok, miközben azért nézem a maiakat is. Amit mi csinálunk, az slow punk, de nagyon szeretem az oi-punk zenéket is, és nagyon sajnálom, hogy Magyarországon összekeverik ezeket a dolgokat, és ezt nácinak gondolják, pedig antináci front van, és nem erről szól a dolog. Last Resort, 4 Skins, UK Subs, Chron Gen – ezek például. Én továbbra is gyűlölök minden diszkriminációt, faji előítéletet, de akkor is fuck the system! Mindig is a rendszer ellen vagyok, egyébként meg roma zsidó vagyok - ennyit a fajgyűlöletről.

Pedig a Kőnigh és Cirkusza nem volt egy igazi punkzenekar, kicsit ki is lógott ebből a magyar punkból, mert egy rockzenekar volt.

Azért lógott ki, mert teljesen öntörvényű punk-rockot játszottunk, és semmire nem hasonlítottunk. Már akkor is tíz-tizenkét perc hosszú számokat írtunk. De valójában az őspunkból jöttünk mi is, és erre büszke vagyok: megvan az egyik első koncertünk felvétele kazettán a Nagy Attila Kristóffal [basszusgitáros, költő, a Lavina és a Huckleberry zenekarok tagja, motorbalesetben meghalt 1998-ban - a szerk.], és az őspunk volt. Az a korosztály vagyok én is, mint az Elhárítás, a Kretens, a CPG, és a többiek voltak. Mi direktben sose politizáltunk, de mindig volt olyan szövegünk, hogy „a házmester úr kemény farkú legény, ötvenes évek, feljelentgetések". Most meg inkább a szabadságról szólnak a szövegeim.

Neked a punkban a zene volt a fontos, vagy a lázadás? Édesapád vízilabdaedző volt, biztos anyagi háttérből érkeztél ebbe az egész undergroundba.

De hát ez sose számít, nem ez a lényeg. Különben is, azért, mert valakinek vízilabdaedző volt a faterja, attól még nem milliomos. Pláne, hogy a faterom sem volt az. Szóval én nem voltam úrigyerek, ez egy hülyeség. Hülye parasztgyerek vagyok, és örülök neki.

Mégis neked voltak meg először a legjobb lemezek a városban.

Ez ugyanaz, mint a Palotainál, akinek focibíró volt a faterja, és ugyanúgy hozta neki a lemezeket külföldről, mint ahogy az enyém is. Én inkább azt mondom, hogy jó helyre születtem, mert már anyám hasában olyan zenéken nőttem fel, amikért csak hálás lehetek. Stones, Beatles, Manfred Mann, Chuck Berry, szeretem ezeket a mai napig.

A punkkal hogyan találkoztál először?

Szerencsés vagyok, mert '77-ben voltam Angliában először, tizennégy évesen. Anyukámmal voltunk kint Londonban, és pont akkor a punk rockról szólt ott minden. Azóta is sokszor voltam Angliában, fel is léptem ott, nagyon szeretem. Az egész ugyanarról a dologról szól, amit úgy hívnak, hogy blues. Megmondta a Charlie bátyánk is [Charlie Harper, a UK Subs énekese - a szerk.], hogy ez semmi egyéb, csak egy másfajta blues, de ettől még ez is blues. Én például sose bírtam a skát meg a reggae-t játszani, bár hallgatni igen, mert én csak ezt a bluest tudom.

Mikor alakult a Kőnigh és Cirkusza?

Asszem '81-ben. Akkor robbant az egész. Sose felejtem el, hogy ott állunk a Moszkva téren, a Pajor Tamás, a Solymár Árpi, a Czeller [mindhárman a Neurotic zenészei voltak, Czeller Péter az ETA énekese is - a szerk.] még én, és arról beszélünk, hogy akkor hogy is kéne punkzenekart csinálni. A Pajor azért tök jó fej – a mai napig szoktunk beszélni, ugyanúgy tudok vele, mint akkor -, mert már akkor arról beszélt, hogy majd milyen legyen a lemezborító, és látod, már a sokadik lemezénél tart. A szavaknak teremtő erejük van. És tök igaza volt, mert a megjelentés nagyon fontos, lásd a Sex Pistolst. Róluk se tudják a lényeget, mert azt hiszik, hogy az a fasz Malcolm McLaren találta ki őket, ami egy hülyeség. Meg is nyerte ellene a pert a Johnny Rotten, akinek olvastam a könyvét (No Irish, No Blacks, No Dogs) Barangó fordításában, csodálatos. Mindenkinek el kell olvasni, hogy tudja a lényeget. Öntörvényű, de jó fej, nagyon bírom.

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

Egyszer bejutottál a Ki Mit Tud?-ba, és a tévében is leadták az egyszemélyes cirkuszodat.

Ez tényleg így volt, a Robika becenevű barátommal csináltunk egy zenekart - őt amúgy Borbély Petinek hívták, csak mi hívtuk Robikának, mert olyan robikás volt. Csak neki aztán nem volt ehhez kedve, úgyhogy egyedül mentem be a selejtezőre, ahol az a szakállas jazzista, a Berki Tamás azt mondta, hogy neki ez annyira tetszik, hogy továbbjuttat. Az is akkoriban volt, hogy a Sáfrány Petiék [1983-ban az Elhárításban játszott a legendás CPG-Mosoi-Kreteens Meggyfa utcai koncerten, meghalt 2005-ben - a szerk.] házában volt az Alabárdos étterem a Várban, ahol a híres gitáros, Kovács Andor, más néven Öcsi bácsi is játszott. Egyszer hallotta, ahogy ott valami jazzes témát gitározgattam, és odajött, hogy te jó gitáros vagy, öcsém! Pedig akkor még csak kis ideje gitároztam. Kurva könnyű zenélni, minden megvan hozzá.

Egy ország rémült meg, amikor megjelentél a tévében egy szál gitárral és egy szájharmonikával.

Azt nem tudom, hogy megrémültek-e, én csak azt hallottam, hogy aznap a Víg Miskáék játszottak a Balatonnal a Kassák Klubban, és az egész koncert leállt, hogy óóó, a Kőnigh van a tévében! De akkor az nagyon jó volt, nagyon kellett, és örülök neki, hogy megcsináltam. Most viszont ilyen X-Faktorokba semmiképp nem mennék el. Mert én nem engedek magamból, én ilyen vagyok, és ha ugyanezt a műsort, amit egyébként is játszom, leadnák mondjuk a Lagzi Lajcsi show-ban, akkor elmennék oda is, miért ne? De az, hogy bárhol is megmondják, hogy így meg úgy kéne csinálnom, akkor arról szó sem lehet. Ez a lényeg. De szerepeltünk a Kék Fényben is, Óbudán játszottunk a Kőnigh Cirkusszal, és kijött a stáb felvenni, hogy ilyen a punk begyűrűzése. Ez is biztos megvan a tévéarchívumban, meg a Ki Mit Tud?-nak is meg kell lennie. Amikor évekkel később a Baby Line zenekarban játszottam, és állítólag kóstolgattuk ezt a gothic-dark wave vonalat, pedig igazából az is ugyanez a punk rock and roll volt, akkor mi nyitottuk meg a Fekete Lyukat. Volt egy csomó koncert, például az F. O. System is fellépett még, és ott az összes koncertet felvették videóra a keverőpultból, hihetetlen gyűjtemény jött ott létre a nyolcvanas évek alternatív kultúrájából. És akkor jött ez a szerencsétlen fasz, a Pillangó [Deák Ferenc, szénné tetovált figura, énekelt a Sziámiban, a Dunába fulladt 1994-ben], és ellopta onnét az összes felvételt meg a videomagnót, és eladta valakinek szarért, húgyért. Szomorú.

Sose volt szó arról, hogy lemezed legyen?

Sok ígéret volt, meg sok átbaszás, úgyhogy végül nem lett. Kalóz verzióban fent vannak a neten itt-ott. Mindig volt ez a majdnem, aztán mégsem lett ezekből soha semmi. Az Indián dal bekerült a Moziklip című filmbe, de az is épp hogy átment, ott jó fej volt a Tímár Peti, hogy továbbvitte. A nagy lázadó Bacsó Péter hőzöngött, hogy ez nem, gyerekek, ez már nem mehet le ebben a filmben. Biztos valami szimbólumok nem tetszettek neki a szövegben. Emiatt majdnem a Galla került be a filmbe, de végül maradtam én [Galla Miklós Bőrönd című dalának klipjét is leforgatta Tímár, de az végül kimaradt a végső verzióból - a szerk.]. Oda úgy kerültem be, hogy egy koncerten odajött a Tímár a Pecsában, hogy ezt meg akarja csinálni, én meg örültem. Húszból egy ilyen dolog van, ami így bejön.

Aztán a kilencvenes években meg eltűntél. Sokat dolgoztál?

Ugyanaz volt akkor is, mint most. Én munkaellenes vagyok: a zene nem munka, hanem tett. Másik kedvenc Kassák-idézetem: a művészetnek nem célja, hanem oka van.

De akkor miből élsz?

Nyugdíjas vagyok. Paranoid skizofréniával leszázalékoltak, ez nem titok. Emiatt nem lehettem katona sem. Alapból vagyok deviáns, nem divatból. Munka az, amit kurvára utálsz, de csinálod, hogy pénzed legyen belőle. Apám ugyanez volt a vízilabdával, ami ugyanúgy a kutya vacsorája, de mindig azt mondta, hogy ha fizetni kéne érte, akkor is ezt csinálná. Én ugyanígy vagyok a zenével. Az is gyakran többe kerül, mint amennyit hoz. Hiperaktív vagyok gyerekkorom óta: amihez van kedvem, ahhoz rengeteg energiám van, és csinálom, amihez meg nincs, azt nem csinálom.

Hogy telik egy napod?

Frappánsan: minden nap ünnep. Vagy, ahogy Morrissey bátyánk mondta: Everyday Is Like Sunday.

Édesapád mit szólt ahhoz, hogy a zenélést választottad?

Apám annyira jó fej, hogy amikor az Antal István, akit ő nevezett el Juszufnak [művész és esztéta, 2009-ben halt meg - a szerk.], nála vízilabdázott, megmondta neki, hogy figyelj, neked ez a pólózás annyira nem fekszik, szerintem hagyjad, de itt van pár dolog: Porgy és Bess, Chuck Berry, ezeket vidd haza, hallgasd meg. Nekem ő folyton hozta a lemezeket, meg a héthúros gitárt a Szovjetunióból.

A vízilabdához nem voltál elég tehetséges?

De az voltam, csak szartam rá. És nagyon örülök, hogy a Benedek Tibi lett a kapitány, aki a faterom felfedezettje volt. És tudtam, hogy meg fogják nyerni a vébét!

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

Követed a vízilabdát?

Persze. Meg a focit is. Ami fontos: hajrá Vasas és West Ham United! A Cockney Rejects zenekar megvan? Már megint az oi-punknál tartunk, de én ezt imádom. Amikor néha ismerősöknél rászabadulok a YouTube-ra, akkor mindenkit halálba idegesítek vele, hogy ilyeneket játszom, mert csak jönnek ezzel, hogy nézd már, milyen remix, meg DJ faszom, de nekem ez okoz örömet. Nekem ezek okoznak örömet: beatzene, pszichedélia, mod, punk, hard rock, krautrock, progresszív rock!

A Kőnigh és Cirkusza meg a Ciklámen-korszak után angolul kezdtél énekelni, miért?

Most is az összes nóta megvan angolul és magyarul. Az egyik újabb dalomat, a Triatlont amúgy a Titusz is megcsinálta a Chip Chip Chokas projektjében. Ez is megvan angolul.

Miért fontos az angol verzió?

Mert az a basic, a zene nyelve, amit megértenek még Finnországban is, bárhol. Van, ami egyből angolul jön, álmodni is szoktam angolul.

Te amúgy is inkább angol zenéket szereted, nem pedig az amerikaiakat.

Ez igaz! A legtöbb kedvencem angol, utána rengeteg német: a krautrockot nagyon szeretem. Neu!, Can, Faust – ezeket vágjátok, ugye? Van aztán a svájci csodabogyó, a Brainticket, az is fantasztikus, meg a svájciak közül a Young Gods is jó. És van jó sok amerikai, a régi pszichedelikus dolgokat szeretem, például a Nuggets válogatásról rengeteg mindent. De a punkrock színtér az már kicsit más: a Ramones oké, de a Patti Smith, meg a többiek, az egy másik vonal. Amerikai punkrockból a Biafráékat bírom, meg a Hüsker Düt, a többiek sehol nincsenek. Grunge-ban a Mudhoney volt a legjobb, ők is találták ki, de már nem egy nagy név. A Pearl Jam az már felejthető. Szóval, angol zene!

Érezhető volt rajtad, a külsődön a Who-rajongás.

A Who-t imádom. Mondtam, ezeken nőttem föl. Anyám hasában is, mert '63-as vagyok. A faterom hároméves koromban a térdére ültetett, hogy ezt figyeld: angol nyelvű rádió beállítva, dübörögtek a zenék. Neki Chuck Berry-kislemeze is volt. Elvist viszont utálom! Van az a híres kép, ahogy Nixon elvtárssal ölelkezve hirdetik, hogy küzdenek a drogok meg a hippik ellen, aztán meg titokban amfetaminfüggő volt. Egyébként egy őrmester volt a menedzsere, egy dalt sem írt, prototípusa a megcsinált sztároknak, mint a fiúzenekarok.

Koncerten mikor voltál utoljára?

Lydia Lunchon az A38-on decemberben, csodálatos volt. Már 53 éves, egy vele egykorú dobossal, egy fiatal gitárossal és basszgitárossal játszott, nagyon jó volt. Azóta is voltam még valamin, de most nem jut eszembe, hogy min. A Szigeten viszont már rég voltam, nem szeretem. Hülyeséget fogok mondani, de prolishow. A proli ugyanis nem származás, hanem hozzáállás kérdése. Attitűd. Szóval engem ez a sárdobálás már nem érdekel.

Kedvenc Cure-lemez? A Baby Line-ból kihallatszik egy kis Cure is.

Seventeen Seconds. Még a Ciklámennel dolgoztuk fel a Cure-tól a 10.15 Saturday Nightot.

Miket játszotok a koncerteken?

Új nótákat főleg.

A Coca-Cola, jégrakétát nem játsszátok?

Azt utálom, mint a szart. Úgy vagyok vele, mint a Johnny Rotten a God Save The Queennel, vagy mint a McCartney a Yesterdayjel. Szar, de népszerű. De mindenkinek vannak szar számai, és attól lesznek népszerűek.

Sok nevet említettél eddig a múltból, jó páran közülük már halottak. A barátaid temetéseire eljársz?

Nem járok temetésekre, a fateromén voltam csak. Sokan elmentek már, de születünk örökké, és élünk.

A szenvedélyekkel hogy állsz?

Szenvedélyesen élek. De inkább játsszuk azt, hogy lakatlan sziget, ahová tényleg csak egyet vihetsz, nagyjából mindenből tudom, hogy mi lenne az az egy, amit vinnék. Jó?

Jó.

Filmrendezőből Fassbinder. Költőből József Attila, de nemzetközi szinten is őt, mert szerintem a világ legjobb költője, ám ha muszáj külföldit, akkor Blake. Szó: igen. Zeneszerző: Vivaldi, magyarból Bartók. Festészet: egyszerű lesz, de én mindig az összhatást nézem, zenében sem az érdekel, hogy ki mekkora virtuóz, tehát Chagall. A magyaron csodálkozni fogtok: Csók István. Rockzenekar: Beatles. Beatles-lemez: nekem a Fehér Album, de azt már külön-külön csinálták. Amikor még együtt voltak, akkor a Rubber Soul, és nem a Bors őrmester! Meghatározó emberből mondok ötöt: John Lennon, John Lydon, Pete Townshend, az tuti. A másik kettőnél már gondolkodni kell... Bob Dylant ki ne hagyjuk, már csak egy van, és az legyen Syd Barrett!