El akar pusztítani az idegen rendszer - hét metállemez

Have A Nice Life: The Unnatural World lemezborító részlet

Hét metállemez, van köztük olyan, amit csoda, hogy nem röhög el a legendás énekes, és olyan is, amire kivételesen nyugodt szívvel használható az "extrém" jelző.

Sunn O))) & UlverSouthern Lord2014

Az Ulver lassan egy évtizede önmaga paródiája, a Sunn O))) meg szerintem mindig is az volt (akkor is, ha élőben amúgy kifejezetten szórakoztatóak), minden adott volt tehát, hogy együtt a lejárt szavatosságú művészmetálos modorosság igazi szörnyszülöttjét hozzák össze. Ehhez képest egy nem kifejezetten hivalkodó dark ambient/drone lemez született, amiről sok érdekeset nem lehet elmondani. Nem rossz, de igazán izgalmasnak feltehetően csak az tarthatja, aki most hall először ezekről a stílusokról: ilyenek pedig napjainkban már a metálosok között is egyre kevesebben vannak. Némi összeszorított fogú misztikus komolykodás azért érződik, de túlzásba nem esnek, meg ez a műfajban eleve nehezen elkerülhető, az első dal kozmikus-krautrockos hangulata pedig némi pluszt is ér.

A lemez háttérzeneszerű ártalmatlanságát egyedül az töri meg, amikor a harmadik, utolsó dalban végre az egykor valóban kivételes és izgalmas énekesnek számító Kristoff "Garm" Rygg is megszólal, minden szó között szünetet tartva, hogy mindenki érezze, hogy itt nagy dolgokról van szó, de valami olyan pátosszal, hogy szinte nem értem, hogy lehetett ezt nem elröhögni. A minta egyébként itt a Coil "líraibb" oldala lehetett: ott azonban ha John Balance patetikus is volt, volt valami hiteles egzisztencia, felcsigázó, érthetetlen misztikum és ötletesség, ami el tudta hitetni, hogy amit hallunk, az tényleg komoly. Ez pedig a művészkedő önimádat csapdájába került Garmnak nemigen fog összejönni. Tipikusan felesleges anyag. C+ (DD)

DemilichSvart2014

A Demilich az internet különféle metálzenével foglalkozó (külföldi) közösségeiben gyakorlatilag a trúság zsinórmértékének számít. Az utóbbi években váratlanul valódi kultusza lett a maga idejében, a kilencvenes évek elején elvileg szinte ismeretlen finn death metal zenekarnak, így nem csoda, hogy most visszajöttek learatni a babérokat: újramaszterelték egyetlen nagylemezüket, az 1993-as Nespithét és az azt megelőző demókat, ehhez hozzácsaptak három eddig kiadatlan, új dalt, és kiadták az egészet boxsetben.

Az első dolog, amit a Demilichről el kell mondani, hogy baromi nehéz hallgatnivaló, még extrém metálhoz szokott fülek számára is. Számaik sokadikra is követhetetlenek, könnyebb akkor már belekapaszkodni a kicsavartan húzós ütemekbe, groove-okba, mint az össze-vissza tekeredő gitártémákba. Másrészt viszont hallatszik, hogy tiszteletet parancsolóan, aprólékosan kidolgozott az egész, minden azt sugallja, hogy rendszer van abban, amit hallunk. A nyílt agresszivitás is hiányzik, inkább olyan a zene, mint egy átláthatatlan, velünk ellenséges és tőlünk idegen rendszer, amelynek meg sem adhatjuk magunkat, mert nem veszi figyelembe a kategóriáinkat, ám az elpusztításunkra tör. Ha a kétezres évek eleji Autechre metált játszott volna, ők szólalhattak volna meg hasonlóan. Az egész - a zene, a hangzás, a borítók, a számcímek - mögött valamiféle szürreális és karakteres sci-fi/horror esztétika van, ami szintén ad egy támpontot az atmoszféra befogadásához.

A remaster igazán nagy különbséget nem jelent az eredeti anyagokhoz képest, talán csak egy hangyányival tette barátságosabbá a zenét a modernebb, teltebb hangzás, és az új dalok is egy az egyben a régi vonalat viszik tovább. Akárhogy is, ajánlom a Demilich-csel való megismerkedést: a krumplileves legyen krumplileves, az extrém metál legyen extrém, őket pedig a műfaj egyik szélsősége, a technikás-intenzív "embertelenség" terén azóta se nagyon verték meg. A későbbiekben ünnepelt Meshuggah-nál például messzebbre mentek, és élvezhetőbb is a zenéjük, ha elég türelmesek vagyunk. Kezdésnek az egyik új szerzeményt, a The Faces Right Below The Skin Of The Eartht ajánlanám, én legalábbis ebben érzem azt egyedül, hogy értem és követem a dalszerkezetet, már ha ez számít. A- (DD)

SubRosaProfound Lore2014

Jelenleg nem nagyon van zenei stílus, amit kevésbé éreznék menőnek, mint a fénykorát a 90-es évek második felében élő "atmoszférikus/művészi/érzelmes/progresszív" metálzenét. Nem olyan extrém, hogy menőzni lehessen vele; nem olyan jólfésülten értelmiségi, mint utódja vagy rokona, a posztmetál; de jópofán suttyónak sem lehet nevezni; nem kapcsolódnak hozzá templomgyújtogatós bulvársztorik, nem néznek ki úgy a tagok vagy a borítók, hogy a Tumblrre ki lehessen őket tenni. Általában valamiféle dohos popkulturális zárványnak tűnik, ahol jórészt szomorú emberek romantikus gondolataiban merülhetünk el. Táncolni sem lehet rá, ráadásul mire párszor átrágjuk magunkat az átlagban tíz perc körüli számokon, már a legutolsó elsőéves kisképzős is belájkolt harminc olyan kultikus zenekart, amiről mi még csak éppen hallottunk, és akartunk valamikor meghallgatni. Azt mindenesetre viccet félretéve is kimondhatjuk, a műfaj elég sokat vesztett fényéből az utóbbi évtizedben, főleg ha az embernek nincs nagyon gyomra egy újabb, töményen szentimentális posztrockos/shoegaze-es hibridhez.

A SubRosa sem lesz az a zenekar, amely visszahozza a műfaj becsületét, azonban az öt-tíz évvel ezelőtt feltörő Sólstafir óta a legéletképesebb ide sorolható próbálkozás, amit hallottam. A csapat karakterét az "amerikaiság" szóval lehet a legjobban leírni, amely egyszerre nyilvánul meg női énekes alternatív rockos és ízlésesen beépített folkos beütésekben (tehát semmiképp sem csujjogatásra kell gondolni), amelyekkel az alap epikus sludge/doom metalt színesítik. Az "elpuhultabb" késői Neurosis jó párhuzam, de az ő utóbbi egy-két anyaguknál a SubRosa számai biztosan emlékezetesebbek. Különösen a szabályos, "slágeres" ívvel rendelkező The Usher, illetve a visszafojtottabban feszült Fat Of The Ram emelhető ki, utóbbiba legalább három különböző jó dallamot is sikerült beleírni, valahogy még a csilingelős posztrock-sztenderd felé tartó lezárás is egészen frissnek hat. Igazán erőteljes vagy újszerű élmény nem lesz, és kiszámíthatóbb is, mint az In The Woods... volt 97-ben vagy 99-ben, de akinek jelent vagy jelentett valamit ez a fajta zene, annak érdemes meghallgatni. B (DD)

Ash Pool / AkitsaHospital Productions2013

Itt az idő, hogy a kétezres évek legjobb metálzenekáról is szó legyen. Az Ash Pool a 2007-es, bemutatkozó World Turns On Its Hinge albummal, illetve az ugyanebben az időszakban kiadott Genital Tomb és Black Bondage In The North kislemezekkel szerezte meg ezt a címet. A Dominick Fernow (Prurient, Vatican Shadow, Roman Cross, de magasan ez a legjobb projektje) nevéhez köthető zenekar a black metal nyers, zajos, punkos ágához tartozik, ám a "hentelős" metálzenékkel kapcsolatos elvárásokat dalszerzés és érzelmi mélység terén is messze felülmúlta. Az ő esetükben tényleg nem csak üres modorosság olyan szavakkal dobálózni, mint gonoszság vagy brutalitás. Az Ash Pool az emberi lélek példátlan mennyiségű szennyét hozta felszínre egy kétes jellemformáló erejű katarzisban. Értelmetlen tombolás, gyűlölet, kozmikus üresség, bestiális kéjgyilkosságok, féktelen szadizmus és szexuális perverziók, bénítóan fogós és mégis sokadszorra is súlyos dalok keretében.

A későbbi anyagoknál kissé elvesztettem a fonalat, nem tűntek már annyira hatásosnak, az ezen a spliten nyújtott teljesítményük viszont a legjobb, amit 2007 óta hallottam tőlük, ha az akkori szintet nem is éri el. Fernow újra jó és megkülönböztethető dalokat írt, és amennyire lehet, tágította is a kereteket. A Gemini The Winter Night a szintis űr-black metal felé megy el a korábbi érzésvilágot is megtartva, a De-Stoning The Ephesus House-ban pedig tiszta ének is hallható, ami egyfajta megfordított előjelű, magasztosan szadista vallásos áhítatot akarhat tolmácsolni, közben pedig úgy hangzik, mintha egy 16 éves punk gyerek énekelne, de éppen ettől a kettősségtől jó. B+

A split másik szereplője, a francia-kanadai Akitsa ugyancsak a nyers (raw) black metal egy ismertebb és karakteresebb képviselője. Elkeseredett büszkeséget és beszűkültséget árasztó atmoszférájukat és primitív, punkos bevándorlóverő focihuligán-slágereiket ezúttal is a szokott színvonalon szállítják. B- (DD)

Have A Nice LifeThe Flenser2014

A Have A Nice Life némileg kilóg ebből a sorból, senki nem mondaná a connecticuti duóra, hogy metál. Körülbelül annyira használnak metálos stílusjegyeket, mint mondjuk ambientes zörejeket, shoegaze-t idéző zajfüggönyt, vagy a posztpunkból ismert pengeéles gitárokat. Ezek együtt eredményezték azt, hogy elkezdték a már elnevezésében is idegesítő hipster black metal vonulathoz sorolni őket. 2008-as, Deathconsciousness című bemutatkozó duplalemezük szűk körben rögtön kultstátuszba lőtte őket, ezért viszonylag izgatott várakozás alakult ki a lassan készülő második lemez körül.

Az Unnatural World számait hat év alatt különböző hálószobákban rögzítették szerte Amerikában, ehhez képest sokkal egységesebbre van keverve, mint az előző lemez. A hol lemondó, hol dühös, de mindig őszintének és zsigerinek ható elkeseredettséget pedig sajnos művies, nagyon csinált “sötét hangulat” váltotta fel. A szövegek borzalmasan tinik: súlytalan öngyilkos fantáziák, nyávogó melankólia - a nagy erőlködésben parodisztikussá válik a végeredmény. Például intrónak használnak egy elmegyógyintézetben kezelt fiúval felvett interjúrészletet, ilyen banális trükköket olcsó horrorokban szokás puffogtatni. Nagy kár az ihletettség teljes hiánya, mert a számok még mindig inkább jók, mint rosszak; csak a jelentését vesztő, giccsbe forduló hangulaton kívül semmi mást nem indukálnak. B- (KA)

The BodyRvng Intl.2014

Ilyen címmel és a borítón az elsötétülő Földdel nem kérdés, hogy apokaliptikus lemezre kell számítani, ami mindig veszélyes, mert a legtöbben könnyen elvesznek az epikusnak szánt díszletek között. Másrészt abban a fajta drone/doom/sludge metálhibridben, amiben az amerikai The Body is érdekelt, már évtizedek óta olyan folytathatatlan etalonok mellett tűnnek feleslegesnek az újabb és újabb próbálkozások, mint az Earth 2 vagy a Khanate: Things Viral. Az ötletekből kifogyó, kifulladni látszó gitárzene helyére szépen nyomulnak is be az extrémebb elektronikus zenészek, mint mondjuk Bobby Krlic, aki The Haxan Cloak néven tavaly is beköszönt egy legjobb értelemben pokoli lemezzel. Egyáltalán nem meglepő, hogy ő is játszik az I Shall Die Here-en, a közeljövőben is tuti lesznek még ilyen jellegű kollaborációk.

A Body és Krlic zenei világa olyan közel áll egymáshoz, hogy csak találgatni lehetne, hogy pontosan ki mit tett a közösbe, mindenesetre tökéletesen összeérnek a dolgok. Egyetlen szóval simán lehet jellemezni az egyes elemeket és az eredőjüket is: SÚLYOS. Elnyújtott, tompán zengő gitártémák, velőtrázó sikítások, jelentőségteljesen lassú harci dobok, na meg sistergő zaj. Pont annyira változatos, hogy ne érezzem annyira unalmasnak, mint a Sunn O))) és a többi hasonló zenekar izzadságszagú erőlködését. De még így is túl ismerős: csak összegyűjtötték, amiket találtak a végeken, de nem feszítették túl a határokat. Pedig az innovációtól tűnhet valami igazán durvának. B+ (KA)

DirgeDebemur Morti2014

A Dirge egy közepesen ismert francia zenekar, hatodik lemezüket csak azért válogattam be, mert kiválóan illusztrálja, hogy miért élőhalott a metál. Röviden: a már emlegetett innováció szinte teljes hiánya miatt. A kismillió alműfajra töredező stílus körülbelül a ‘90-es évek végére kifutotta magát minden irányban: lett nagyon lassú metál, nagyon gyors metál, gonosz és nyers metál, kegyetlen metál, dallamosan szép metál, elszállós metál; nem maradt játéktér. Néha feltűnik egy-egy együttes, akik egy picit új, sajátos hangzást tudnak mutatni, vagy picit jobb számokat írnak, de semmi igazán meglepő nem történt az elmúlt közel 20 évben. Utolsó stabil, hagyományos szubkultúraként, igazi rajongókkal azonban tetszhalott állapotban is életben tudott maradni.

Baj a Hyperionnal sincs, csak egyszerűen nehéz megmondani, hogy miért kellene, hogy ez bárkit is érdekeljen, amikor ott a Neurosis. A több mint egy órás lemez korrekt iparosmunka, semmi több, pont úgy, mint a metáltermés 99,9 százaléka. A mélyre hangolt gitárok keményen szólnak, aztán átváltanak lágyba, hosszú instrumentális részek hömpölyögnek érdektelenül, aztán az énekes üvöltözik valami sablonszöveget egy mérges medvét imitálva. És ez megy végeláthatatlanul, a legkisebb frissesség nélkül. C (KA)