Én vagyok a diszkzsoké, ahogy fingok, úgy oké - Todd Terje új albuma

Todd Terje
Vágólapra másolva!
Miért csak most jelenteti meg az első albumát egy 15 éve aktív DJ? Egyáltalán miért érzi úgy, hogy lemezt kell csinálnia, amikor már így is a norvég diszkó szentlelkének nevezik, a Rolling Stone magazin meg a világ legmenőbb DJ-i között tartja számon? Todd Terje, azaz Terje Olsen válasza mindkét kérdésre egy-egy Selmeczi Gabriellás „csak". Ehhez volt kedve.
Vágólapra másolva!
Todd TerjeIts Album TimeOlsen Records2014

Todd Terje a Resident Advisornak így foglalta össze, miért csinált albumot: „Ideje volt felnőni. A szüleim nem lesznek büszkék rám, ha csak 12 inches maxikat csinálok. Ezzel a lemezzel viszont örökre bekerülök az családi Hall of Fame-be." Az album címe is erről a hozzáállásról tanúskodik, semmi görcs, csinálok egy albumot, mert itt az ideje. It's album time. Olsen így mégis magasra helyezi a lécet, hiszen eleve úgy kezdjük hallgatni a lemezt, hogy érezzük: ha a cím könnyedsége a számokban is megvan, akkor ezzel az anyaggal nem csak az Olsen-család dicsőségcsarnokába lehet bekerülni.

És a kicsit Daft Punk-os intró azonnal be is húz, az első teljes számmal pedig kezdetét veszi az egész lemezen át tartó játékos és furcsa utazás a 60-as, 70-es, 80-as évek zenei irányzatai között, időnként megszakítva néhány emlékeztetővel, hogy mégiscsak 2014-et írunk. A Leisure suit Preben eleje akár a Rózsaszín párducban is elférne, de mielőtt ráunnánk a Henry Mancini-hatásra, egy elegáns váltással beleugrunk a 70-es évek olasz filmzenéibe, de csak azért, hogy még királyabb legyen, amikor a Rózsaszín párducos téma Knight Rider-főcímet idéző izéként tér vissza. És ez még csak egy szám. A Leisure suit Preben amúgy valószínűleg a Leisure suit Larry nevű videójátékról kapta a címét, ami kábé annyiról szól, hogy egy kopaszodó, negyvenes csávó csajozik 1987-ben (de ez ne tévesszen meg senkit, nagyon vicces az egész!). Preben a következő számban Acapulcóba megy, Todd Terje pedig megint a hallgatóra zúdít egy zavarba ejtően jó keveréket a hetvenes és a nyolcvanas évek diszkóiból, Marc Cerrone, Giorgio Moroder, sőt Ennio Morricone is feltűnik.

A Svensk Sas című számnál már tényleg nincs kétségünk afelől, hogy ez a DJ szórakozik a hallgatóival, meg saját magával is. Ilyen címmel, ilyen számok után betesz egy iszonyatosan bolond, jazzes brutálmambót, hát el kell az embernek dobnia az agyát! A játékosság és a humor ágyaz meg Terje régebbi számainak is, a lemezre ugyanis rákerült a Strandbar, az Inspector Norse és a Swing Star I. és II. is. Lényegében az album negyede újrahasznosított cucc, de ezzel nincs is probléma: ezek a számok teljesen új megvilágításba kerülnek az új környezetben. Pont ezért érthetetlen, hogy néhány kritika épp azt veti Todd Terje szemére, hogy az új számai nem teljesen olyanok, mint a régiek, meg hogy rossz irányba tapogatózik ezzel az okosan múltidéző italodiszkóval. Hát a fenéket. Ez a lemez pont úgy idézi meg a hetvenes éveket, ahogyan az a legkevésbé ciki. Nem szolgai másolója az akkori zenének, mint a Daft Punk a Random Access Memories-on, hanem azokat továbbgondolva létrehoz egy időtől független, elképesztően eklektikus, új világot. Vidám, egyedi, kreatív, szórakoztató.

Persze a vidámsághoz való viszony nem annyira egyértelmű, már az Inspector Norse klipjéből is látszott, hogy a játékosság mögül néha kikandikál valami nyomasztó és szomorú. A klipben a Whateverest című norvég rövidfilmből láthatóak részletek, ez egy lúzer srácról szól, aki zenélni akart, de végül nem teljesültek az álmai, otthon van, gondozza a beteg apját, házi drogokat főz magának, közben pedig naphosszat vereti a zenét. Néha azért sírva is fakad. Az élete tehát eléggé rossz, de a zene elfedi ezt, sőt néha még felszabadítóan viccessé is teszi a körülményeit. Ezért kerülhetett fel az albumra Robert Palmer Johnny and Mary-jének feldolgozása is. Ez a dal is kétarcú, pompásan táncolható ütemekbe bújtatva mesél el egy könnyfakasztóan szomorú sztorit egy kimerült kapcsolatról. Todd Terje Bryan Ferryvel énekelteti el a számot, a diszkós lüktetést balladaivá lassítja, és beteszi az egészet a csillogóan mosolygó lemeze kellős közepére.

Így akarja megmutatni, hogy ezt is lehet csinálni, ez is szép a maga módján, de ebben a környezetben nincs értelme szomorkodni. A következő számmal már ki is emel a hangulatból, és bár a lemez végéig kísért ez a szomorú közjáték, az űrbe repítő Oh Joyra már újra önfeledten mozognak a végtagok. Todd Terje ezzel – akár akarja, akár nem – azt is sejteti, hogy milyen céllal írta az albumot, és hogy szerinte mi a zenéje feladata. Egy időre elfeledtetni a rosszat, ami körülöttünk van - egyszerű üzenet, de szépen üzeni. Így válik az It's album time debütalbumból már-már ars poeticává.

Terje Olsen első lemeze tehát olyan, mint a DJ-szettjei. Ezekről azt mondja, hogy a szigorú norvég alkoholtörvények és az, hogy otthonában hagyományosan rövidebbek a szettek, arra kényszerítették, hogy játékosabban álljon hozzá a mesterségéhez, és bármilyen szűk térben is képes legyen komplexen kifejezni magát. Ez most sikerült lemez-formátumban is, az It's Album Time tényleg nagyon jó cucc. Todd Terje azt csinálja, ami épp az eszébe jut, ez pedig tényleg görcsök nélküli és szórakoztató. Tényleg ő a diszkzsoké, és ahogy fingik, úgy tényleg oké. A

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!