Csak egyszer vertem meg propagandistát

Interjú Sós László grafikussal. Újságíró: Puskár Krisztián

Hogyan fest meg egy debreceni fiú négy pengővel a zsebében egy tízméteres Gary Coopert, majd két évvel később, immár hadifogolyként egy kétemeletes Sztálin-portrét, hogy aztán a szocialista rendszer legfoglalkoztatottabb plakátgrafikusává váljon? A So-Ky grafikus páros több évtizedes munkássága sok szempontból meghatározta a szocializmus arculatát, másrészt folyamatos konfliktusban állt nemcsak a szakmával, de néha magával a politikával is. A rendszerváltás után a művészi kánon hajlamos volt mellőzni Kemény Évát és Sós Lászlót, mint a rendszer haszonélvezőit, ugyanakkor külföldön a mai napig elismerik a munkájukat: a So-Ky-t az Idea magazin az évszázad 100 legfontosabb grafikusa közé választotta. Miért készített politikai plakátokat az, akit senki nem kényszerített ilyesmire? A 20. század második felének magyar plakátgrafikusait bemutató sorozatunk harmadik részében a So-Ky élő tagjával, a 92 éves Sós Lászlóval készítettünk interjút. (Az első két rész itt és itt olvasható.)

Sós László, So-Ky Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Az ötvenes évek első felét a szocreál egyeduralma jellemezte. Úgy tűnik, hogy később viszont elég szabadon mozoghattak a magyar grafikusok. Ön ezt hogy látja?

Ez egy mese. Az alkalmazott művészetben ugyanis nem volt szocreál. A plakát az egy efemer művészet, szűkíteni kellett rajta a mondanivalót. Az emberek gyorsan mennek, nincs idejük megállni, hogy jobban megnézzék azt az oszlopot, amin a plakát van. Egy másodpercük van, hogy felismerjék a témát, és még ennél is fontosabb, hogy a szöveg olvasható legyen. Ilyen a jó plakát. Tömöríteni kellett. Két téma nem lehetett egy plakáton, a jó plakáton legalábbis. Talán, ha mondhatok ilyet, arról voltam a legismertebb, hogy jól tudtam tömöríteni.

Politikai üzenetet egyszerűbb volt tömöríteni, mint mondjuk egy film mondanivalóját?

A kérdés azért nehéz, mert egyik megrendelő sem értett hozzá. A bizalmon múlt minden. Ha egyszer valaki megkapta, egészen addig bíztak benne, amíg nem csinált nagy marhaságot. Én a brüsszeli világkiállítás után kaptam meg ezt a bizalmat, 1958-ban. Nagyon jól sikerült, és elterjedt a híre. Életemben két és fél-háromezer plakátot készítettem, egyetlen plakátomat ragasztották csak le ez alatt az idő alatt. Ez akkor történt, amikor bejött az első kiskerekes Wartburg. Az Állami Biztosító kért tőlem egy plakátot, amin, a tömörítésem eredményeképpen, volt egy kötél rajta egy hurokkal - hasonlított az akasztófára, de nem volt az -, amiben benne volt a Wartburg, és az volt rajta a szöveg, hogy „megkötötte már?”

Egyszerűbb volt politikai üzenetet tömöríteni?

Nekem egyszerűbb volt.

Sós László (So-Ky) Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Más grafikusokkal is beszéltünk korábban, ők azt mondták, néha muszáj volt politikai plakátokat készíteni azért, hogy az ember szabadabban készíthessen aztán más plakátokat is.

Nem volt kötelező. Semmi baja nem lett annak, aki nem csinált politikai plakátot. Engem soha senki nem kényszerített arra, hogy politikai plakátot készítsek.

A So-Ky művészetének egyik központi eleme mégis az ideológiai üzenet. Ön miért készített politikai plakátokat, ha nem volt kötelező?

A neveltetésem miatt. Én egy proletár családból származom, és ma is proletár vagyok. Szemléletemben és felfogásomban egyaránt. Amikor Amerikában pár éve kiállításom nyílt, 104 környezetvédelmi plakátomat állították ki. A világon senki más nem csinált ennyi plakátot ebben a témában. A Neutron-plakátomat (lásd lent) milliós példányszámban nyomták ki a világon. Csak Magyarországon nem.

A So-Ky munkái. Jobbra a több millió példányszámban nyomott Neutron-plakát. Sós szerint ma is aktuális probléma, és Irán előbb-utóbb be fogja vetni. Forrás: Sós László

A politikai plakátjaiból mennyi készült megrendelésre?

A plakátjaim hetven százalékát saját szórakozásomra készítettem. A szakmának kettős arculata volt, egyrészt elvégezte az államnak a művész azt, ami el kellett végezni, másrészt pedig csinálta a saját kiállításait. Huszonnégy ország közgyűjteményében szerepelek.

De önnek, úgy tűnik, igen sok megrendelésre készült plakátja van mégis.

Csak a politikai plakátjaim nem készültek megrendelésre. A kereskedelmi és kulturális plakátjaim mind pályázat útján, nagyon nehezen megnyert pályázat útján készültek.

A harmadik világ országai a CIA kígyójának szorításában, a So-Ky ezt sem megrendelésre készítette. Sós László ma is a CIA-t tartja a legkártékonyabb és legrosszabb titkosszolgálatnak. Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Ön válogathatott a munkákban?

Nem minden felkérést fogadtam el.

Voltak olyan vállalatok, amelyek csak önökkel dolgoztak?

Ez a ház, amelyben vagyunk, a Tungsramnak köszönhető. Ötvenhárom évet dolgoztam a Tungsramnak. Amikor átvettem, két százalék volt a piaci részesedése Európában, ebből 12 százalék lett, ami sokak szerint a Tungsram-propagandának volt köszönhető, amit én csináltam. Még ma is találkozom olyan Tungsram-izzó dobozzal, amit én csináltam. Ehhez tartozik egy történet. Amikor a Tungsram GE lett, akkor jött egy új propagandista, aki akkor végzett valamikor a Yale-en vagy valahol. Odajött hozzám, és azt mondta, hogy Amerikában az a szokás, hogy a grafikus támogatja a propagandistát. Én gondoltam, beugratom. Mivel kellene támogatni, kérdeztem. Azzal, hogy ő minden munkámból 30 százalékot kér. Szerencséje van, mondom, mert ilyenkor meg szoktam verni a propagandistát. De magát nem fogom.

Ön mit ért pontosan propagandistán?

Ma, azt hiszem, marketingesnek hívják vagy menedzsernek. Csak egyszer vertem meg életemben propagandistát. Ő ugyanezt az ajánlatot megtette sok évvel korábban, rólam meg köztudott volt, hogy megvesztegethetetlen vagyok. Beszorítottam a sarokba, és úgy megdorgáltam, hogy elvitte a mentő.

Ennyire megverte?

Igen, nagyon megvertem. Én akkor már tizenötszörös magyar válogatott tornász voltam, futballoztam is.

Nem jelentették fel?

De. Elítéltek pénzbüntetésre. De aztán a bíró visszahívott, és azt mondta: magának tökéletesen igaza van, maga soha nem fog csekket kapni.

A So-Ky filmplakátjai. Forrás: Sós László

Mi volt önök között a munkamegosztás a feleségével?

Az egy rejtély volt. Az egész úgy kezdődött, hogy Kemény Éva a tanítványom volt, textilesként indult, és akkor lett grafikus, amikor mi összekerültünk 1953-ban. A Kirakatrendező Iskolán tanítottam, a Képzőművészeti Főiskola tematikájával nem értettem egyet.

Mivel nem értett egyet?

Mindazt tanították, amit nem lett volna szabad. Volt egy festő, akit most nem nevezek meg, aki azt mondta, hogy szerencséje, hogy nem vették fel, mert így lett kitűnő művész. A felfogással és a szemlélettel nem értettem egyet. Nem arra tanították meg őket, amire kellett volna. Nem tanították meg őket rajzolni, de ami még fontosabb: nem tanították meg őket illeszkedni az életbe, azt, hogy mit csinálnak majd, amikor kijönnek az iskolából. Hogyan kell tárgyalni a megrendelővel, hogy kell kialakítani egy kapcsolatrendszert, ez teljesen hiányzott.

Ön honnan tanulta meg?

Negyedikes gimnazista voltam, amikor a debreceni Csokonai Színházban, Kardos Albert társulata díszletfestőt keresett, de díszletfestő nemigen akadt, így a gimnáziumhoz fordult, nevezetesen a rajztanáromhoz, Félegyházi Lászlóhoz, aki engem ajánlott. Így lettem tizenévesen a debreceni Csokonai Színház egyik díszlettervezője. A színházban dolgoztam, megismerkedtem a kirakattal, dekorációkat csináltam, és közben tanultam. Szigorúak voltak az iskolában.

Sós László Sigeo Fukuda világhírű japán grafikus társaságában. Akkor találkoztak, amikor So-Ky párost beválasztották a 20. század száz legfontosabb grafikusai közé. Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Hogyan dőlt el, hogy grafikussá válik?

Iparos családból származom. Szabó volt az apám, a nagyapám, a dédapám. Kolozsváron éltek, később kerültek Magyarországra, nem a legjobb körülmények között. Megnehezítette a dolgot, hogy hétéves koromban az apám lement újságért, aztán elfelejtett a haláláig visszajönni. Anyám zsákvarrónő volt, aki a debreceni Zsák- és Ponyvakereskedelmi Rt.-nél dolgozott. Tizenkét pengő volt a fizetése. Én egy díszletért kaptam negyvenöt-ötvenet. Tehát kiegészítettük egymást, így nőttem föl. Úgy tudtam gimnáziumba járni, hogy tandíjmentesnek kellett lennem. Ehhez az kellett, hogy kitűnő legyek. Igyekeznem kellett, és igyekeztem is. Emellett segítettem az osztálytársaimnak, hol a rajzot csináltam meg nekik, hol mást, cserébe szalámis zsemlét kaptam. Ez egy magángimnázium volt, úgy tudott megélni, hogy kitűnő tanárai voltak, és ezt sokan megfizették, úgymond szponzorálták. Csak hogy egyet mondjak: az én tornatanáromat úgy hívták, hogy Kellner Károly, aki később Kárpáti néven vonult be az olimpiai bajnokok sorába, illetve arról volt ismert, hogy 1936-ban Berlinben aranyérmet nyert, és nem fogott kezet Hitlerrel. A rajztanáromról már meséltem, ő sem volt akárki.

Ösztönös igény volt gyerekkorától a rajzolás, vagy más miatt kezdett el rajzolni?

Tizenhat éves koromban kezdtem rajzolni. A debreceni kulturális élet a színházban és a tánciskolában zajlott. Utóbbiban volt nekem egy partnerem, akivel spanyoltangó-versenyt nyertem. Utána meg is festettem Kleopátrát. Így hívták a partneremet. Később anyám szobalánya lett.

A So-Ky korabeli ragasztott tervei. Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Mikor jött fel Budapestre?

1939-ben, négy pengővel a zsebemben, érettségi után.

Hogyan élte meg a háborút?

Nagyjából hetven évvel ezelőtt, amikor megszállták az országot, vagy hogy is mondjam, segítséget jöttek nyújtani a német csapatok, engem egy razzián elfogtak, ugyanis munkaszolgálatra kellett volna bevonulnom. Elvittek egy büntetőintézetbe, de aztán később úri dolgom volt az oroszoknál, mert mindennap csinálhattam egy portrét. Nem a sitten aludtam, hanem egy tiszti szobában.

Kikről készített portrékat?

Az ottani vezetőkről.

Kicsit előrerohantunk. Hogy jutott el odáig egy négy pengővel a zsebében Pestre érkező debreceni diák, majd fogoly?

Két hónapot töltöttem Kolozsváron, ott lett egy barátom, Pataki Ferenc. Ő volt a fejszámoló. Onnan elvittek Bereckre 1942-ben, ahol meg kellett ásni az Árpád-vonalat, hogy a szovjet tankok ne jöjjenek be. Hát a Maginot-vonal ott megismétlődött, mert a tankok végül nem ott jöttek be. Aztán onnan elvittek Ukrajnába Voronyezshez, ott az volt a feladatunk, hogy aknákat szedjünk. Aknaszedő nélkül. Tehát ráhajtottak minket a mezőre, és aki felrobbant, az felszedte az aknát. Gondoltuk, hogy ennek nem jó vége lesz, elhatároztuk, hogy megszökünk. Éjjel kellett a spanyolbakokat kivinni, ez favázon szögesdrót volt, amit a lövészárok elé kellett kivinni, hogy közvetlenül ne tudják megtámadni az árkot. Egy kilométerre voltak a szovjetek, de ők is aludtak épp úgy, mint a mi táborunk. Gondoltuk, egy vezényszóra felugrunk, és aki átjut, átjut, aki nem jut, nem jut át. Félútig nem volt semmi gond, addigra a magyar golyószóró-sorozat abbamaradt, csak látták az akkor felébredő oroszok, hogy rohannak a civilek feléjük, és azt hitték, hogy partizánok vagyunk, ezért ők is elkezdtek lőni a golyószóróval. Négyen átértünk a zászlóaljból. Egy zászlóalj az négy század. Egy század százhúsz-százharminc fő.

Sós László, So-Ky Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Négyen értek át, a többiek mind meghaltak?

Nem mindenki vállalkozott a szökésre, de egy századnyi ember biztos, igen. Abból négyen éltük túl. A Pataki Feri, a Siegried Frici, a Germai Imre, ő artista lett, és voltam én.

És a szovjet oldalon mi történt?

Az volt a szituáció, hogy betettek minket egy vagonba, és elvittek egy fogolytáborba, Ufába. Huszonötezer SS volt és négy magyar. És amikor azt mondták, hogy „lakatos”, akkor kilépett huszonötezer ember; amikor azt mondták, hogy „mázoló”, kilépett huszonötezer ember; amikor azt mondták, hogy „művész”, egyedül én léptem ki. Azt senki nem vállalta. A lágernek egy szlovák hölgy volt a parancsnoka, aki viszonylag jól beszélt magyarul, de legalábbis meg lehetett érteni. Október közepe volt, megmutatott nekem egy két emelet magas tűzfalat, és azt mondta, hogy november hetedikére fessek oda egy Sztálint. „Ki az a Sztálin?” – mondtam neki. Majdnem agyonvertek. Megkérdeztem, hogy portrét fog-e nekem ülni, vagy honnan tudom majd, hogy néz ki. Mutatott nekem egy fotót. Én kértem egy repülőállást, amit a kétemeletnyi képhez fel kellett építeni. Ehhez a lágerben kiváló német műszakiak voltak. Viszont magához a munkához nekem más típusú emberekre van szükségem, mondtam nekik. Így szállásoltak el engem a másik három magyarral egy villába. Annyi kajánk volt, hogy megromlott a téliszalámi. Annyi ételünk volt, mint a huszonötezer fős lágerben az összes németnek. És elkészült Sztálin.

Ez volt az első nagyszabású munkája?

Nem egészen. 1940-ben, amikor Budapestre kerültem, egy Gerő nevezetű embernek kezdtem dolgozni, akinek nyolc mozija volt. Átrium, City, Uránia, Korzó, Corvin stb. A Royal volt a kedvencem, mert ott volt egy tíz méterszer három méteres tabló feltéve, amelyre mozireklámot kellett festeni, többek között Gary Coopert. Tehát én akkor már megtanultam, hogyan kell portrét festeni ekkora méretben, festékkel. Miután felkerültem Pestre, felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, felvettek, de két hét múlva értesítettek, hogy numerus clausus van, nem tudok bekerülni. De Bortnyik Sándor, aki felvételiztetett, és később a mesterem lett, nagyon megkedvelt, így kerültem be az Atelier Studióba, amely világhírű volt. Ott tanított a másik mesterem, Irsai István, ott diplomáztam le.

Mi volt az első munkája a fővárosban?

Volt egy Vince nevezetű díszlettervező, neki dolgoztam, de én józanul soha nem láttam. A filmeket úgy csinálták akkoriban, hogy két hétre adták oda a stúdiót egy stábnak, aki be tudta fejezni, befejezte, aki nem, az megbukott, mert két hét után egy másik stáb jött. A Tóparti látomás című filmet forgatták, amihez a fertődi kastély kapuját ott kellett megcsinálni a stúdióban.

Na, ez a Vince részegen elvállalta, hogy másnap reggel hatra elkészíti, de nem volt rá embere. Én mivel Debrecenben egyszer már megfestettem ezt a kaput, mondtam neki, hogy elvállalom. De ez a Vince nem volt valami korrekt ember, tudtam, hogy 500 pengőt kap egy ilyen munkáért, viszont öt pengőt akar adni nekem. Én mondtam, hogy az nem elég, adjon ötvenet. Legyintett, és elment. Egy óra múlva visszajött, és megegyeztünk, hogy megkapom az ötvenet, ha megcsinálom reggelre. Másnap reggel ott volt a Hunnia Stúdióban.

A háború után hogyan lett az egyik legkeresettebb magyar grafikus?

A karrierem ott kezdődött, amikor Bortnyikot felkérték 1950 körül, hogy a Magyar Népköztársaság külföldi kiállításait művészetileg irányítsa. És én neki dolgoztam mint a kiállítások grafikai és installációs főtervezője. Komplex módon tudtam gondolkodni, a színházi és kirakattervező tapasztalatom után jó rutinnal rendelkeztem. Megcsináltam a kiállítás tervét, megrendeztem hozzá a grafikát, és elrendeztem az árut. Ilyen korábban rajtam kívül nemigen akadt. Később benne voltam az Állami Lektorátus, a Művészeti Alap és a Magyar Hirdető zsűrijében.

A So-Ky reklámgrafikái Forrás: Sós László

Közismert az ellentéte a magyar grafikus szakma elitjének számító, Papp Gábor által alapított csoporttal (a csoport meghatározó tagjával, Darvas Árpáddal korábbi interjúnkban beszéltünk). Művészi, politikai vagy emberi ellentét állt fenn önök között?

Papp Gábor erdélyi volt, összehozott egy csapatot, és ezzel a csapattal gyakorlatilag uralta a szakmát. De a nyomába sem ért soha a Konecsni Györgynek, pedig mindenkit a Konecsni tanított a Papp-csoportban. Viszont aztán a hatvanas évek végén a Papp Gábor volt az, aki egyszer ráütötte a Konecsni egyik beadott plakátjára, hogy „módosítással”! (Sós itt felemeli a hangját.) A Konecsnire! Ami engem, illetve a So-Ky-t és a Papp Gábort illeti, a párizsi kiállításról beszélnék. Az egy nagy kiállítás volt, és a helyszínen kellett megfesteni, felépíteni, 1974-ben. Meg is csináltam. De aztán hívtak, hogy menjek be, mert baj van. Jött egy hívás a Művészeti Alaptól, amelynek én vezetőségi tagja voltam, a szövetség delegáltja. A bizottság összeült, és úgy érezte, hogy azokkal a vázlatokkal, amelyeket én beadtam, nem tudom reprezentálni kellő módon külföldön a magyar grafikát. Tehát elutasították. De most jön a poén. A zsűri egyik tagja, aki ezt aláírta, a Papp Gábor volt. A másik Máté András, de ez kevésbé fontos.

De a kiállítás felépült, nem?

Fel, viszont amíg nem került olyan pecsét a vázlatomra, hogy azt "kijelölték", nem tudtak kifizetni. Ha nem lett volna a Marosán György a támogatóm, akkor nem fizettek volna ki később sem.

Ez mit jelent pontosan?

Bementem a Művészeti Alaphoz, mondtam a titkárságon, hogy a Szilárd elvtárssal szeretnék beszélni. A Szilárd volt az igazgató. A titkárnő elővette a naptárt, és két hónappal későbbre előjegyzett. Mondtam, hogy ez nem jó. Inkább megvárom most. Alapítója voltam a Művészeti Alapnak, ennyi jogom csak volt. Épp nyílt az ajtó, és láttam, hogy Szilárd elvtárs reggelizik és újságot olvas bent. Egy óra múlva ki is jött, és amikor a titkárnő azt mondta neki, hogy beszélni szeretnék vele, azt válaszolta, nem ismer. És visszament. Én meg hazamentem, és annyiban is hagytam volna, de a feleségem nem hagyta annyiban. Nem volt mindig olyan szelíd. Azt mondta, menjek be a Budapesti Pártbizottsághoz, a Marosánhoz. Nem volt kedvem előszobázni ott is, de mivel akkoriban nem ez volt az első munkám, amit visszadobtak, végül csak bementem a Köztársaság térre. Nem is kellett várnom, be tudtam menni egyből. Elmondtam neki a történetet. Ott a jelenlétemben felhívta a Szilárdot, és szó szerint ezt mondta: „Ide figyeljen, maga vén fasz. Tíz perc múlva ott vagyok a Sós elvtárssal, és bemutatom magának”. Elmentünk hozzá, a Szilárd eléggé be volt szarva. Rövidre zárva a történetet: azt mondták a Szilárdnak, hogy bár a munka nem rossz, de én mivel ’56-ban nem a pozitív oldalon vettem részt, el kell utasítani. Marosán azt mondta erre, hogy egy óra múlva a Sós kezében legyen a kijelölés. Mire hazaértem, már ott is volt. Az én számomra ez volt Papp Gábor. Ő volt az, aki egy szakosztályi ülésen úgy beszélt rólam, hogy „Sós László kitűnő szervező erő”. Erre valaki odaszólt neki, hogy mondja már végre azt is, hogy „kitűnő grafikus”. Felállt, felvette a kabátját, és kiment.

Sós László, So-Ky Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A Papp Gáborék pontosan mire utaltak, amikor ’56 miatt fúrták meg?

Valójában semmire, csak azt hazudták, hogy nem a jó oldalon álltam, hogy arra hivatkozva ne fogadtassák el a munkámat. Én nem tudom, melyik a jó oldal, azóta mást jelent.

Ön melyik oldalon állt?

A másikon.

Az melyik volt?

Amelyiket a jobbnak tartottam.

Melyiket tartotta a jobbnak?

A baloldalt.

Ön azt mondta, hogy a Papp-csoport uralta a szakmát. Mások is hivatkoztak arra, hogy úgy érezték, kirekesztették őket. Másrészt ön is fontos döntési pozícióban volt, hatalma volt. Rivalizáltak egymással?

Én a döntési helyzetemet soha nem használtam ki. Engem négyszer terjesztettek fel Kossuth-díjra. Egyszer sem kaptam. Csak egy szót kellett volna szólnom. De mindig kihúzott az az ismeretlen erő. A Pappék folyamatosan visszazsűrizték azt, aki nekik bezsűrizte a munkájukat! Én ilyet sose csináltam. (A plakátzsűriztetésről a korábbi interjúnkban volt szó bővebben.)

Miből eredt ez az ellentét ön és a Papp-csoport között?

Abból, hogy kemény kritikusa voltam minden rendszernek mindenkor.

A szocialista rendszernek milyen szempontból volt kritikusa?

Én elsősorban a kulturális politikával foglalkoztam. Ahol mindig az történt, hogy amikor valaki annak az élére került, akkor azokat részesítette előnyben, akik megfeleltek az ő kívánalmainak. Most szépen fogalmaztam. Én ezzel soha nem értettem egyet. 1957 tavaszán összeült egy csapat, amely a későbbiekben aztán ezekben a kérdésekben döntött. Ott az Aczél elvtárs elmondta a dolgokat. Én ott feltettem neki 10 kérdést. Aczél felvette a kabátját, és elment.

Mivel nem értett egyet?

Semmivel. Előnyben részesített olyat, aki nyalta a seggét, de nem volt jó művész.

Ön mit tartott jónak és követendő példának?

A kultúra szabadsága volt az egyike a tíz pontnak. Nem volt mivel egyetértenem, nem volt szabad a kultúra. A másik, ami felmerült, az egyenlőség problémája. Nem volt egyenlőség. Nem volt érdekes, hogy X. Y. jó művész-e.

Darvas Árpád azt mondta, amikor beszélgettünk vele, hogy grafikusnak lenni Magyarországon a hatvanas-hetvenes években a második legjobb munka volt az országban.

Nem a második, hanem a legjobb. Én azt az elvet képviseltem, hogy a megrendelő megmondja, hogy mit. Azt ő jobban tudja, mint én. A hogyanba nem engedtem soha senkinek beleszólni. Ha nem tetszett nekik, akkor elköszöntünk egymástól. Rólam lehetett tudni, hogy én vagyok az a grafikus, aki annyit keres, amennyit csak akar.

Sós László, So-Ky Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Akkor ön nagyon jól keresett.

Én nagyon jól. Nem kerestem annyit, mint a Csurka, de az alkalmazott grafikában az élen voltam.

Ki keresett még jól a grafikusok közül?

A budai tizenegy. (Tehát a Papp-csoport).

A rendszerváltozás után hogyan tudott érvényesülni egy új, piaci alapú környezetben?

Úgy, hogy versenyre keltem velük.

Az interjúban nyújtott segítségért köszönet Várkonyi Ádámnak.

A sorozat korábbi részei:

A második legjobb munka az országban - interjú Darvas Árpáddal

Szovjet filmhez ne is hívjatok - interjú Helényi Tiborral