Tábortűz csúsztatásokkal - Carla Bozulich a Mika Tivadar Mulatóban

Carla Bozulich

Carla Bozulich Evangelista nevű zenekarával már járt Magyarországon. Az akkori avantgarde rockos, improvizatív koncertjét elég szétesett találta szakértőnk. Most egy "popos" lemezzel, kerek dalokkal és tinis attitűddel tért vissza, hogy a Mika Tivadar Mulató pincéjében 35 ember előtt, szuper hangulatban mutassa meg, hogy milyen, amikor összeállnak a dolgok.

Carla Bozulich előtt a mi Carlánk, Tulipán Máté lépett fel a Carla Under Water nevű egyszemélyes műsorával. Őt néhány hete láttam már az UH Demón, ahol az este egyik legkellemesebb színfoltja volt a szaxofonnal átszőtt zajos, ambientes zenéje. Most a koncert elejéről lekéstem és így nem igazán tudott engem elkapni, de a közönség nagy tapssal jutalmazta végül. Mindenesetre, ha ezt az élőben felvázolt világot ügyesen át tudja majd menteni lemezre, abban sok örömünk lehet még.

Aztán jött az amerikai Carla és háromtagú kísérőcsapata, akik úgy néztek ki, mintha egy színházi kelléktárból kellett volna felöltözniük. A dobost természetesen most is elfelejtettem megnézni magamnak, mielőtt beült volna a csomó apró kiegészítővel felpimpelt dobszerkója mögé. Kivételesen mentségemre szolgálhat, hogy a színpad két oldalán helyet foglaló colos zenészek őrületesen néztek ki. Balra a keleties forma basszusgitárral kiálló srácon barna varázslócipő, piros bokorugró nadrág és zöld nadrágtartó volt fehér inggel; jobb oldalon pedig a különféle szintik, elektromos hegedű és egy dobtam mögött álló muzsikusnak a flitteres ing sem volt elég, még egy hatalmas csillagot is akasztott a nyakába. A földön pedig, mint varázsgombák a mesebeli tisztáson, tízes kupacokban álltak az effektpedálok.

Néhány perces intró vagy hangolás vagy esetleg csak sima maszatolás után belekezdtek az új album, a Boy egyik középtempós bluesába. Nem volt benne semmi forradalmi, meglepő, egyszerűen csak hangulatos volt nyitás volt. Inkább a Tom Waits-féle merengést hozta, mintsem a másik párhuzamként emlegetett Nick Cave tüzét. Carla Bozulichen egy cseppet sem érződött, hogy maholnap töltené az ötvenet, aranybarna csizmájában és a blúza alól kivillanó, hasára tetovált kígyójával inkább tűnt egy magabiztos, motivált elsőlemezes előadónak. Na jó, ehhez kicsit ekkor még hunyorítani kellett, de akkor is.

A kép nem ezen a koncerten készült Fotó: Alexander Klich / Flickr CC

Rögtön másodikként érkezett egy zajos, absztraktabb darab, majd rögtön egy csilingelő folkos dal, aztán - kapaszkodjon meg mindenki - egy kamaszos poppunk-ballada. Bozulich ekkora már a hátul szégyenlősködőket is előrehívta, mosolygott mindenki, rögtön tök jó klubkoncertes hangulat alakult ki. Ehhez azért az is kellett, hogy a zenekar nem fogta végtelenül tábortüzesre a figurát. A legegyszerűbb témáknál is végig ott volt valami disszonancia, egy-egy apró csúsztatás, vicces dallamdialektika, de tényleg csak annyira, hogy ne valami felnőttes örömzenélgetésen érezzük magunkat. Ehhez legtöbbet a basszusgitárját néha egy kipreparált Fenderre lecserélő srác tette hozzá disszonáns, széteffektezett témáival.

Az egész koncert középpontja azonban maga Carla Bozulich volt az ikonikus Hagstrom gitárjával. Végig érződött rajta - amit már megannyiszor bizonyított -, hogy ennél azért sokkal több van benne, mégis úgy ugrált, mintha az lenne számára a legnagyobb dolog, hogy az összes haverja eljött meghallgatni az új dalait. Az egész műsor naiv bája pedig a baloldali érzelmű felkonferálásokban csúcsosodott ki. A Willie Nelson-feldolgozást például úgy vezette fel, hogy milyen nagyszerű, hogy van egy nyitott, vállaltan baloldali ember is a country-ban. Az utolsó számnál pedig még a közönséghez is lejött pacsizni, ölelkezni, játékosan lökdösődni. Ha én lettem volna a színpadon, magam se viselkedtem volna másként!

Én korábban nem ismertem Carla Bozulich régebbi dolgait, csak ezt a mostani, hangsúlyozva idézőjelesen popos lemezét, így semmi hiányérzetem nem volt. Főleg azért nem, mert szuper zenészek prezentálásában láttam egy olyan felvillanyozó, motiváló és szívmelengető koncertet, amilyenhez nem számolom ki, mikor, de alighanem elég rég volt szerencsém. B+