Gyengéd lazaság, másnapos merengés - Addison Groove, Wen, A/T/O/S lemezei

Wen

Három új lemez a basszusnehéz elektronikus műfajokból. Addison Groove összehozza Bristolt és Chicagót, Wen a nagyvárosi szorongást eleveníti fel, az A/T/O/S pedig hangulatfestő, melankolikus zenét játszik.

WenKeysound2014

Tavaly hiába próbálkoztak komoly összefogással felfrissíteni a grime színteret, az instrumentális "war dub" háború igazából csak arra volt elég, hogy pár hétig forogjon a sajtóban a műfaj neve, idén meg már a franc se foglalkozzon vele. Wen bemutatkozó lemeze sem fogja megváltani a világot, vagy pontosabban a szcénát, de a Signals mégis egy jóval életerősebb próbálkozás, mint a sokszor öncélú vagy a teljesen 2013-as trendekhez idomult újhullám. Sőt, ez több is mint próbálkozás: tökéletes időutazás 2006-2007 környékére, amikor még élt a (pont a napokban Budapesten fellépő) El-B-féle sötét garage emléke, a grime MC-k nem bulizenét csináltak és a dubstepben is inkább a nyomasztó, nagyvárosi életérzésen volt a hangsúly. Szinte minden szám egy-egy halvány emlékkép az időszak basszuszenéinek palettájáról, csupa ismerős hang és részlet cseng vissza. Nem tudom, hogy így van-e, de a You Know például simán hangmintázhatott Mercston slágeréből; vagy van egy részlet a szebb napokat is megélt Wileytól is a Nightcrawlerben, míg a Lunarban vendégként épp az a Blackdown tűnik fel, akinek a Duskkal közös 2008-as lemeze, a Margins Music volt az Wen által képviselt grime-nak a lecsengése.

A lemezt teljesen átlengi a szorongó, frusztrált városi hangulat, amire a zenei minimalizmus erősít rá. A fiatal producer a széttört dob-basszusokon kívül többnyire csak a legminimálisabb eszközöket veti be, legyen az egy vastag, de visszafogott szintetizátorhang vagy valami gettós vokálminta. Egyik erénye, hogy ilyen kevés eszközzel is sikerül változatosnak lennie. A You Know mellett a Signals egyik legerősebb száma a 2-stepes, pattogós Swingin’ a vibráló basszusmenetével, ami néhány percre még az albumot átható feszültséget is feloldja, valamint a Persian és a Time szolidan keleties párosa.

Wen aprólékos figyelemmel nyúl vissza a gyökereihez, és olyat hoz létre, ami nem attól lesz érdekes, hogy valami újat mutat be, hanem egy szinte teljesen elfeledett korszak atmoszféráját idézi meg a lehető legjobban. A-

Addison Groove50 Weapons2014

Addison Groove, vagyis Antony Williams még Headhunterként az egyik kedvenc dubstep előadóm volt, 2008-as, helyenként erősen techno hatású lemeze, a Nomad máig az egyik legjobb a műfajban. Ennek ellenére nem haragudtam két évvel későbbi stílusváltása miatt, mikor európaiként az elsők között kezdett el kísérletezni az akkor feltörő footwork/juke zenével, és mellette az acid és az electro is megjelent palettáján. Majd több, baromi jó kislemez után összehozta a kimondottan unalmas és erőtlen Transistor Rhythm lemezt, amit hiába követtek olyan szuper kollaborációk, mint a Sam Bingával közös BS3 EP vagy a DJ Die-os jövőbeli breakbeat, volt egy olyan félelmem, hogy a nagylemez nem az ő terepe.

Szerencsére tévedtem. A James Grieves fényévekkel jobb, mint elődje, még úgy is, hogy helyenként sokkal több lehetőséget érezni benne. Antony Williams teljes mértékben bristoli hangulatot ígért, és a vendégek is mind a városhoz köthetőek (Sam Binga és DJ Die is onnan származik, valamint a vendég MC, DRS és az énekes Josefina is), de mellette Chicago és a footwork, valamint minimálisan a tavaly fellendült juke-jungle hatása is erőteljesen jelen van. Addison Groove érezhető odafigyeléssel igyekszik felépíteni zenéjét, aminek egyetlen felróható hibája, hogy a merészség hiányzik belőle, és néha nem tud kellőképpen felszabadult lenni. A Just You és a One Fall esetében például mintha sokat finomkodna, Josefina viszonylag háttérbe szorítja énekével az alapot, bár az egészséges felállás talán az lenne, ha a vokál lenne az eszköz, és nem az instrumentális rész. A Bad Seedhez és a Space Appleshöz képest sokkal jobban játszott régebbi számaiban az aciddel, nem tudja hozni azt a könnyed bolondozást.

Ezt leszámítva viszont tökre élvezhető lemez, egy klafa kísérlet Bristol és Chicago házasítására, előbbi múltba révedésével és emelkedett gyengédségével, valamint utóbbi lazaságával, ami a juke-jungle és footwork vonalon nem minden előadónak sikerül. B+

A/T/O/SDeep Medi2014

Túl sokat nem tudni a dubstep-veterán Mala által vezetett Deep Medi kiadóhoz tartozó A/T/O/S (A Taste Of Struggle) duóról, szinte a semmiből tűntek fel tavaly, a nagylemez előtt mindössze egy számmal jelentkeztek, melynek még a címe is az volt, hogy A Taste Of Struggle. A Deep Medinél már voltak korábban a műfajtól távolabb eső megjelenések (Ulrich Troyer absztrakt dub lemeze, vagy a szintén sejtelmes Old Apparatus kísérleti elektronikája), azért mégis meglepő, hogy egy ennyire énekközpontú anyaggal rukkol elő. A páros minimalista, soulos beütésű triphopot játszik, de a dubstepes (Run) és a jazzes (What I Need) irány sem áll tőlük távol. Zeneileg kicsit olyan, mintha az elsőlemezes Emika találkozna a Portisheaddel, hogy valami leegyszerűsített, koszos zenét hozzanak össze másnapos merengéshez.

Egy ilyen énekesnő + producer felállású, pophoz közeli produkciónál elvárható lenne, hogy a szűk egyórás játékidőt legalább három-négy, ha nem több slágerrel töltsék meg, de ez itt nem valósul meg, egyedül a Roses sorai maradtak meg bennem, mindjárt az első hallgatás után. Az A/T/O/S lemeze sokkal inkább hangulatilag erős és a maga módján kiemelkedő. Hiába, hogy nem túl változatos, a ködös, lomha alapok és az érzelemdús, de mértéktartó, visszafogott énektémák egyszerűen megunhatatlan atmoszférát teremtenek, amiben egyszerre van valami kiábrándult szomorúság és jóleső melankólia; mint egy jól sikerült este utáni fejfájós vasárnap. B