Bár egész este hű társam volt, másnap mégsem találtam meg a táskámban a Bátorkeszi borfesztivál hivatalos bórkóstoló poharát, helyette viszont meglepetésemre egy szinte tökéletesen érett újhagymára leltem. Aztán szép lassan tisztulni kezdett a kép: a poharat hazaindulás előtt leejtettem és darabjaira tört, az újhagyma pedig akkor kerülhetett a táskámba, amikor a fesztivál területéről távozva egy hagymaföldön vágtunk át.
Ez is egy olyan vicces emlék, amit rengeteg régi koncertről őrzök, és történhetett volna akár húsz évvel ezelőtt is. Ilyen szempontból (is) a Kispál és a Borz életművét feldolgozó koncertsorozat egy remek nosztalgiaprodukció, és akkor gondolkozzunk el, hogy a nosztalgia nem egy szégyenletes valami és nem is kell erőltetetten szembeállítani az állandó újítással.
De mindenek előtt egy gyorstalpaló annak, aki kimaradt az elmúlt pár év történéseiből:
És ezzel meg is érkeztünk a felvidéki szombat éjszakához. A két első erdélyi koncert után ez a mostani könnyen befutható távolságra, alig másfél órára van Budapesttől. Sokan át is jönnek érte Szlovákiába: a kezdés előtt már bemondják, hogy teltház van, több ismerőssel találkozom, aki azért van itt, mert a Fishingre már nem jutott neki jegy. Na, de mire is? Újraösszeállásra? Búcsúkoncert utáni koncertre? Egy irtózatos bulizásra? Maradjunk a nosztalgikus projektnél – mert mi más lenne egy alaposan, három éves távlatra eltervezett koncertsorozat, ha nem egy projekt?
„Ezek a dalok 87-től kezdve íródtak, viszonylag öreg dalokat fogtok hallani” – helyezi el a közönséget Lovasi András az elején. És jön is a Bársonyfüggöny – amit aztán még 29 (vagy 28) szám követ, de ezt ekkor még persze nem lehet tudni. Minden lényeges felharsan az első három albumról (és egy-két kakukktojás is a továbbiakról) – ahogy ezt lejjebb majd látni lehet. Jó újra hallani ezeket a számokat eredetiben, és ami még jobb, hogy a Lovasi-Kispál dinamika négy év kihagyás után valamelyest javulni látszik - bár apró csipkelődésekben azért nincs hiány.
Csak egy-két számot hangszereltek újra és azokat is csak mértékkel, és ez jó is így. Különösen szimbolikussá válnak itt az olyan sorok, hogy „jó hogy vége a kilencvenes éveknek és nem jön újra el”. Ha nem bökne közbe Lovasi egy önironikus megjegyzést, miszerint „na jó, néha eljön” – ez a szövegrész kínos lenne pont itt, így viszont nem az.
Szakemberek szerint nosztalgiát szagok, zenék, emberek vagy tárgyak is kiválthatnak – külön-külön és együtt is. Vegyük a Kispál és a Borz zenekar szempontjából talán legrelevánsabb időszakot, az említett kilencvenes éveket: egyszerre szerette akkoriban az ember a zenekart és az akkori életét, és mindkettőt egyszerre idézi meg ez a koncert. Ráadásul a régi időkre való közös emlékezés egy olyan bázis, amire mindig lehet támaszkodni, hiszen mindenkinek vannak szentimentális, megszépült emlékei. A nosztalgikus emlékek ráadásul – ugyancsak szakemberek által végzett kísérletek szerint – melegítenek is.
A koncert alatt előre és hátramászkálok, mindenhol remek (vagy ha úgy tetszik: nosztalgikusan forró) a hangulat, a közönség irgalmatlanul bulizik, a számokat ordítja. Elém toppan egy húszas évei végén járó ismerősöm, és kimondja az este tételmondatát: „Olyan, mintha a saját szüleim lennék egy Illés vagy LGT-koncerten”.
És hogy itt a kilencvenes évek Bátorkeszin, igazolja a színpadkép is: Bräutigam Gábor ül a dobok mögött, rendszeresen felbukkan Ózdi Rezső és kevés az olyan pillanat, amikor Kispál András szájában nem látom a védjegyszerű cigarettát. Autentikussági szempontból csupán a session zenészként nemrég a Kiscsillagba igazolt Császári Gergely lóg ki. Mindent jól csinál, kellemes jelenség is, épp csak azt nem értem, hogy illeszkedik a koncepcióba. A régi tagok közül például szívesen láttam volna viszont Vittay Ferencet. Itt van viszont Dióssy D. Ákos, aki 11 felé előrejön a keverőpultból a Voluméra, ami a koncert emelkedett pillanatainak egyike.
És ha mindez nem lenne elég, a Felvidék sajátságos íze növeli az est fényét. „Finom, ugyi?” – kérdezi egy kedves néni, akihez sokadszor térek vissza Zöld Velteliniért, és egyet odaad ingyen. Mögöttem egy harmincas fiatalember a telefonjába kiabál az Ágy, asztal, tv alatt: „Utolsó zene van, hallgassál bele, miről szól itt az élet” – szól egyebek mellett a színpad mellett ücsörgő helyi vattacukorárusról is, aki három színt is bele tud vinni ugyanabba a vattacukorba.
Ez most még csak a Kispál-2014 koncert főpróbája volt. Az igazi koncert a Fishing on Orfű felsztivál nulladik napján lesz. Aztán ahogy telnek majd az évek, úgy haladunk előre a múltban, szóval a történet vége várhatóan még jó messze van, de legalábbis 2016-nál nem előbb. A-