Legyőzte a rákot, és most megadja, ami kell

Elég néhány hangot hallani Sharon Jonestól, hogy azt mondjuk: neki énekelnie kell. Ezt ő maga is így gondolta gyerekkorától kezdve, amikor azokért rajongott, akiknek a zenéjét később megidézte - ám különösen hosszú utat kellett bejárnia. Hiába volt "túl öreg, túl fekete és túl kövér", mára ő a legelismertebb soul-funk énekesnő, aki Prince-szel koncertezik, és A Wall Street farkasában is látható.

Az 1956-ban született Sharon Jones mindig is biztos volt benne, hogy híres lesz. Gyerekkorában azt jósolták neki, hogy zenélni fog, sokat utazni, boldog és gazdag lesz. Arról is megbizonyosodott, hogy a jós nem a levegőbe beszélt, hiszen azt is meglátta előre, hogy egy barátjuk háza kigyullad, de senkinek nem lesz baja - és hetekkel később pontosan ez történt.

A másik jóslattal azonban volt némi gond. Az interjúiban mindig kendőzetlenül beszélő énekesnő szerint a Sony kiadó egy embere egyenesen kijelentette: "túl fekete vagy, túl kövér, túl alacsony és túl öreg" (utóbbi azt jelentette, hogy akkor már elmúlt 25 éves), és azt tanácsolta neki, hogy fehérítse ki a bőrét, vagy pedig maradjon a háttérben. Egy újságíró egyszer azt mondta neki, hogy ha fehér lenne, sokkal jobban alakult volna a karrierje - és ezzel egyet is ért, bár "én magam nem akarom azt mondani, hogy 'azért, mert fekete vagyok', mert azt mondanák, hogy 'ó, előjött a rasszizmus vádjával'". Mondjuk van erről tapasztalata, hiszen gyerekkorában bőven a még nyílt (ha akkor már nem is törvényes) faji szegregációban élt.

Bár sokat dolgozott vokalistaként, ennél többre vágyott. Azonban ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát, különféle munkákat kellett vállalnia. Többek között börtönőr is volt a hatalmas New York-i Rikers Island komplexumban. "Azt mondták, hogy nem fogom bírni, mert túl kedves vagyok ehhez a munkához; de mondtam, hogy ne aggódjanak. A legfontosabb az volt, hogy az ember ne mutasson félelmet" - mesélte erről a korszakról. Azonban a börtönőri karrier nem fért össze a zenével: "egyik nap este 11-től reggel 8-ig dolgozol, aztán reggel 8-tól 4-ig", és emellett nem lehet énekelni. Később volt biztonsági őr, postai dolgozó, majd sokáig esküvői énekesként keresett pénzt. Eleinte szerette, például a Whitney Houston-örökzöldeket; ám aztán egyre inkább "túlságosan popos" dalokat kértek tőle, Christina Aguilera- és Jennifer Lopez-slágereket kellett megtanulnia, és akkor abbahagyta ezt is.

Egy végül rosszra fordult kapcsolat (pedig még el is jegyezte a fúvós, akinek a nevét nem árulta el) hozadéka volt, hogy megismerte későbbi zenekara tagjait. A Gabriel Roth vezette Soul Providers együttes saját kiadójánál, a Desco Recordsnál megjelentette több kislemezét. Majd új, független Daptones nevű kiadójukkal, és ennek keresett zenészekből álló házi zenekarával, a Dap-Kingsszel kezdett dolgozni; a számokat is általában ők írják. Sharon Jones 46 éves volt, amikor 2002-ben végre kijött első albuma, a Dap Dippin' With Sharon Jones & the Dap Kings. Eleinte a retrós funk-soullal foglalkozó lapok lelkesedtek érte - pedig amúgy az énekesnő szerint ez nem retró, egyszerűen csak soul és kész. (Amúgy a zenekar csak analóg eszközökkel készít felvételeket; Stephen Colbert tréfásan meg is kérdezte, hogy miért nem tartanak lépést a korral - hiszen még James Brown is jobb lenne egy kis AutoTune-nal!) A későbbi lemezekről egyre több és több helyen jelentek meg pozitív írások; itt a Quarton is. De még sok volt hátra az igazi sikerig.

Sharon Jones híre terjedt a közönségben és a szakmában is. A lemezek mellett sokat segített a turnézás, hiszen energikus fellépései miatt Sharon Jonest gyakran nevezik a női James Brownnak. "Amikor indultunk, főleg egyetemisták jártak a koncertjeinkre. Aztán ők elmondták a szüleiknek, hogy 'hé, anyu, ezt meg kell hallgatnod, szerintem ilyen zenékre táncoltál, amikor fiatal voltál'; úgyhogy most már sokkal vegyesebb a közönségünk. Az is előfordul, hogy szülők hozzák el a gyerekeiket." Érdekes módon sok a fehér rajongója; amikor a harlemi Apollóban lépett fel, akkor "annyi fehér jött el, amennyi még soha nem járt ott".

Másfelől egyre komolyabb helyekről kaptak felkéréseket, ha valami soulos dologra volt szükség. A rettentő sikeres Michael Bublé is duettezett Sharon Jonesszal; szerepelt David Byrne és Fatboy Slim "diszkóoperájában". Prince a tévében látta egy koncertjét, ez alapján kereste meg, hogy lépjen fel előtte. Lou Reed 2007-es turnéjára viszont a producer kérésére került be vokalistának. "Amikor Ausztráliában voltunk, ahol sok rajongóm van, egy újságíró megkérdezte tőle, hogy milyen egy ilyen nagyszerű soulénekessel dolgozni, mint én - neki meg fogalma sem volt, hogy ki vagyok." Mondjuk cserébe Sharon Jonesnak sem volt fogalma arról, hogy mi az a Sweet Jane, amikor Reed felkérte, hogy énekelje vele egyik legismertebb dalát - de aztán gyorsan megtanulta, itt egy felvétel róla.

A Dap-Kings leghíresebb munkája az volt, hogy Amy Winehouse 2006-os bombasikerén, a rövid életű mainstream soul-revivalt elindító Back To Blacken játszottak, majd kísérték az énekesnőt első amerikai turnéján; illetve producerével, Mark Ronsonnal is dolgoztak - bár a nagyközönség nyilvánvalóan elsősorban az énekesnőre figyelt, és nem arra, hogy kik vannak mögötte. Legutóbb pedig a nálunk is bombasikert aratott A Wall Street farkasában szerepelt Sharon Jones és a Dap-Kings, mégpedig esküvői zenekarként.

Mindez együtt végül elvezetett oda, hogy a 2010-es I Learned the Hard Way a Billboard albumlistán a 15. helyig jutott, ami már igen komoly siker egy ilyen, az aktuális trendektől teljesen független zenekar számára. A következő lemezt 2013-ra tervezték, ám megjelenését el kellett halasztani, amikor Sharon Jonesnál rákot diagnosztizáltak. Először egy koncerten érezte úgy, mintha annyira hátba vágták volna, hogy összegörnyedt. Azt hitték, hogy izomgörcsei vannak, masszázst kapott; majd az újabb tünetek megjelenésével, sőt igazából csak első műtétje után derült ki, hogy hasnyálmirigyrákja van, olyan stádiumban, hogy kevesebb mint 10 százalék volt az esélye a túlélésre. Az első dolog, ami eszébe jutott: "Ez volt tehát az utolsó lemezem." Úgy gondolta, meg fog halni; de végül felépült, és újévkor az utolsó kemoterápiás kezelését is megkapta.

Sharon Jones egyáltalán nem titkolózik a betegségével kapcsolatban. "A menedzsment azt akarta, hogy ne áruljam el a rajongóknak, hogy rákos vagyok" - mesélte; mire azt válaszolta: "Meg vagytok őrülve?" Gyógyulása óta számos interjút adott; megjárta a legfontosabb amerikai beszélgetős műsorokat, amelyekben zenészek szoktak fellépni. Parókával, kalappal sem próbálta takargatni, hogy a kemoterápia következtében kihullott a haja; kopaszon látható legújabb klipjében is.

A betegség hónapjai alatt nem hogy nem énekelt, de még csak zenét sem hallgatott: "A zene számomra az öröm, a boldogság. És amíg tele volt a szervezetem orvosságokkal, addig nem volt meg ez az öröm, ez a szeretet." Most újratanulta a dalokat, és bár még sokat kell járnia orvoshoz, turnézni is fog. Kérdés persze, hogy a rák és a gyógyulás története nem homályosítja-e el a zenét. Az A. V. Club újságírója meg is kérdezte: "Nem félsz, hogy a média, a közvélemény számára te leszel 'Sharon Jones, aki túlélte a rákot', ahelyett, hogy 'Sharon Jones, az elképesztő énekesnő' lennél?" Mire ő pontosan megfogalmazta, mi szeretne lenni: "Sharon Jones, aki rákos volt, de legyőzte, visszatért, és most megkapod tőle, amit akarsz". Ez egyébként az új lemez címe is: Give The People What They Want. A 22. helyig jutott a Billboard listán, aztán visszaesett, de még elég friss, úgyhogy bármi lehet.

Arra a kérdésre, hogy mik a tervei, rendszeresen azt válaszolja, hogy a célja most az, hogy elismertesse a soul zenét. Szerinte ugyanis a zeneiparban, illetve például a Grammy-díjkiosztón nem tekintik ezt teljes jogú műfajnak; az az általános nézet, hogy a hatvanas-hetvenes évekbeli aranykor után vége lett, ma már csak retróként értelmezhető. Sharon Jones szerint ez tévedés: igenis vannak soulénekesek, tehát él a műfaj. Továbbá nem szabad összetéveszteni sem a soult, sem az R&B-t az így nevezett, de valójában a pophoz sorolható mai sztárok zenéjével. Azzal sem elégedett, hogy sokan "undergroundnak" bélyegzik. "Nem mondanám, hogy a fehérek, hanem inkább az internetezők mondják ezt ránk. De hát miért? Nem káromkodom, nem éneklek politikai gyilkosságról. Miért volna ez underground?"

Van egy másik álma is: "Ha bekapcsolod a rádiót, minden slágert napi huszonötször hallasz. Miért nem lehet ehelyett mondjuk huszonöt különböző számot lejátszani?" Amíg ez az egyszerre triviális, sokak által osztott, másfelől utópikus álma meg nem valósul, addig minden erénye mellett - ha nem is underground, de - rétegzene lesz Sharon Jones soul-funkja. Úgy tűnhet: már nem juthat annál magasabbra, mint ahol most van. De persze ma már ezt aligha lehet kijelenteni; az elmúlt években láttuk, hogy akár egy középkorú koreai csávó is letarolhatja a világot, úgyhogy csak egyetlen bombasláger kell, hogy egy 57 éves, "túl fekete, túl kövér, túl alacsony" nő jusson a csúcsra.