Skrillex az elmúlt években fogalommá, meghatározó jelenséggé nőtte ki magát azzal, hogy lebutított dubstep sablonokat emelt egészen új dimenzióba, és létrehozott egy már-már irritálóan harsány és gagyi, de mégis kicsavart hangzást. Persze adódott néhány alkalom, amikor sikerült megtörnie az önismétlést, ott volt például a Leaving EP future garage-es címadó száma, vagy a BBC-s mixében néhány egészen ügyes húzása. Ennek ellenére valószínűleg senki sem számított arra, hogy Sonny Moore első nagylemezén bármivel többet hoz majd össze a sipítozó szintiknél és a jellegzetes "chipmunk" vokálmintáknál. Bevallom, engem is az ösztönzött a Recess meghallgatására, hogy szörnyülködjek végre.
Aztán jött a meglepetés: a lemez változatos, szórakoztató, sőt, helyenként kifejezetten jópofa. Mintha sikerült volna olyan öniróniával hozzáállnia a saját művéhez, hogy azt a hallgató se tudja teljesen komolyan venni és szórakoztatónak érezze; egy olyan poénnak, ami ha leesik, rettentően fárasztó, mégis vicces.
Persze nem kell óriás újdonságokat elképzelni, megvannak a jól bevált skrillexes húzások, amit leginkább a tavalyról ismert Try It Out képvisel. Nagyjából a két nyitó szám, az All Is Fair In Love And Brostep és a címadó Recess is a megszokott vonalat követi, viszont ott van az az energia, a húzás, ami egy buta, de élvezhető zenéhez kell. A Diplo vendégszereplésével készült Dirty Vibe semmivel sem prosztóbb egy Major Lazer-számnál, a végén a rap még fel is dobja az egészet; a Doompy Poomp egy bugyuta, tinglitangli kis hiphop; az Ease My Mind nemcsak epikusnak szánt, hanem valóban epikus, popos dubstep dal fogós, keleties dallamokkal; a Ragga Bomb meg egy bulis, kissé keménykedős veretés.
És ezek még csak a közepesebb darabok, a három igazi húzószám meg már tényleg meglepően jó. A Fuck Thatről például az egyik aktuális kedvenc duóm, a My Nu Leng komor, kissé mocskos, feszes house zenéje jutott eszembe, teljesen olyan, mintha társszerzők lennének a srácok. A Coast Is Clearben Chance The Rapper éneklős szövegelése mellé tökéletesen illik a finoman jazzes, kicsit drum and basses alap, és ezzel a párosítással tök mókás lesz az összkép. A záró Fire Awaybe még érzelem is szorult, szomorkásan csilingel, el lehet rajta merengeni... és basszus: ez megint egy garage szám!
Túlzásokba azért nem esnék, igazából a Recess számai nem olyan jók; nem azt a fajta pozitív értékelést váltotta ki belőlem, amit nem is tudom, legutóbb a Lee Bannon-lemez. Mindössze értékelendő és tényleg nagyon meglepő, hogy Skrillex többet mutat magából, mint valaha, vagy ahogy már említettem: szórakozató. Egyébként továbbra is távol áll attól, hogy egy okos, komolyan vehető és maradandó lemezt hozzon össze. Viszont itt vannak azok a plusz dolgok, amik feldobják, és akár kétszer-háromszor is szívesen meghallgatom egymás után csak úgy szórakozásból, mégsem unom meg. Már majdnem olyan, mint valami bűnös élvezet. B