Attól függ, ki szereti a zenét és ki nem - Rufus Wainwright budapesti koncertje

Rufus Wainwright

Rufus Wainwright életében először járt Budapestre, ahova csak a húgát hozta magával, leszámítva egy Rocky Balboa-imitátort. Jó döntés volt, mert ketten együtt nemcsak elszórakoztatták és megviccelték a közönséget, hanem azt is megcsinálták, amit talán soha senki a Müpában: angolul énekeltették meg a magyarokat.

Rufus Wainwrightot akkor kezdtem el tisztelni, amikor megtudtam, hogy az előző évtizedben Berlinbe költözve nem a klisésen menő Kelet-Berlint választotta, hanem valamelyik gazdag nyugati kerületet, és hogy az Adidas cipő helyett inkább a bajor bőrnadrágokra kapott rá. Ennél már csak az volt punkosabb tett a fantasztikusan hedonista Berlinben, hogy nem a számtalan melegbár egyikében ismerte meg későbbi német férjét, hanem a Passionskirchében, ami egy olyan templom, ahol időnként koncerteket is tartanak. Innentől már csak egy ajándékba kapott CD-lemez (kétezres évek ugye) kellett ahhoz, hogy elkötelezett híve legyek a kanadai-amerikai dalnoknak.

Rufus Wainwright egy egész Észak-Amerikában ismert zenei dinasztia sarja, 2010-ben elhunyt anyja és nagynénje Kate és Anna McGarrigle híres folkzenészek, akárcsak apja. Húga, Martha is ismertté vált, Rufus pedig bizonyos értelemben világhírű. Ő az az előadó, aki klasszikus popot vegyít operákból vett áthallásokkal nagyon jó arányban; másfél évtizedes munkásságából nemrég jelent meg Vibrate címmel egy karrierösszegző best of lemeze. Épp ideje volt hát, hogy ellátogasson Magyarországra, ahová féltestvérével, Lucyval valamint egy zongorával és gitárral érkezett.

Forrás: MÜPA

Egy ízlésesen kimódolt, túlfeszítetten művészies estét vártam, ami részben meg is volt, de hozzájött ehhez még egy kétszemélyes, meglepő stand up comedy. Kezdte Rufus iszonyúan vicces húga, Lucy Wainwright Roche (32), aki előbb közölte, hogy ő lesz az előzenekar, majd féltucatnyi – inkább folkos mint rockos - számot adott elő egy szál gitárral, a számok közti szünetekben pedig a közönséggel incselkedett. Kiderült egyebek mellett, hogy szemben a bátyjával ő már járt Magyarországon (15 évesen), és nem csak Budapesten, de még Balatonalmádiban is, ahová fogalma sincs, hogyan kerülhetett, de jóban lett egy Kiss Edit nevű lánnyal. Egyik dalában a hungry heart-kifejezést direkt úgy énekli (és énekelteti! az emberek pedig énekelnek!!), hogy akár Hungary-nek lehessen érteni „azt hittem, meg tudom majd tartóztatni magam ettől a poéntól, de nem". Majd hálát mond a közönségnek, „főleg, hogy szerintem nem is miattam jöttetek". Humorát alighanem közös apjuktól örökölte, Loudon Wainwright ugyanis humoristaként is tevékenykedett.

Aztán jött a bátyja az első, zongorával előadott számmal, a 2002-es Grey Gardensszel, és két órán át játszott felváltva zongorán és gitáron (egyszer pedig mindenféle hangszeres kíséret nélkül). Előadása nem a pontosság vagy a virtuozitás miatt volt elragadó, hanem azért, mert hiába hiányzott több számból is a nagy ívű zenekari kíséret, Rufus túláradó hangterjedelme és excentrikus előadásmódja kiváltotta ezt a hiányt. A zongorázó dalnok néha olyan volt, mint egy szalonzongorista a századfordulóról, fejét jobbra-balra biccentgetve zengett, csapongott, otthonosan érezte magát egymagában a színpadon.

Előadásmódja helyenként átcsapott teátrálisba, ahogy az is modoros volt kicsit, hogy a koncert első kétharmadában folyamatosan a vizespoharak után nyúl. Lehetne hinni, hogy ez kimondottan a Gellért fürdő hatása (elmesélte, mekkora élmény volt, alig látott utána és őrületesen ellazult, plusz emiatt az egész turnén a budapesti koncerten a legjobb haja), ahol alaposan kiszáradt, ám már évekkel ezelőtt, más koncerteken is az előadásának része volt ez a folyamatos vízivás. Szóval előfordul egy kis művészkedés, de még mielőtt ez zavaró méreteket öltene, visszatér a húg és vele együtt az újabb tréfapercek.

Forrás: MÜPA

A koncert felénél Liza Minnellinek öltözve tért vissza Lucy, kezdődik a bohóckodás, az egészen új Me and Liza előtt magyar szöveget felolvasva folytatnak alig érthető, ám annál viccesebb párbeszédet. A második közös szám (April Fools) után bejön egy teljesen értelmezhetetlen Rocky Balboa-imitátor, és ezt mondja tört magyarsággal: „Úristen, Liza Minnelli és egy furcsa csávó!" Aztán kimegy. Rufus megkomolyodik, amint rátér a fontos üzenetekre: „Remélem, hamarosan hozzátok is elér a melegházasság" – a közönségből igenlés zúg fel. Egyik dalát rákban elhunyt anyjának szenteli, később a Prima Donna című operájáról beszél, ami nagyon fontos neki, és kimondja az est egyik legviccesebb mondatát: „ami pedig a kritikákat illeti: nagyon attól függ, hogy ki szereti a zenét és ki nem". És elénekli operájának záró áriáját.

Rufus Wainwright koncertjén ugyanolyan jó érzékkel keverte a hangulatokat, ahogy egy-egy számon belül a stílusokat. Ugyanabban a percben hahotázott a közönség, majd morzsolt el a szeme sarkában egy könnycseppet (pl. a Going to a Town alatt). Voltak pillanatok, amikor a Müpa a nagyterme túl soknak tűnt egy ilyen előadásnak, volt, amikor pont elégnek, aztán simán lehetett volna ez az egész egy színházteremben / frivol szalonban / fülledt klubban vagy a Wainwright család nyaralójában. Hogy ezáltal nem volt egy egyértelmű íve a koncertnek, nem volt zavaró. Az egész játékos könnyedségnek tűnt, bár az egy hónapja tartó koncertturné korábbi állomásairól származó videók alapján egyértelműen látszik, hogy a tréfák és az üzenetek mindenütt elég hasonlók. Száz szónak is egy a vége: a Wainwright testvérpár maximálisan eleget tett szórakoztatóipari kötelezettségeinek. Ja, és Rufus még a Skála Metrót is megörökítette. A-