De jó, hogy egyedül vagyunk az univerzumban! A Donaufestival második hétvégéje

Blixa Bargeld

A Krems osztrák kisvárosban rendezett Donaufestival második etapján négy napba belefért több nagy múltú underground sztár, több táncos produkció, valamint nagy halom olyan előadó, akire a "kísérleti" szót szokás használni, joggal vagy anélkül. Az első hétvégéről írt beszámolónk itt olvasható.

A sztárok

A fesztivál egyik legnagyobb sztárja Blixa Bargeld volt (Einstürzende Neubauten, ex-Bad Seeds, ugyebár), aki Teho Teardo olasz filmzeneszerzővel készített, Still Smiling című lemezét adta elő. Teardo elektromos gitáron játszott, volt még egy kiemelt csellista, Martina Bertoni, mögöttük pedig vonósnégyes. Ők a repetitív zene fogásait és némi avantgárd behatást (kb. a késői Neubautenre gondoljunk, nem meglepő módon) alkalmazó, de alapjában véve filmzenés és ízlés szerint hatásos vagy hatásvadász zenét játszottak, szerintem az utóbbit. De nem is ez volt a lényeg, hiszen a show-t Blixa Bargeld vitte el. Mert ez tényleg show volt, benne némi metashow-val, esetleg anti-.

Blixa Bargeld Forrás: David Visnjic / Donaufestival

"Nacht" - mondta Blixa azon az ő jelentőségteljes hangján, és nézett úgy, ahogy ilyenkor nézni kell, és körözött a kezével. Átélt, mosolygott, fintorgott és kicsit még az ördögöt is eljátszotta, közben pedig kikacsintott. (Itt van még egy halom fotó.) A Crimson And Clover olasz feldolgozásának feldolgozása, a Soli si muore közben egyszer rúgott egyet a levegőbe. A számok között pedig történeteket mesélt. Néha pedig felfújta az arcát vagy csettegett, de ez volt az avantgárdizmus maximuma a minimáldalokban, amiket amúgy meglehetősen behatárol az, hogy sokat beszélt, és még amikor énekel, az is olyan, mintha énekbeszéd volna. Persze ahhoz, hogy a karizmatikus, a közönséget tenyeréből etető showman paródiája, avagy a metaripacskodás működjön, ahhoz aztán még annál is több karizma kell, de aki hallotta Blixa Bargeldet az Einstürzende Neubautenben vagy a Weeping Songban, az tudja, hogy neki ez megvan. Nem mondom, hogy lemezen akár csak egyszer is meghallgatnám, és hogy nem tartottam túlzásnak a vastapsot a végén (sokkal nagyobbat, mint zeneileg kategóriákkal jobb koncertek után), de simán megnézném még egyszer. B+ (RA)

Kim Gordon a Body/Head koncertjén Forrás: David Visnjic / Donaufestival

Kim Gordon és a korántsem annyira ismert Bill Nace elektromos gitárduója, a Body/Head komoly kihívások elé állította a közönséget. Totális disszonancia, a Kim Gordon - legalábbis Sonic Youth-os - múltjából várható kellemkedő refrének nélküli szenvedő vokál: ez minden, amit hoztak, a legnagyobb profizmussal. Ugyan lehet tudni, hogy Gordon jócskán és régóta benne van a nem dalformában utazó avantgárd világban is, mégis, a zene és a vetített képek (közelik férfi- és női arcokról) azt sugallták, hogy ez egy "mindent lerombolok, hogy újrakezdhessem" terápiás projekt. Ami lehetne nagyon élvezetes, adhatna erőt, szépséget, megtisztulást is, de ez inkább csak a fájdalmat osztotta ki, és ennyiben sikeresnek is nevezhetjük. B (NA)

Az utolsó nap a Mego, manapság Editions Mego kiadó és labeljei köré szerveződött. A talán legendásnak is nevezhető kiadó akkoriban került az underground élvonalába, amikor a laptopzene még valami körülhatárolható esztétikát jelentett, a digitális hang- és zajgenerálás addig nem ismert lehetőségeinek feltérképezését, ilyesmiket. (Erről a korszakról itt írtunk bővebben.) Nem lehetséges persze Mego showcase Fennesz nélkül, hiszen az ő Endless Summerje a kiadó messze legismertebb lemeze, ráadásul pont az új, Bécs (bizony, így) című lemezével tért ide vissza. És visszatért a híres Fennesz-hangzáshoz is: néhol felismerhető, máskor egyáltalán nem gitárszerű gitározás, egyszerű és nosztalgikus dallamokkal, no meg az ezt körülvevő vagy elborító elektronika.

Fennesz Forrás: David Visnjic / Donaufestival

A 2001-es csúcslemez óta számtalan kópia született, én rá is untam eléggé az egészre, de most (is) kiderült, hogy Fennesz bizony csak egy van. A digitális zajok, úszások és buggyogások és minden egyebek nála nem arra szolgáltak, hogy amolyan elméleti ellenpontot képezzenek a dallamokkal szemben ("hú, ez zaj, ami elnyeli a szép dallamot, érted ugye a szimbolikáját?!"), hanem önálló életet élnek, párját ritkítóan gazdagok és összetettek. Szinte már túlságosan is: esélyed sincs, hogy kövessed, ezért meg kell adnod magad. Ami koncerten hat, viszont emlékként túl sok minden nem marad meg utána; leginkább az, hogy a gitározás azért néha túl közel került a giccshez. Azt az érzést sem sikerült leküzdenem, hogy azért ezt már eljátszotta sokszor. Viszont jó volt rendesen, hangosan hallani, és az is hozzátett az élményhez, hogy egy majdnem teli nagy teremben történt mindez; a fesztivál ismertető szövege "az elektronikus avantgárd popsztárjának" nevezte Fenneszt, és tényleg olyan volt. B+ (RA)

Xiu Xiu Forrás: David Visnjic / Donaufestival

A Xiu Xiu most csak két tagból állt, Jamie Stewart búgó-gerjedő retrofuturisztikus hangokat csiholt egy réginek tűnő szintiből, változatos énekrepertoárjából szinte csak a végletekig megkínzott szerepét vette elő; Angela Seo pedig vigyorogva, állva dobolt lendületesen, durván. A legutóbbi lemezről azt írtuk, hogy a zenekar egyik legváltozatosabb albuma, ehhez képest ez egy egyszínű, aztán hamar egyhangúvá váló koncert volt. Pont a popos összetevő hiányzott most a Xiu Xiu zenéjéből, ami igazán különlegessé, sajátos, "tényleg EZT élvezem?" típusú élvezetté teszi. Mind a közönség, mind a zenekar azt a részt élvezte a legjobban, amikor cineket dobáltak össze-vissza, a nézőknek is jutott egy-két dobverő, azzal kalapálhatták. Kegyetlen leszek, ez illik a zenéhez, C+. (RA)

A megós napba nemcsak Blixa Bargeld ékelődött be, hanem egy meglepetés vendég, Actress, aki ugyan nagyon szép zörgéseket és izgi hangokat, ügyes ritmusokat hozott ki a laptopjából, de zavaróan ötletszerűen, esetlegesen váltogatta őket. Amikor pedig egy zajos technós rész elkezdett végre rendesen felépülni, akkor hirtelen vége szakadt, feltehetően ez nem koncepció, hanem egyszerűen egy hiba volt. B- (RA)

Táncosabb zenék

A DJ Sprinkles Terre Thaemlitz gender- és identitáspolitikával, osztálykérdésekkel, társadalmi-gazdasági kritikával is foglalkozó konceptuális hangművész deep house alteregója. Aki azt hiszi, hogy ebből nem a végső house produkció jö ki, az téved! Semmi harsányság, vásári hangzás, csupa szív és melegség, kimunkált hangok, amik körbeveszik embert. DJ Sprinkles a hangművész gondosságával válogatja számait, tart ki témákat, kever felvételeket. Az ő deep house zenéjében nemcsak a basszus, az ütemek, hanem az apró lebegő hangok, zajok is egyenértékű house elemekké lényegülnek. A legfinomabb, legbátrabb, valódi zenei vízióval rendelkező és azt elérni is képes tánczenei produkció a fesztiválon, amely akár hitelteleníti a többi, négynegyeden kívül másban gondolkodni nem tudó fellépőket. A+ (NA)

Kelela Forrás: David Visnjic / Donaufestival

Kelela mixtape-je, az itt található Cut 4 Me az egyik kedvencem volt tavaly (hosszú kritika itt), de kicsit féltem az élő fellépéstől. És tényleg, Kelela még nem találta meg a formáját annak, hogy koncertszerűen hogyan lehetne előadni ezt az anyagot, aminek az egyik fő erénye az elektronika és az énekhang pompás, sokszínű összjátéka, párbeszéde. Az ezt elevenné tevő finom részletekből sok minden elveszett, és maga Kelela is néha elveszettnek tűnt az amúgy nem is túl nagy színpadon. Amikor a táncosabb számokba belefeledkezett és elkezdett ugrálni, akkor volt a legjobb, jó volt követni őt. Amúgy a világ legjobb DJ-je (ezt Kelela mondta, meg én is mondom), Total Freedom rakta alá az alapokat. Azért rossz persze nem volt, hiszen jók ezek a számok, jó Kelela, csak majd biztos lesz sokkal jobb is. Örültem azért, hogy láthattam. B (RA)

Mykki Blanco Forrás: David Visnjic / Donaufestival

Mykki Blanco, aki aztán jött át Budapestre, valami sameszát küldte maga elé, aki gépről játszott be hangos rockzenét túlerősített gépdobbal, kiabált, szörfözött a ki tudja mitől lelkes tömegen. Aztán jött végre maga Blanco, és ahogy a lemezei alapján vártam, nagy show-t próbált csapni. Rögtön az elején felmászott a színpad szélén az állványra, nem sokkal később kirohant, hogy "én ezt nem bírom tovább!", de még hatásszünetet sem tartva jött is vissza. És biztos még egy csomó mindent csinált, de mivel pont a lényegre, a rapre nem jutott már figyelme, és az első kb. hat szám alatt pontosan ugyanúgy szövegelt, még csak nem is jól - úgyhogy otthagytam. Mint a képeken látom, volt később seggmutogatás is. C (RA)

A szombat volt a technós este - amúgy bőven kevesebben voltak rá kíváncsiak, mint például az előző napi Xiu Xiu - Peaches stb. kombóra -, voltak rendesebb zenék és ún. durvábbak. Az előbbihez tartozott a nem sokkal korábban nálunk járt Karenn (nekem ők kissé türelmetlen fiataloknak tűntek, akik nem bírják kivárni, míg egy-egy ötlet, hangzás kifutja magát), és a Joy Orbison - Boddika back 2 back DJ-fellépés, néha szép, néha súlyos, néha a lebegés irányába induló futurisztikus technóval. Viszont a durvák, Samuel Kerridge és a Violetshaped nyomasztóan ostoba közhelyparádét adtak elő. Gyakran úgy éreztem, hogy olyasmik járhattak a zenészek fejében, hogy "hú, a militáris kiabálást még nem is játszottam be, na gyorsan indítsuk el!", és ugyanez az összes többi klisével. D (RA)

Azt mondják, a clipping absztrakt hip-hop Kaliforniából, egyenesen a Sub Poptól. Sem nem absztakt, sem nem jó. Mindösszesen vaduló gerjedelem a basszusokkal, poénkodó hú, ugye de kéményen tolják a fiúk a pult mögött kikacsintással a közönség felé a mikrofonos frontembertől. Ez legalább annyira ciki, mint egy anakronisztikus pop-punk produkció, ahol a csomagolás fontosabb, mint a tartalom, ahol a társadalom- és rendszerkritikát az üzleti terv helyettesíti. C- (NA)

Nozinja Forrás: David Visnjic / Donaufestival

A fesztivált a dél-afrikai Nozinja zárta, aki a shangaan electrót feltalálta, és hipergyors dobgépritmusaival, szuperolcsó szintihangjaival és gyerekdalocskás egyszerűségű dallamaival pedig annyira meghódította a világot, hogy nemrég a legendás Warp szerződtette le. Fellépésén annyit csinált, hogy egyszerűen elindított egy-egy számot, aztán néha valamit belemondott a mikrofonba, közben egy nő énekelt és táncolt, egy férfi táncolt és ritkán énekelt. Mint egy korábbi fellépéséről is írtuk, "a folyamatosan zakatoló 180 ütem/perces tempó óriási energiabomba. A shangaan electro nem több, mint ami, viszont el kell ismerni, hogy finoman szólva állati szórakoztató". Ugyanakkor - bár elismerem, hogy aligha lehet ezt másképp lejátszani "élőben", mint túlnyomórészt felvételről - ha az ember előtt egy hosszú autóút áll Budapestig, akkor néhány szám után simán ott lehet hagyni Nozinját és a sok-sok művészet után végre felszabadultan ugrándozó tömeget. (RA)

Kísérletező elektronika és gitározás

Nehéz megmondani, hogy az alig húszéves Pharmakon, vagyis a New York-i Margaret Chardiet egy 2013-as lemezzel és pár fellépéssel miért tudott akkora nevet szerezni, amekkorát. (Októberben a Swansszal jön az A38-ra.) "Igaz vagy hamis?" - kérdezte egy kedves barátom, aki nem lehetett ott ezen a napon. "Igaz! Lehet félni tőle. Mint egy szétkábítózott, önkívületben lévő orosz prosti Brooklyn mélyéről" - válaszoltam.

Pharmakon Forrás: David Visnjic / Donaufestival

Egy fiatalember, aki szar dolgokon megy át, és nem nyafog, hanem üvölt, bele a pofádba, nyilt színen, a közönség közé furakodva felszakítja a sebeit, elnyomja magán a perzselő hangokat, felnyársalja a testét. "Nesze, szenvedj velem! De azt is csak addig, ameddig én akarom." A hely nem működik, csak annyiban, hogy hangos, nagyon hangos, de ő így is hiteles, ahogy a két walkmannel, kis szintivel, egy bekontakmikrofonozott fémlemezzel felépített, összesen 18 percnyi zajkolosszust magából kiokádva levonul, vissza sem néz. A+ (NA)

A hetven körüli Charles Cohen élő példa arra, nem a lemez teszi az embert, arra, hogy micsoda értékek születnek, akár egész életmű is, anélkül , hogy sorban jelennének meg a lemezek, hogy a művész valaha is a figyelem kereszttüzébe kerülne. A philadelphiai Cohen ugyan végigzenélte az életét, de évtizedekig nem jelentetett meg lemezeket. A nyolcvanas években sem sokat, csak kettőt, azokat is The Ghostwriters nevű zenekarával. Talán ahhoz, hogy a Morphine kiadó 2013-ban kiadja a 30 évvel ezelőtt született anyagait, az is kellett, hogy kultikussá váljon a hangszer, amin zenél; így lett az, aki valóban művészi szinten képes megszólaltatni, szintén különösen nagy kincs. Márpedig Cohen és a Buchla szintetizátor egy ilyen páros.

Charles Cohen Forrás: David Visnjic / Donaufestival

A lassú mozgású, de határozott mozdulatokkal jelenlévő mester a minorita templomban megrendezett koncertjét egy történettel kezdte, amely szerint egy fiatalember - aki valószínűleg ő maga, illetve mi mindannyian - a csillagok közé vágyik, hogy megtudja, milyen az élet ott fent. Az utazás maga az előadás. A hangforrás semmi más, csak a szintetizátor, a hangzás egyértelműen a nyolcvanas évek, ám érdekes módon mégis friss, sőt, jóval több, megrendítően szép. Az előadás végen megtudjuk, hogy nincs az univerzumban élet rajtunk kívüli, de ez jó: így mi vagyunk azok, akik bármivé válhatunk. A (NA)

James Ferrarótól lehetett számítani akár "érdekes koncepció, de hallgatni minek hallgassam", akár zavarba ejtő, de jó, vagy mint kritikánkban írtuk, irónián túllépő előadásra. Az előbbinek indult, giccses-filmzenés szintik úszkáltak, idegesítő robotnő beszélt, mindezt pedig olyan lo-fi megszólalással, mintha egy középvacak hangosítású pincében hallgatnánk, nem egy pompásan szóló volt minorita templomban. Egy idő után ez a rész is kezdett átbillenni a második, "zavarba ejtő, de jó" kategóriába, de aztán jött valami fura indusztriáltechnós rész, bénán megvágott szövegmintákkal. A "lelkes amatőr először próbálkozik a divatos ipari, csattogós zenével" típusú előadásba itt-ott viszont nagyon szellemes, tapasztalt profira utaló megoldások kerültek, meglepő helyen megvágott hangok, a hangzástér ügyes kihasználása, váratlanul okos-de-kemény ritmusok. Majd mindebbe "drámai" még filmes művonósok vegyültek. Ferraro többször azért nagyon feszítette a húrt, viszont többször nagyon jó volt - és ami még fontosabb, a kevés tényleg kiszámíthatatlan és meglepő koncert volt ez a fesztiválon. Előtte például Oren Ambarchi lépett fel, gitárral és elektronikával húzott ívet a finom úszásoktól a nagy zajtömbökig jutó, majd vissza, ügyes volt és hatásos, no de közben nem bírtam nem arra gondolni, hogy hány ilyet hallottam már. James Ferrarónál viszont egy idő után fogalmam sem volt, mire számítsak a következő percben, és ez feljebb húzza az értékelést, B+. (RA)

A Metasplice duó volt a "kísérleti elektronika" tág gyűjtőfogalomba sorolható előadók közül a másik, amelyik tényleg meg tudott lepni. Ritkán hallani olyan tényleg nagyon érdekes hangokat, mint amiket ők nagy - szinte már túl nagy - számban előállítottak. Egyszerre voltak absztraktak, egykori, talán "valóságos" eredetüket elvesztett kaparások, csattogások, zörgések, pattanások, nyikorgások, nyikkanások, zúgások és dobbanások - és nagyon kézzelfoghatóak. Mármint lehetett hallani, hogy ott van az a hang, ha oda mennék, talán meg is érinthetném. (Éppen ezért náluk tényleg volt értelme, hogy teljes sötétben ment a koncert.) Néha kaptunk egy kis fogódzót, ismétlődő (idézőjelben) "horrorfilmes" motívumot, óriás dobbanásokkal strukturáló lábdobszerűséget, majdnem-dallamot; legtöbbször viszont csak kavarogtak, pulzáltak a hangok. Az egész olyan sűrű volt, hogy amikor úgy éreztem, hogy már biztos lejárt az egyórás játékidő, akkor még csak 35 perce ment. Mert igen, meg kellett néznem az órámat, mert nem volt igazán nyomasztó (ehhez túl absztrakt volt), de ki kellett szakadnom egy kicsit belőle. De ez nem hiba volt, hanem éppen a hatást bizonyította. A (RA)

A nem sokkal korábban Budapesten járt Tim Hecker feje fölött a minorita templomban - kissé blaszfémikus módon - glóriaként világított a lámpa, és így hullámzó zajtömege olyan transzközeli állapotot eredményezett, amitől az volt az érzése az embernek, hogy a glória lassan ereszkedik a fejére. Ez az szuggesztív kép/illúzió aztán elillant, ahogyan szerencsétlen módon hosszan húzta, halasztotta a befejezést. B+ (NA)

Compound Eye Forrás: David Visnjic / Donaufestival

A legtöbb kísérleti produkció természetesen a Fennesznél már említett Mego napon volt. Ezt a minorita templomban két elektronikus és két gitáros előadás nyitotta. Stephen O'Malley kezdett (Sunn O))) és ezer egyéb együttes). A színpadon az erősítők voltak a középpontban, O'Malley a szélen. Pengetett egy nagyot, torzat, aztán rövidebb-hosszabb ideig hagyta, hogy gerjedjen szépen. Igazából erről szólt az egész, hogy de szépen gerjed az elektromos gitár, amivel egyetértek (mint minden rendes ember, nemde?), de azért ezt mintha már tudtuk volna. B- Aztán Kassel Jaeger következett, aki messziről, mármint a templomtérben ténylegesen távolról zenélt, csak a függöny nyílásán lehetett belátni oda. Hideg úszásoktól már-már a dallamok közelébe jutó ambientet játszott, tetszett, de ennél többet nem tudtam feljegyezni róla. B Bill Orcutt után pedig a Compound Eye, az egykori Coil-tag Drew McDowall és Tres Warren duója játszott sok-sok egyszerű, átlátható, de összhatásában mégis egyedinek ható elektronikus pulzálást. B (RA)

Bill Orcutt, mint arról bővebben itt írtunk, a Harry Pussy tagjaként lett híres underground körökben, majd eltűnt, aztán egyszer csak egy négy húrosra csupaszított akusztikus gitárral tért vissza. Helyenként bluesos, máskor folkos, megint máskor egészen "igen, ez ilyen klasszikus akusztikus gitározás" hatású elemekből építkezik, de minden struktúrát lebontani látszik, annyira, hogy az a meglepő, amikor elkezd ismételni egy-egy motívumot. Tépi, üti a húrokat, de nem olyan teátrálisan, mint egy rockisten, hanem elhiszed, hogy valami mélyről fakadó energia (valószínűleg, de korántsem biztos, hogy elkeseredettség) van ebben benne. Így a hallgatónak tulajdonképpen nem is a számokat kell követnie, hanem az energiaáramlást. Ez egyrészt nehéz, másrészt mi sem könnyebb, csak meg kell adnunk magunkat, illetve lemondani néhány elvárásról. A benyomást, hogy ez ugyan előttünk, de nem nekünk történik, csak erősíti, hogy Bill Orcutt gitározás közben dúdol is, hamisan, nem a show vagy a vicc kedvéért, hanem mert ő így tud játszani. Fura módon az, hogy egy-egy száma végén nagyon hirtelen kirántott a zenéből, szinte szünetet sem tartva azt mondta például, hogy "na és akkor ez egy újabb szám volt", csak erősítette a hatást: ez most egy másik Bill Orcutt, nem a ki tudja mi által megszállott zenész, hanem a civil, rokonszenves és vicces fickó. "Kétféle hangolást használok, egy hamisat és egy nagyon hamisat" - mondta egyszer, miközben hangolt. Lemezen nagyon tud fárasztani, de élőben más dimenzió, nemcsak a lemezhez, hanem nagyjából minden más zenéhez képest. A- (RA)

Sensate Focus (vagyis a május végén Budapesten koncertező Mark Fell) egyik lemezéről itt volt szó bőven. Élőben is a teljesen követhetetlen, akárhány/valamennyi ütemjelzésű ritmusok és a velük még csak véletlenül sem szinkronizált, valahonnan a house-ból, technóból absztrahált szintetikus hangok határozták meg a zenéjét. Mint tavaly az SND-ről írtam (a duónak ő a fele), itt már az is bizarr többlet a lemezhallgatáshoz képest, hogy látsz egy embert, aki a laptopját bámulva tényleg ezt a valamit csinálja. Az pedig még inkább, hogy ebben a szituációban, hogy egy koncerten vagy és nagyon hangosan szólnak erős dobok, muszáj legalább ütni a lábaddal a ritmust, de akár táncolni is - ámde erre lehetetlen. Mégis voltak, akik nemcsak megpróbálták, hanem örömmel tették. B+ (RA)

Donato Dozzy egy remixlemezt készített Chris Madak számaiból a Spectrum Spools nevű Mego-label számára, itt ketten együtt léptek fel. Ha csak felsorolom, mi minden volt a koncertjükön, akkor úgy tűnhet, hogy egy "ezt is tudjuk, ezt is, ezt is" bemutatót tartottak. Volt retrós kozmikus szintibuggyogás, ambient madárhangokkal, keményebb és okosabb techno, pulzáló zajok, viszonylag egyenes alap fölött kavargó lézerhangok és egyéb elektronikus furaságok, és még biztos más is, csak addigra ráuntam a jegyzetelésre. Összetartotta viszont mindezt a nem nyilvánvalóan arcba nyomott, de mindent átható, változó, de határozott lüktetés, amit még akkor is oda lehetett képzelni, amikor csak digitális madarak csicseregtek perceken át. Minden részlet külön-külön is működött - ha kellett, szépek voltak a hangok, ha kellett, húztak a ritmusok -, de igazán ez tette kiemelkedővé a produkciót. A- (RA)