Tökéletes, a szó legrosszabb értelmében - a Broken Bells új albuma

Itt a Broken Bells (a Shins-frontember James Mercer, és a producerkirály Danger Mouse duója) második lemeze. Tök jó, meg minden, de ha valakinek vannak Bee Gees- és New Order-lemezei, és nagyjából emlékszik, hogy milyen zenék mentek az MTV2-n 2005 és 2007 között, az sok újdonságot nem fog találni az After The Discón.

Broken BellsColumbia2014

Brian Eno egy 2011-es interjújában azt mondta, hogy szerinte kettő dolog kell ahhoz, hogy igazán jó lemezt csináljon valaki: szűk határidő és kevés pénz. Rossz lemezek pedig úgy születnek, ha sok az idő és sok a pénz. Ilyenkor valahogy mindig sikerül mindent annyira fényesre és annyira tökéletesre polírozni, hogy semmi különlegesség nem marad az anyagban. Az After The Disco olyan, mintha épp ebbe a csapdába esett volna, egyetlen rossz szám sincs rajta, és háromszor vagy négyszer végighallgatva még bőven elhisszük, hogy az év végén is emlékezni fogunk erre a lemezre. Aztán kimegyünk a konyhába feltenni egy teát, és mire felforr a víz, már alig marad meg valami a dalokból. James Mercer hangja persze remek, és jobban is passzol az átlag Shins-számoknál kicsit elektronikusabb darabokhoz, viszont egy ponton túl már ez is csak erősíti a csalódást, amit a lemez túlcsiszoltsága okoz.

A szövegek sem teszik egyedibbé a hatást, nagyjából mindnek az a lényege, hogy az élet nem is annyira király dolog, mint ahogy elképzeltük. Dilemmák vannak, felelősség, semmi sem olyan csillogó, mint amilyen a diszkóban. Ezért is After The Disco a cím, remélem, mindenki érzi, hogy mennyire hiperkreatív ez! After The Disco, mert arról szól, ami a csillogás vagy akár egy átbulizott este után van, és After The Disco, mert a lemez hangzásban leginkább a nyolcvanas évek elejét idézi. Menő, mi?
Persze a világért sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy rossz az album, mert – ahogy már mondtam – tele van tök jó számokkal. A Holding On For Life Bee Gees-es refrénjét talán 10 év múlva is énekelni fogom. Nem csoda, hogy ez volt az első kislemezdal, tényleg messze a legjobb szám az albumon. Ilyen lett volna a New Order, ha Barry Gibb énekel benne. A címadó dalban mondjuk nagyon disszonáns a bridge, de más hiba nincs. Nem hazudok, tényleg nincs.

A The Changing Lights kórusos refrénje lelkesítően király, és az egész dal nagyon jól hozza azt a fura érzést, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy diszkóban hallgatnánk-e szívesebben vagy inkább otthon, a könyvespolc mellett. Szerintem mindkét helyzetben tök jó. A Medicine-ben meg megint a New Order-es basszus mászik elő, sajnos a rendelkezésre álló infókból nem lehet rájönni, hogy melyik számban basszusgitározik Mercer és melyikben Burton, de valamelyikük Peter Hookabb Peter Hooknál. Ebből is lehet sejteni, hogy az After The Disco fájóan kevéssel járul hozzá a könnyűzenéhez. De a lemezkiadás ugye még mindig biznisz, nem lehet minden felvétel zseniális, elég az is, ha jó. Ez a lemez meg jó, fogyasztható, szép és néha még el is gondolkodtat.

Ha valami új, forradalmi és jelentős dolgot csináltak volna a fiúk, nem tudták volna, hogyan kell gatyába rázni. Az ilyesmi csak úgy kijön, és az előadó nem kezdi el utána basztatni a hangsávokat, hogy hogyan lehetne még tisztább, még teljesebb, még eladhatóbb, nem pakol a dalokba újabb és újabb vonósokat, még egy szaxofont meg még egy gitárt. A Broken Bells új lemezéből minden vadságot, minden nyersséget, minden egyediséget gondosan kigyomláltak, vagy talán nem is volt benne semmi ilyesmi.

Nem is érdemes ezt tovább húzni: a lemez tökéletes a szó legrosszabb értelmében. Ezért bémínuszt kap, de a bémmínusz legjobb értelmében. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. B-