Hogy ne tetsszünk senkinek - Bornai Tibor a Quartnak

Harminc évvel a megjelenése után teljes egészében eljátssza a Bál az Operában című albumát a KFT. A koncertre készülő zenekar billentyűs-énekese, Bornai Tibor interjúnkban elmondja, miből gondolja, hogy be volt tiltva a KFT, miért kell bíróság előtt bizonyítania, hogy énekes, és az is kiderül, hogyan mentette meg az édesanyja a zenekart. Megismerhetjük továbbá az Afrika és a Balatoni nyár születésének körülményeit is.

Fotó: Mudra László - Origo

Úgy tudjuk, valahol a Duna-kanyarban laksz. Elmenekültél a városból?

Azt hiszem, hogy igen. Tizennégy éve költöztünk ki Visegrádra, és akkor egy lélegzetre fel tudtam sorolni huszonkét okot, hogy miért utálom a várost, ma meg kicsit gondolkodnom kell, hogy mit is utáltam én Budapestben. Hiszen 45 évig itt éltem, igazi pesti gyerek voltam, lehet, hogy újra vissza kéne költöznöm, hogy megtudjam, mit nem szerettem itt.

Hallottuk, hogy pereskedsz a nyugdíjfolyósítóval, ez hogy áll most?

A Kúria vagy a Legfelsőbb Bíróság előtt van most az ügy – én nem tudok ezek között különbséget tenni, mert nem vagyok jártas a jogban, de azt hiszem, a Legfelsőbb Bíróság az, amelynek a döntésére várok most. A per tárgya az, hogy én énekes vagyok-e, vagy sem.

Mi szól amellett, hogy nem vagy énekes?

Minden. [nevet] Az történt, hogy amikor én először ORI-engedélyhez jutottam, amely nélkül nem léphetett fel zenész a hetvenes években, akkor vizsgázni kellett. Mivel abban a zenekarban, amelyben én először vizsgáztam, csellóztam, csellóra kaptam engedélyt, pedig ugyanúgy énekeltem is. Aztán ez a zenekar átalakult, majd megszűnt, végül 1981-ben elkezdődött a KFT karrierje, miközben az Országos Rendező Iroda ezt egyáltalán nem javította ki, hanem úgy maradt, hogy csellóra van engedélyem. Én nem vagyok nyugdíjaskorú, de megtudtam, hogy a rézfúvósok és az énekesek korkedvezményes nyugdíjba mehetnek. Úgy találtam, hogy rézfúvós semmiféleképpen nem vagyok, de énekesként megpályázom ezt a dolgot – nem azért a 26 ezer forintért, hanem leginkább csak úgy. A lényeg az, hogy beadtam egy ilyen kérvényt, és erre azt mondták, hogy sajnos csellistáknak nem jár. Én pedig hiába mondtam, hogy már évtizedek óta nem játszottam a csellómon, hanem leginkább énekelni és zongorázni szoktam, az ORI jogutód nélkül szűnt meg, ezért nincs olyan szervezet, amelyik ezt a hibát ki tudná javítani. Már azt is felajánlottam, hogy bemegyek egy stúdióba, és felcsellózom az összes dalt, amit eddig elénekeltem, hogy akkor legalább rend legyen, de sajnos nem úgy tűnik, hogy a jogászok fogékonyak lennének az én humorérzékemre. Mivel eddig szerencsére alig kerültem kapcsolatba a joggal, most szembesültem vele, hogy ezek az emberek nem létező dolgokról beszélnek egy nem létező nyelven, és semmi közük ahhoz, ami valóban van. Ezt ők tudják, és mégis nagy lendülettel visznek egy párhuzamos valóságot. Csodálatos ez, mint egy természeti jelenség.

Hogyan igazolod akkor, hogy énekes vagy?

Beadtam az összes nálam lévő újságcikkről egy listát, továbbá az összes lemezemről, és az összes nálam meglévő videóról. Valamint kértem nyilatkozatokat arról, hogy én énekelek Koncz Zsuzsától, Bródytól, Zorántól, Victor Mátétól, Wolf Pétertől, Berki Tamástól és a KFT-s kollégáktól. Abszurd ez az egész ügy, engem viszont szórakoztat.

Fotó: Mudra László - Origo

Áprilisban harminc évvel a megjelenése után játsszátok el a teljes Bál az Operában lemezt.

Igen, azt találtuk ki pár évvel ezelőtt, amikor az első lemezünk harmincéves lett, hogy elővesszük ezeket a dalokat újra, noha van köztük olyan, amit koncerten soha nem is játszottunk, de most azokat is megtanuljuk, és eljátsszuk, mintha egy harminc évet késett lemezbemutató lenne.

Az összes lemezen végigmentek? Ezt csinálta a Sparks együttes is pár éve, huszonegy lemezt játszottak el huszonegy koncerten, pár hét leforgása alatt.

Igen? Ezt nem tudtam, de nagy tisztelői voltunk Laár Andrással a Sparksnak annak idején. De ez nagyon nagy vállalás lenne, nekünk a legtöbb dalt elölről meg kell tanulnunk, hiszen ki emlékszik már ezekre? Most decemberben volt a második lemezünk, és áprilisban jön a harmadik, szép lassan megyünk végig.

Hány lemezt kell összesen lejátszanotok?

Az első tíz évben volt hét lemezünk, elég szorgalmas zenekar voltunk, míg a legutóbbi tizenhárom évben volt három lemezünk, tehát összesen tízről van szó. Azt, amelyiken nem a rendes KFT játszik, azt valószínűleg nem fogjuk eljátszani.

Konfliktusoktól mentes most az újraegyüttműködés?

Igen, megszabadultunk pár olyan konfliktustól, amely annak idején mérgezte a légkört. Most már másképp kezeljük egymás egyéni törekvéseit – akkoriban úgy néztünk ezekre, mint amik veszélyeztetik a zenekar fennmaradását. Mindenki szaladt akkor minden irányba, és egyszer csak elhangzott egy olyan mondat valamelyikünktől, hogy „most nem érek rá". A KFT tagja nem ér rá a KFT zenekart csinálni? Hát ebből kialakultak feszültségek, de most már mindenki szépen elfogadott módon éli a saját életét, és a zenekarból származó minden öröm már csak bónusz.

Sikeres volt az első két koncert ebből a sorozatból?

Ha azt sikernek nevezhetjük, hogy az A38 Hajó mindkétszer szépen megtelt, akkor feltétlenül. A közönségnek is érdekes lehetett ez, akár fiatalon hallgatta ezt valaki, akár most hallotta először, és volt ebben valami cirkuszi mutatványszerű elem: képesek-e felemelni a gitárt, hogy tudják eljátszani, hozzátesznek-e valamit – ez mind kaland. Valószínű, hogy az életkorunktól függetlenül el fogjuk táncolni a Valéria-táncot is, mert ehhez a műsorhoz hozzátartozik.

A KFT-nek hogy jelent meg lemeze annak idején? A hanglemezgyár kegyet gyakorolt, vagy nem tudott ellenállni annak, hogy van magyar zenekar, amely a nemzetközi trendeknek is megfelelő zenét játszik?

Nem láttam bele a Történeti Levéltár megfelelő irataiba, úgyhogy csak annyit tudok, hogy mi betiltott zenekarként éltük az életünket a '81-es Táncdalfesztiválig, ahol a Bábu vagy című számunkat adtuk elő. Úgy tűnik, a Belügyminisztérium elkövette azt hibát, hogy a fesztivál válogató zsűrijébe nem helyezett el embert. Mi pedig tudtuk, hogy a tévében fogunk szerepelni, ami akkoriban legalizálta az embert. Nekünk ez volt az egyetlen célunk ezzel a fesztivállal, hogy egyszer elhangozzon bármink a televízióban, és onnantól kezdve már mondhatjuk azt a művelődési házak igazgatóinak, hogy de hiszen mi már a tévében is szerepeltünk. Hogy mi véletlenül szabadultunk ki a palackból, vagy sem, azt nem tudom eldönteni, de amint kiszabadultunk, túl nagy volt a sikerünk ahhoz, hogy ezt meg nem történtté lehessen tenni. A vidéki kultúrházakban például ezután már úgy hirdettek bennünket, hogy jön a Bábu zenekar, és ebből már mindenki tudta, hogy ez micsoda. Nagymamák hozták az unokáikat, és kétségbeesetten hallgatták végig az összes ronda csörömpölést a miatt az egy szám miatt.

Fotó: Mudra László - Origo

Mit jelent a KFT esetében az, hogy betiltott zenekar?

'81 márciusában volt az első koncertünk a Józsefvárosi Művelődési Ház klubjában, és szerettük volna, ha írnak rólunk valamit az újságok. Az újságíró, akit megkerestünk, azt mondta, hogy neki megtiltották, hogy leírja a nevünket. A második koncertünkre eljött a Török Ádám, akinek tetszettünk, és megkérdezte, akarunk-e az előzenekaruk lenni az Ifiparkban, mi pedig persze, hogy akartunk, hiszen ez maga volt a befutás. Erre egy hét múlva jött az Ádám, hogy nagyon fura, de neki azt mondták a Parkban, hogy az állásukkal játszanak. A negyedik koncertünkre lejött aztán a Presser, aki utána bedugta a nagy busa fejét az öltözőnek kikiáltott mosókonyhába, hogy „ti lesztek a nyáron az LGT-turné előzenekara, sziasztok!", azzal el is tűnt, mielőtt egyáltalán megköszönhettük volna. Ezt meg az ORI nem akarta engedni, ezért elkezdődött valami kötélhúzás kettejük között, amiből a Presser nem akart engedni, és mivel ez az ORI-nak nagy bevételi forrás volt, végül nagy nehezen belementek. Ilyesmi dolgokból derül ki egy zenekar számára, hogy be van tiltva.

De mi volt a probléma veletek? A KFT azért nem volt egy botrányzenekar.

Természetesen olyan nem volt, hogy behívták volna a zenekart, hogy ezek a dalszövegek nem építik eléggé a szocializmust, vagy bármi hasonló. Én inkább arra gondolok, hogy mivel eléggé teleplakátoztuk a várost az első koncertünk előtt, arra biztos lejött valaki, és azt látta, hogy ki van festve az arcunk, rondán ordítunk, és olyan szövegeink vannak, hogy „elmúltak az ünnepek", meg „a városban ömlenek a szennyvizek", „nem sikerül kikúrálni magam" – ez pedig nekik nem kellett, és betettek minket a nekik nem tetsző skatulyába.

Az a skatulya akkoriban eléggé tele volt nem tetsző zenekarokkal.

Velünk az volt a helyzet, hogy mi a Laárral előtte hét évig játszottunk együtt egy amatőr zenekarban. Úgy döntöttünk, hogy a KFT lesz a mi utolsó magyarországi próbálkozásunk, és ha ez se jön be, akkor disszidálunk. Két dolgot határoztunk el: az egyik, hogy a dalszövegeink nem marhaságokról fognak szólni, arról énekeljen más, mi inkább egy saját világlátásról akarunk énekelni. A másik elhatározásunk pedig az volt, hogy működő zenekar akarunk lenni, és nem akarjuk leverni a rendőr fejéről a sapkát, mert akkor betiltanak, és nekünk az a dicsőség kevés. Nekünk az a dicsőség kell, hogy fent állunk a színpadon, és szeret minket a közönség. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen csinálni, készen álltak receptek: Bródy János másfél évtizede mutatta már, hogy léteznek olyan módszerek, amelyekkel elérhető, hogy a szövegeket nem tiltják be, mégis mindenki tudja, hogy miről szólnak. Szóval mi semmiképpen nem akartuk, hogy betiltsák a zenekart, és amikor az első reakciókból mégis azt éreztük, hogy fogy a levegő, kifejezetten szomorúak voltunk. Hiába voltak fontosak a szövegek, mi azért elsősorban zenészek voltunk, és a muzsikálás öröme volt az elsődleges. Én boldog vagyok, ha három-négy ember összenéz, és megszólaltat valamit, annál nincs szebb. Mi ezért egy pillanatig nem éreztünk ilyen underground büszkeséget, amiért be vagyunk tiltva, mi működni akartunk.

És nem is volt rossz érzésetek amiatt, hogy a Táncdalfesztivállal elveszítitek a közönségetek respektjét?

A fesztivál édesanyám ötlete volt. Ott ültünk Laárral a konyhánkban, amikor anyukám mondta, hogy azt olvasta az újságban, hogy lesz idén Táncdalfesztivál, miért nem nevezünk be? Ez elsőre olyan képtelenségnek hangzott, hogy csak röhögtünk, hiszen a Táncdalfesztivál azt jelentette, hogy Korda György, Koós János és Soltész Rezső. Körülbelül két perccel később viszont már ott tartottunk, hogy nem is hülyeség, hátha mégis beválogatnak bennünket. Persze volt köztünk feszültség az underground zenekarokkal, hiszen azok úgy érezték, hogy mi ellebegtünk onnan, és kvázi elárultuk őket azzal, hogy bekerültünk a tévébe, a rádióba és a lemezgyárba, ezt pedig nem nézték jó szemmel. Mi akkor is azt mondtuk, hogy zenekar szeretnénk lenni, és majd megoldjuk, hogy így is el tudjuk mondani, amit szeretnénk. A második feszültség akkor jött, amikor a második lemezünk nem fogyott eléggé, és akkor a lemezgyár azt mondta, hogy tessék írni egy slágert, különben nem lesz több lemezt. Erre készült az Afrika című dal, ami lényegében biztosította a túlélésünket. Sokan azt gondolták akkor, hogy ez már nem az az underground zenekar, amit mi szerettünk, mi meg azt gondoltuk, hogy megengedhetjük maguknak ezt is, mert bármennyire is slágeres az a dal, abban is fel lehet fedezni az üzenetet. Eleve úgy kezdődik, hogy „ha meguntam, hogy mindig itt legyek" – akkor mindenki disszidált, és megunta, hogy itt legyen. Ez számunkra azt bizonyította, hogy ha egy zenekar valamilyen, akkor a dalai nem tudnak elég messze esni a fájáról.

Fotó: Mudra László - Origo

Mit szóltál ahhoz, amikor előkerült az Afrika a Valami Amerika című filmben?

Jajgattam, mert kicsit cikis az a rész, de nyilván azért tették bele, mert sok ember bulizott az Afrikára, sőt, még bulizik ma is, és őszintén szólva ez nem egy rossz érzés. Siker, koncertmeghívások – igazából azon a ponton próbált ki bennünket a sors, hogy lesz-e belőlünk celeb, vagy ilyen felhígult valami, de úgy érzem, sikerült kialakítanunk egy finom egyensúlyt, hogy ne tetsszünk senkinek. A hülyeségre vágyóknak túl komolyak legyünk, a komolyak számára meg hülyeség legyen a KFT, és nekem ez az irány tetszik, én ide vagyok bekalibrálva, hogy a semmi és a valami határán működjek, elérve a mindkét oldalról felém nyúló kezeket. Az már hülyén állna nekem, ha akár a semmibe, akár a valamibe bekerülnék.

Az Itália című számból hogyan lett végül Afrika?

Előállt a Laár András egy Itália című dalszöveggel, amiben egyszerű sztereotípiák voltak az olaszrajongás jegyében. Ezt slágeresnek éreztük, de aztán a következő héten a rádióban meghallottam a Dolly Roll hasonló című dalát. Mondtam a többieknek, hogy ez tényleg slágeres téma, de sajnos már megírták. Mivel a Dolly Roll írta meg, ez volt a biztosíték rá, hogy jó felé tapogatózunk, csak át kellett írni, úgyhogy a Laár hazament, és átírta Afrikára. A zenéje ugyanaz volt, és az Afrika című szöveg azért jó, hogy megszületett, mert belekerült egy-két olyan poén, ami az Itáliában nem volt benne.

Volt egyáltalán más számotok a Bábu vagy-on kívül, amivel benevezhettetek volna a fesztiválra?

Mi eredetileg a Nem sikerül kikúrálni magam című számmal indultunk volna, de Victor Máté, aki a válogatóbizottság tagja volt akkor, azt mondta, hogy gurultak a röhögéstől, amikor meghallották, de aztán megbeszélték, hogy ez abba a csokorba nem illik bele, mert kidobálnák az emberek a tévét az ablakon. Az se lett volna rossz, de nem fogtuk volna meg azt a tömeget, amit a Bábu vagy fogott meg.

Titeket dobáltak koncerten? Például a balatonfüredi újhullámos fesztiválon 1982-ben.

Dobáltak, igen, de nem ott. Azon is lent voltunk, de végül nem léptünk fel. Az történt, hogy a színpad mellett álldogálva vártunk a fellépésre, amikor azt hallottuk, hogy a műsorvezető riportszerű beszélgetésbe elegyedik az éppen a színpadon lévő zenekar vezetőjével. Arról beszéltek, hogy aznap reggel Módos Péter azt mondta a tévében, hogy ezen a fesztiválon csak egy zenekar tud zenélni, és ez a KFT. Erre persze a közönség hőzöngeni kezdett, ők pedig még tovább gerjesztették az ellenséges hangulatot a zenekar ellen, ezért úgy döntöttünk, hogy mi ott nem lépünk föl. Hosszú évekkel később mindketten elnézést kértek, és bevallották, hogy ezt a beszélgetést az akkori III/III-as ügyosztály ambicionáltatta. Mivel betiltani már nem lehetett bennünket, ezért kinevezték a zenekart „állami új hullámnak", vagyis minket az állam talált ki, hogy befogja a száját ezeknek, és ezért önmagukkal kompromittáltak bennünket. Akkoriban hónapokon keresztül erről cikkezett az Ifjúsági Magazin, nekünk pedig az egyetlen fegyverünk az volt, hogy nem szóltunk vissza, nehogy tovább görgessük az ügyet, viszont emiatt egy teljes évig nem álltunk szóba újságíróval, ami egy fiatal zenekar esetében óriási hátrány.

Fotó: Mudra László - Origo

És akkor hol dobáltak?

A Budapest Sportcsarnokban volt egy nagyszabású „Popmajális", több fellépővel, ezen játszottunk mi is. Akkor jelent meg az első lemezünk, úgy egy évvel a táncdalfesztiválos feltűnésünk után. Ez már önmagában egy képtelenség, mert egy normálisan működő lemezgyár esetében az a zenekar, amelyik augusztusban úgy berobban, ahogy azt mi tettük, az szeptemberben már lemezt csinál, ami karácsonyra meg is jelenik. Velünk meg az történt, hogy februárban kerültünk stúdióba, amikorra a Bábu vagy már úgy túlpörgött, hogy kezdtük cikinek érezni, és nem is tettük rá a lemezre, pedig Erdős Péter szerint rá kellett volna tennünk. Utólag beláttuk, hogy igaza volt, és rá kellett volna tennünk. Ezek után léptünk mi fel azon a rendezvényen, már „állami újhullámos" zenekarként, és repültek a paradicsomok, és még egy fél pár tornacipőre is emlékszem. Az volt a mélypont, és onnét kellett visszatornásznunk magunkat. Ehhez nagy adag önbizalom kellett, és hit abban, hogy amit mi csinálunk, az rendben van. Ilyenkor az segít a legtöbbet, ha kapunk visszajelzést azoktól, akik szeretnek bennünket. Ez nagyon fontos a mai napig: ha el vagyok kenődve valamiért, és odajön valaki a közértben, hogy ezt és ezt a dalodat mennyire szerettem, és fontos volt nekem, azzal én elvagyok két hónapig. Nem kell mindig a csúcson lenni. Furcsa erről beszélni most, mert az utóbbi időben leszoktattak erről: muszáj a sikerpropagandát nyomni, és ha nem azt teszed, akkor már bökdösnek, hogy ne panaszkodj. Pedig nem panaszkodom, ilyen szép életben én csak reménykedtem, mint amit kaptam a sorstól. De ma annyira csillogásorientált világban élünk, hogy ha az árnyoldalakról beszélünk, akkor az már panaszkodás, pedig ez hülyeség, helyén kell ezt is kezelni.

A KFT még javában működött, amikor elkezdtek téged kézről kézre adogatni egyéb énekesek. Ez hogy kezdődött?

Az első zenekarunk, a Küllőrojt volt a mi zeneakadémiánk. Egy akusztikus, nagy odafigyeléssel készült produkció volt, és annyira profik voltunk, mint amilyenek azóta sem. Nevünk lett a szakmában, hiába nem tudta a közönség, hogy kik vagyunk, Babos Gyula és Gonda János viszont tudták, és így terjedt a szakmában, hogy van három tehetséges hülye, aki jazzt játszik, pedig mi tudtuk, hogy az nem jazz, de jó volt megismerni a szakmának azt a részét. Később bekerültem a Koncz Zsuzsa zenekarába, amely megegyezett Zorán zenekarával is – ilyen szép finoman szövődtek további ismeretségek. Kiderült rólam, hogy képes vagyok egy előadó helyébe képzelve magam úgy számot írni neki, hogy az az övé is tud lenni, ezt pedig szerencsére többen is kihasználták, és használják is a mai napig.

Mi késztetett titeket arra, hogy a Küllőrojtot feloszlatva teljesen más irányba induljatok el?

A népszerűség iránti vágy. Belenéztünk egymás szemébe a Laárral, és azt gondoltuk, hogy népszerűek és gazdagok szeretnénk lenni, ami ezzel a zenével nem megy. A népszerűséghez be kéne célozni a rádió Tánczenei koktél című műsorát. A dalaink közül melyik kerülne a Tánczenei koktélba? Egyik sem, már csak azért sem, mert mindegyikben változnak az ütemmutatók: egy kompozíción belül négynegyedből hétnyolcad lesz, aztán megint valami más. Önszuggesztiós erővel próbáltunk olyan dalt írni, ami végig ugyanabban a ritmusban marad. De még ez sem volt elég, ezért egyszer csak egy határozott mozdulattal átalakítottuk magunkat, ami azzal járt, hogy elvesztettük a harmadik tagunkat: őt Szöllősi Mihálynak hívták, és fuvolán játszott. Hívtuk, hogy jöjjön basszusgitárosnak, azon mindenki tud játszani, de neki az már nem tetszett annyira.

Újhullámos zenekar volt a KFT?

Volt egy ilyen bélyeg, amit mi nem nagyon szerettünk, de utólag visszagondolva mindenütt megjelent akkor egy sprődebb hozzáállás, a német könnyűzenétől egészen a Police-ig, különösebb lépések voltak a dallamvezetésben, és úgy látszik, aki akkor tűnt fel, az mind újhullámos lett.

Más lenne a magyar popzene, ha nem Erdős Péter irányítja a hanglemezgyárat oly hosszú időn keresztül?

Fogalmam sincs, mi történt volna, ha nem így alakul, viszont Erdős Péterről határozott és kialakult véleményem van. Magasan művelt, nagyszerű eszű és roppant szórakoztató társalgó volt, akivel nagyon szerettünk beszélgetni, mert nagyvonalú volt, szellemes, lehetett vele vitatkozni, és nem ütött fejbe a szocializmus bunkójával, hanem megengedte magának azt a luxust, hogy érvelt, pedig akár közénk is lövethetett volna. Nagyon szórakoztató ember volt, aki egyetlen nagyon komoly hibát követett el, amiért annyian utálják: abszolút a saját ízlésére formálta a lemezgyárat, amit csak akkor tehetett volna meg, ha van több kiadó is az országban. De úgy, hogy ő az egyetlen, úgy ez hiba, talán még bűn is. Mentségére talán csak annyi hozható fel, hogy mi nem láttuk a történet másik oldalát, hogy milyen kapcsolatban állt a felsőbb kulturális vezetéssel, milyen követelések jelentek meg felé – ezeket a harcait mi nem ismertük. Érettebb fejjel azt feltételezem, hogy neki voltak azért harcai velük.

Húzott ki ő KFT-szövegekből sorokat?

Egyetlenegyszer. Előtte azt is mondta, hogy el kell olvasnunk a Neotonhoz érkező rajongói leveleket, hogy megértsük, milyen a közönség ebben az országban, és hogy miért nem ilyen szövegeket kell írni. Az Utcai zenekar című számunkról volt egyébként szó, amiben egy sorban szerepelt a Moszkva tér és a Keleti pályaudvar, ami neki nem tetszett, viszont ami lett helyette, az sokkal jobb, szóval hálás vagyok neki ezért.

A második lemez, amelyik nem fogyott eléggé, az mekkora példányszámot jelentett?

Harmincezret. Az elsőből elment 76 ezer, és ha rátesszük a Bábu vagyot, akkor Erdős Péter szerint a százezer is meglett volna. Ebben igaza volt, de mi önfejűek voltunk, és ennyi önállóságot kaptunk tőle. Aztán jött a második lemez, amelyet már sikeres zenekarként csináltunk, és úgy éreztük, mi mindent megtehetünk, mert amihez nyúlunk, az jó. Egy kicsit nem figyeltünk oda arra, ami miatt a Küllőrojtot feloszlattuk: kicsit elvontabb lett a zenénk, kicsit alternatívabb, kicsit furább, és ez épp elég volt ahhoz, hogy megfeleződjön a közönségünk. Ekkor mi is megijedtünk kicsit, mert éreztük, hogy bennünk még sok kibeszéletlen dolog van, nem szabad itt abbahagynunk.

Az Afrika mellett a másik számotok, ami túlnőtte a zenekart, a Balatoni nyár volt, annak mi a története?

Épp most adtunk engedélyt valakinek, hogy megint diszkósíthassa. [nevet] Tudni kell, hogy a KFT-ben két szerző volt: Laár András és én. Mi egy idő után abban állapodtunk meg, hogy az ő zenéjét toltuk előre, és én dolgoztam bele. Ahogy azonban teltek az évek, kezdtem kivirágozni, és kinőni azt a dobozt, amibe beültettük a magjainkat. A Balatoni nyár speciális eset, mert akkor volt lehetőségünk, hogy kislemezt írjunk Hazel O'Connornak, aki '85-re ugyan már nem volt olyan nagy név, de mégiscsak egy nyugati sztár volt, a mi szemünk előtt pedig már a világhír lebegett. Ez nem jött össze végül, mert a lemezgyár elszabotálta a kislemezt, pedig elkezdtünk dolgozni rajta, és ki is küldtünk öt számötletet Hazel O'Connornak, hogy válasszon ki közülük kettőt. Köztük volt a Balatoni nyár is, és én biztos voltam benne, hogy azt választja majd, erre nem azt választotta, így megmaradt nekünk. Ha pedig már így történt, pont kijött a dallamra a balatoni nyár, és mivel a kijelentés nem volt elég forradalmi, engedélyt kértem a többiektől, hogy írhatok én egy olyan számot, aminek az a címe, hogy Balatoni nyár? Szerencsére beleegyeztek, és így született. A hangmérnökünk, Kálmán Sándor utálta. Meddig vacakolunk még ezzel a szarral? Sose lesz kész! – mondogatta. Nemrég újra találkoztunk, és kérdeztem, emlékszik-e, mennyire utálta azt a számot. Mire mondta, hogy még most is utálja.

Többször is beszéltél a sikerről, volt Siker, pénz és csillogás című számotok is. Mi volt számodra a legnagyobb siker?

Volt egy csomó olyan pillanat a zenekar életében, amikor úgy éreztük, hogy na, ezért csináltuk. Szerencsére olyan sok ilyen volt, hogy nem is tudom mindet felidézni. Olyanok voltak, hogy a miskolci műszaki egyetem sportcsarnokában a technikusaink dobálták le a színpadról az embereket, akik felkapaszkodtak. Éreztük, hogy ez nem szép dolog tőlük, de azt is, hogy ez a siker egyik attribútuma. A '96-os BS-koncertünk is ilyen volt, amikor a közönség megtöltötte a csarnokot. Aztán egyszer Los Angelesben egy fesztiválon a UB40 után játszottunk – semmi jelentősége nem volt annak, hogy ki játszik ki után, de nekünk nagy élmény volt. Sok szép pillanatunk volt – talán több volt, mint csúnya pillanat, és az utóbbiak közül a legtöbbet most érintettük is.