Naná, hogy az első volt a legjobb - Katy B új lemeze

Katy B: Little Red lemezborító

A brit klubzene slágerlistás áttörésének kulcsfigurája, Katy B tavaly nyáron, a Szigeten azt ígérte nekünk, hogy mindjárt megjelenik a második lemeze. Hát ez a mindjárt végül 2014 eleje lett, amikorra a világ már nagyon-nagyon izgult, hogy mi lesz ebből a lányból.

Katy BRinse / Columbia2014

Naná, hogy az első volt a legjobb. De tényleg: az első kislemez, a Katy On A Mission a legjobb szám volt arról a történelmi fordulópontról, amikor a dubstep éppen kijött a brit - elsősorban londoni - klubokból és kalózrádiókból, hogy meghódítsa a mainstreamet. Olyan irányt mutatott, ami sokkal jobb volt, mint az, ami a dubstep-pop románcból aztán ténylegesen létrejött: a producer Benga nagy teret hagyó alapja, mormogó basszusa ezerszer szervesebben kapcsolódott a popos énekhez (u-u-u-u-ú!), mint a "bridge-ként, kiállásként" rutinszerűen bedobott dropok. Arról nem is beszélve, hogy akárhányszor meghallgatom, történeti érdemektől függetlenül mindig fellelkesít.

Katy B 2011-es bemutatkozó lemeze "elég rosszul öregszik" - írtuk a szigetes fellépésről. Nekem viszont az volt az élményem, amikor újrahallgattam az On A Missiont, hogy sok elektronikus lemezzel ellentétben erről könnyen elképzelhető volna, hogy mostanában jelent meg. A brit popban azóta pontosan az az irány jutott a csúcsra, amit Katy B és alkotótársai (elsősorban az egykori kalózrádió, a rendkívül jelentős Rinse FM alapítója, Geeneus) előre vetítettek. Ettől még az On A Mission nem lesz jó lemez: a csúcsdalon és a jókedvűen pattogó UK funky-sláger Lights Onon kívül csupa felejthető szám hallható rajta.

És most itt vagyunk majdnem három évvel később. A Little Red című második nagylemez majdnem pont olyan, mint az első; kevesebb a dubstep és a drum and bass, több a jellegzetesen brit house. "Pam pam pamparampam" - mondják a kerekded, tipikusan művies hangzású basszusok; "tara ta taratam" vagy "pim pim pimpim pim" - mondják a szintén roppant tipikus, a brit tánczene elmúlt jó sok évét egy-egy hangzásba összesűrítő szintik; a dobok meg a többé-kevésbé garage-befolyásoltságú középtempós house-t hozzák megbízhatóan, mondjuk ki nyíltan: tipikusan. Van még a Crying For No Reason, egy nagyszabású ballada, az a legfőbb nevezetessége, hogy Robbie Williams alkotótársa, Guy Chambers írta, nahát, hogy mik vannak. A Playben Sampha vendégeskedik, de tényleg csak vendég, nincs igazi interakció; a vége felé vannak ilyen szomorkásabb dalocskák (az Emotionsben, micsoda cím, drum and bass van és epikus dráma!).

A fő baj az, hogy a számok pont ugyanúgy felejthetőek, mint az első lemezen. Csak lokális fülbemászás van, vagyis amikor éppen szól, akkor azt gondolom, hogy nahát, ez egy ilyen fülbemászó dallam, de mikor kezdődik a következő dal, már el is felejtettem. Csak nézem a számlistát, és fogalmam sincs, hogy mik ezek. A nagy kivétel az I Like You, annak egyrészt tényleg megjegyezhető a refrénje, plusz a basszus mókásan eljátszik azzal, hogy akár harapósabb is lehetne, mint az összes többi együttvéve. És ennyi. (Na jó, van még egy kivétel: az All My Lovin', amiről mindig a "dubstepes" Taylor Swift-szám jut eszembe.) Katy B pedig ún. jobb énekesnő lett, de ezzel együtt jellegtelenebb, személytelenebb is: vészesen közeledik a teljesen generikus jó énekesnők táborához.

Majdnem az összes kritika azt a roppant fontos kérdést járja körbe, hogy Katy B volt A Lány, Aki Tényleg A Klubból Jött - mit tesz most három évvel később, amikor ez a szerep már nem lenne hiteles? (Itt lehet tenni egy kört, hogy a "hitelesség" nem olyan központi kérdés a popban, mint mondjuk a rockban, de Katy B-nél viszont igen.) Sikerül-e felvennie A Lány, Aki Tényleg A Klubból Jött, De Azóta Egyrészt Sztár Lett, Másrészt Három Évvel Idősebb szerepét? Van, aki szerint igen, van, aki szerint nem. (Egy különösen hosszú írás erről itt olvasható.) Engem viszont az egész kérdés nem izgat, ha egyszer egyetlen egyet leszámítva nincsenek emlékezetes számok. C+