Egy zsák magyar hang - nyolc magyar elektronikus lemez

Imre Kiss: Stole Moment videoklip

Nyolc magyar elektronikus lemez, újak és tavalyiak. Van köztük laza, andalító, melankolikus, ütős, durva, unalmas és egy nagyon fura is; illetve hiphop, garage, techno és műfaji hibridek.

DJ Slowszerzői kiadás2013

Bő másfél évtizede szállítja a lazábbnál lazább beateket Zsigri Bálint, azaz DJ Slow, ám a One.Zero még csak a második szólólemeze. Utoljára hat évvel ezelőtt adott ki albumot a SoulClap beatmakere, az itt meghallgatható Morphology több évnyi munkásságának összefoglalója volt. Azóta jóval karakteresebb lett a stílusa, egy-egy perces ötletek helyett átgondoltan felépített, kerek egész számok szólnak az új lemezen.

A One.Zero tizenkét számában végig a dögös, jazzes hiphop érvényesül, hol egy kicsit szexibb irányból megközelítve, hol egy andalító nyitással feloldva a bólogatós ütemeket. Az előbbire a legjobb példa a Megasztárt és az X-Faktort is megjárt Köles Elizával készült feszes, soulos Smile, első hallásra megjegyezhető refrénjével. A hétpercesre nyújtott Flowers bágyadtan, esős hangmintával indul, ami egy könnyed jazzes jammelésbe megy át, hogy aztán fokozatosan beinduljon; a végére már-már egy brit garage-es témákat megidéző számot kapunk. Mindössze három vendégrapper szerepel a lemezen: MC Kemon, a brooklyni Illspokin és a holland Adilson Evora, de igazán az utóbbi hozza a legjobb pillanatokat, a többiek kissé felejthetőek. A lemez hangulata nagyon fogós, és bár elférne még rajta pár maradandóbb dallam, egy percre sem fullad unalomba. B+ (ÁD)

Iamyankszerzői kiadás2013

Iamyanket korábban bulis glitch-hop számairól lehetett ismerni, négy számos Cold Summer EP-jéről viszont azt nyilatkozta több helyen, hogy ez az első kiadványa, ami igazán személyes, saját gondolatait és érzelemvilágát tükrözi. Az albumon végig érződik is ez a személyesség, egyáltalán nem bevett alműfajok minél technikásabb megvalósításáról szól, hanem egy sajátos zenei világ megteremtéséről. Persze vannak támpontok, leginkább a future garage jellegzetességei köszönnek vissza, továbbra is hiphopos néhol, és a jól menő hálószoba R&B is érződik az anyagon.

Az EP nagyon angolos, külvárosi elektronika, belvárosi szórakozóhelyeken mozgóknak viszont egyértelmű, hogy ez egy ízig-vérig budapesti lemez. Az a fajta, legkésőbb Burial óta felkapott nagyvárosi melankólia hatja át ezt a kiadványt is, ami a budapesti producerek kezei alatt megszelídül és líraibbá válik. Az Aurora lekerekített, egymásba billenő beatjei, a víz alatti dobok, a visszafogott gitártéma és Hegyi Dóra határozott, de érzelmes vokálja pontosan ezt a vonalat hozza, méghozzá az átlagnál jobban. A lemez végig ismerős elemekből építkezik, mégis van benne valami megfoghatatlan, ami miatt még sokadik hallgatásra is szórakoztató. A két énekes szám bónuszként adott instrumentális verziói is megállják a helyüket, egyértelműsítve, hogy nem a vokál tereli el a figyelmet a háttérben zajló alibizésről, hanem az alapok önmagukban is ötletesek. Bár ezen a téren még azért lehetne nagyobbat mutatni, az összbenyomás B. (KA)

Imre KissFarbwechsel2013

Kiss Imre, azaz Imre Kiss (nem bírtam kihagyni) Midnight Wave című kiadványa a kanadai Chart Attack egyik kedvenc "under the radar" felfedezése volt. A lemezen végig uralkodnak azok a fajta múltidéző szintik, amilyenek igazából sosem léteztek abban a korban, amit megidéznek a hallgatóban. Ez a pszeudo-nosztalgia hangulatilag és zeneileg a kilencvenes évek elejének olyan előadóihoz áll közel, akiket jobb híján az "intelligens tánczene" címszó alá soroltak, leginkább az akkori Boards Of Canada, a Plaid és későbbről néhány Four Tet-szám ugrott be sűrűn.

Viszont Imre Kiss nem epigon, a Midnight Wave nem felesleges utánérzés. Az ambientes textúrák a leginkább ismerősek, de ezek is fel vannak turbózva torzított emberhangokkal, szellemhuhogással, egyszer valami távoli kutyaugatásszerűt is felfedezni véltem. Az apró csendek, a szépen különváló dallamok, a hívogató dobok és a szolid basszus összképe a kurrens előadók közül a Forest Swordshöz áll a legközelebb. Mindkét előadó könnyen vizualizálható zenét játszik, és leginkább természeti képeket hívnak elő. Ha bárhol hallgathatnám a Midnight Wave-et, akkor az ólomkék Északi-tengeren, a vízbe lógó viharfelhők alatt hánykolódó halászhajón raknám be legszívesebben. A lemezt három remix zárja, ezek zajosabbak, technósabbak; tök jól megmutatják, hogy milyen irányok rejlenek a számokban. B+ (KA)

ICRChi2013

Gál Zoltán, vagyis ICR drum and bass producerként vált nemzetközileg is ismertté az előző évtizedben, majd 2011-ben egy dupla lemezzel lezárta ezt a korszakot, és az utóbbi években inkább a műfaj határain túl próbált érvényesülni hol kísérletezőbb bass musickal, hol finomabb tánczenével (írtunk róla többször is). Ezt a sokszínűséget mutatja be második Chi Recordings-os EP-jével: az MRCR-en nincs két egyforma stílusú szám, sőt, hangulatban sincs egység a bő félórás anyagon belül. Így akár egy izgalmas és változatos minialbum is lehetne a végeredmény, de sajnos nem az.

A nyitó Low Rises helyenként leheletnyi finom hangokkal színesített techno-dubstep hibrid, képes arra, hogy lekössön teljes nyolc percig, és beszippantson a hangulata. A Vurt lecsupaszított, futurisztikus UK garage-e pedig tényleg tele van érzéssel. A többi rész azonban teljesen elveszik. A Maats Feather könnyed house, ami egy idő után unalmassá válik; a kísérleti technóval próbálkozó Kipple túlságosan steril; az ep-t záró, filmzenei hatású Mood Organ pedig szimplán kihagyható, nem éri el azt a hatást, amit egy ilyen kissé giccses csilingelésnek kellene. Persze háttérzenének még ezek is elmennének, de mivel a két kiemelt szám ennél sokkal többet rejt, így nehéz beérni ennyivel. B- (ÁD)

Synus0006Chi2013

Synus0006-ról legutóbb ilyen egyrészt-másrésztet írtunk, viszont az októberi Brutally Strong Identity egyértelműen nagyon erős lemez, a zajos/fura techno élvonalában van. Négy különböző réteg szól, dolgozik egymás mellett: nem túl gyors, de keményen koppanó dobgépek; megszokhatatlanul akadozó, megbillenő, zörgős-recsegős-zajos ritmusok; nagy acides puttyogások; sejtelmes, nyomott szintik. Ezek az összetevők önmagukban is érdekesek, még jobb azonban az, ahogy különféle módokon elhaladnak egymás mellett, találkoznak és távolodnak. A moduláló puttyogások húznak felfelé, miközben a nyomott majdnemdallamok pont hogy lefelé. Az egyenes ritmusok egyértelműen vinnének magukkal, de közben próbálnám követni a másikat is, ami elakad, újraindul, összezavar.

De ezek csak a legegyértelműbb esetek, mert minden előfordul; a részek együtt haladnak vagy csak egymás mellett; kijátsszák, aztán meglepő fordulattal felerősítik egymást. Ráadásul - és talán ez a legizgalmasabb - nem könnyen eldönthető, hogy mindez valami nagyon precíz tervezés eredménye, vagy pedig az alkotó annyit tett (az sem kevés), hogy megírta az egyes részeket, aztán elindította őket az útjukon, és pont így alakultak a dolgok, így álltak össze és széledtek szét újra. Ettől egyszerre nagyon emberi és gépies ez a zene, illetve kiismerhetetlen, újabb és újabb meghallgatásokra ösztönöz. A- (RA)

Route 8 / Danada CryFarbwechsel2014

Nem igazán értem, hogy mi hozta össze egyetlen ún. split kiadványra, azaz egy kazetta két oldalára (vagy digitálisan) Route 8-et és a Danada Cry duót, hiszen zeneileg semmi közük egymáshoz. Route 8-ért már lelkesedtünk itt (lemezkritika, kedvenc magyar számaink), de az itt hallható négy számot sajnos nem tudom mire vélni. Mármint könnyen megmondható, mit hallunk: szétterülő szintiszőnyegek, az elektronikus zene hőskorát idéző modulált buggyogások, többé vagy kevésbé erős dobgépek középtempón. Na de azt nem tudom, hogy mire föl ez az egész. A hangzások nem érdekesek; a dallamok, amikor vannak, akkor is mintha nem lennének; nyugtatni, andalítani, röptetni stb. nem tud; amikor erősebb a dob, akkor sem táncos. A hosszú számok nem tartanak sehová, pedig néha érezhető bennük, hogy kéne lennie valami fejlődésnek. Mind a statikus, mind a "sehova nem tartó" zenék között is vannak nagyszerűek (mondjuk Vladislav Delay az ismertebbek közül, bár ő is tudja rosszul csinálni), de kéne ahhoz valami érdekes, hogy vele akarjak menni a sehova. Ha valamit csinál velem, hát leginkább bosszant. C+ Komoly dolog viszont, hogy Route 8 egy másik, a görög Nous kiadónál megjelent EP-jéről azt írta a Vinyl Factory, hogy a budapesti house színtér idén akár nemzetközileg is befuthat, és ennek a nagy jövőjű mozgalomnak ő és Gnork a zászlóvivői. Ebbe az EP-be itt lehet belehallgatni.

Bár a Danada Cry élő bemutatkozása nem igazán győzött meg, az ő oldalukat sokszor, nagy örömmel hallgattam meg. Röviden zajos hiphopként jellemezhetjük; kicsit bővebben az összetevők: elég nagyokat ütő gépi dobok; érdes, súrlódó, szemcsés zajok; egy-két szintihang, egyszerű dallamok, puttyogások, pulzálások vagy csúszkálások. Meg néha egy-egy bevágott szövegrészlet, talán filmekből - én mondjuk ezek nélkül kibírnám. Ha az ember szereti a zajt, akkor sok örömben lesz része. Egyrészt mert tényleg szépek a hangok, vagyis hát szép csúnyák, horzsolnak meg minden, ami kell. Másrészt mert jó számok állnak össze belőlük: ügyesen jön össze a szaggatott ritmus a folytonosabb zajréteggel és a hagyományosabb szintikkel; van dramaturgia, nincs túljátszás és túlhúzás. Harmadrészt pedig meglepően változatos az anyag: a kézenfekvő kaszaboláson kívül van bőven olyan szám, amire a "durva" helyett inkább az "ütős" a megfelelő jelző; van egészen bólogatós, mi több, melankolikus is. Még ha azt le is vonom, hogy mintha direkt nekem csinálták volna, plusz a szövegminták miatt is szigorú vagyok, akkor is megvan a B+. (RA)

MiusTobis & Klang2014

Az első lemezén triphopnak mondott rádióbarát popot játszó Mius duó az elektronika irányába mozdult. Plusz komoly témákat feszegetnek Horányi Júlia szövegei, Álmos Gergely zeneszerző pedig visszafogott alapokat gyárt alájuk. Sajnálatos módon annyira visszafogottakat, hogy átmegy a teljesen semmilyen kategóriába, és az ének is engedelmesen követi. Háromszor hallgattam meg, és az az emlékem maradt, hogy az egyik számnál nagyon gondolkodtam, hogy ez most a Portishead vagy a Lamb utánzata akar-e lenni, de nem jutottam megnyugtató konklúzióra, mert elkalandozott a figyelmem. A Recorderen olvastam a tagok nyilatkozatát, hogy vannak a kilencvenes évek dance zenéit idéző, táncosabb számok, és ha nagyon megfeszítettem magam, ezt is észrevettem.

De a harmadik hallgatás alkalmával már a második számtól akartam nagyon kikapcsolni, holott tényleg nem bánt egy kicsit sem. Leszámítva az Aranyszárnyú című számot a vége felé, mert az bizonyítja, hogy az ordas közhelyek az anyanyelvünkön sokkal jobban fájnak, pláne, ha ócska népzenés reminiszcenciák társulnak hozzájuk. Limitált CD-n és digitálisan jelent meg, alább meghallgatható, a Facebookon egy lájkért egy darabig ingyen letölthető. C (RA)

Gábor LázárPresto!?2014

Gábor Lázár ízig-vérig elektronikus zenét csinál, annak a szórakoztatástól legtávolabb eső végén. Igazából nem teljesen értem a Presto!? olasz kiadónál megjelent ILS (avagy Interconnected Logical Systems) című lemezének leírását, mert additív szintézis meg ilyesmik vannak benne; a lényeg kb. az lehet, hogy egy egyszerre csak egy hangot lejátszani képes szintetizátor kimenetére vannak ráeresztve algoritmusok. Így tehát csak jönnek a hangok egymás után, dallamra még csak messziről emlékeztető dolog sincs, és ritmus sem a hagyományos értelemben. Viszont miközben teljes mértékben absztrakt az egész, egyben meglepően konkrét is, vagy képszerű. Illetve egyik sem pontos, inkább megmondom, hogy nekem mi jutott eszembe róla. Olyan, mintha valami nagy zsákban (ezt mondjuk nem tudom miért, de zsák és kész) lenne egy csomó hang, és azon van egy kis lyuk, amin egyszerre csak egy fér ki. Ott tülekednek a hangok bent a lyuk körül, és úgy szakadnak ki, ahogy valamelyiknek sikerül lenyomnia a többit, kicsit véletlenszerűen; aztán mintha még koppannának is valami fura, rideg, fényes felületen.

Fura ezt hallgatni, mert - már ha nem kapcsolod ki öt másodperc után - akkor egyrészt tök jó, másrészt mintha nem igényelné a hallgató jelenlétét: ez a zene működik vagy történik, akár figyelsz, akár nem - pláne, hogy ugye nincs mibe kapaszkodnia a figyelemnek. Ez eléggé zavarba ejtő, jó is, kicsit talán bosszantó, mindenesetre egyáltalán nem átlagos élmény. Sokkal tovább lehet hallgatni, mint akár az ilyesmiken edzett ember is elképzelné magáról, hogy meddig fogja bírni; ugyanakkor nem nagyon csábítgat arra, hogy egy idő után újra betegyed. Na nem mintha ez a hatás ne lenne beleépítve. Nehéz erre milyen betűt adni, legyen mondjuk B+. (RA)