16 szám, amitől mindenki laza lesz

Billie Joe Armstrong, singer of the US punk band Green Day performs on the Orange Stage late, 02 July 2005 at the Roskilde Festival. The Roskilde Festival attracts some 75 000 rock fans from all over Europe.

Nemrég volt a Green Day örökbecsű Dookie lemezének huszadik születésnapja, aztán a napokban a Sziget bejelentette, hogy a Blink-182 lesz a mínusz egyedik nap sztárfellépője. Itt az idő tehát, hogy visszatekintsünk a pop-punkra, mint a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású irányzatára, a korszak emblematikus számait összegyűjtő zenés mixszel.

"Egy nap, ahogy hazaértem a suliból, bekapcsoltam az MTV-t, és a Longview volt az első klip. A táskámat nem vettem le, de még leülni sem voltam képes, csak álltam. Muszáj volt így végignéznem, annyira megbabonázott" - így emlékszik vissza Billy Martin az első találkozására a Green Dayjel. Ő speciel zenész, a Good Charlotte tagja, de hasonló élményekről akkori tinik milliói tudnának beszámolni. 1994-ben a Green Day Dookie című lemeze elindította a nagy pop-punk hullámot.

Miután három évvel azelőtt a Nirvana hirtelen eladhatóvá tette a hangos, lázadó gitárzenét, a multikiadók is felfedezték maguknak a műfajt, de kezdetben főleg a seattle-i grunge zenekarokat. A Green Day aztán nemcsak a punk rockot hozta divatba, hanem Kaliforniát is: az évtized közepén befutó pop-punk zenekarok mind-mind innét jöttek, és csak később jött a kanadai Sum 41 vagy a marylandi Good Charlotte. Megvoltak a szcéna elengedhetetlen lemezkiadói is (az Epitaph és a Lookout), melyeket aztán nem egyszer ott is hagytak a zenekarok a többet ígérő nagykiadók kedvéért. Sokan azóta sem tudják megbocsátani ezeknek az együtteseknek, hogy elárulták a punk alapértékeit a pénzért cserébe, noha már annak idején a Ramones és a Sex Pistols is nagykiadónál voltak.

Végeláthatatlan vitákat folytattak azon is, hogy a Green Day és hasonszőrű társai kitaláltak-e bármit, vagy csak ügyesen folytatták azt, amit a fülbemászó, popos dallamok és a punkos tempó, gitárhangzás és háromakkordos egyszerűség összeházasításával már a Ramones elkezdett, majd a Bad Religion épített tovább. (Nem nehéz a neten olyan véleményt találni, miszerint a Green Day az összes gitárriffjét lopta.) De még ha esetleg nincs is több érdemük, mint hogy jókor voltak jó helyen, akkor is olyasmit indítottak el, ami aztán a kilencvenes évek egyik meghatározó vonulata lett, és a következő évtizedbe is bőven belenyúlt. Sőt, egészen máig: ha egy Amerikai pite-szerű filmbe kell egy dal, vagy fesztiválra egy tuti őrületet kiváltó fellépő, a pop-punkra még mindig lehet számítani.

Fontos azért, hogy nem csak a hülyéskedés ment, a jól körülhatárolható keretek között meglehetősen sokféle volt ez a stílus. Volt, aki a kamaszkorról énekelt; volt, aki politizált. A hangzás lehetett torzabb vagy lekerekítettebb; a kiadó lehetett nagy vagy független - esetleg lehetett egyik helyről a másikra átmenni, de akkor az ember azt kockáztatta, hogy árulónak bélyegzik. A pop-punk több stílussal is érintkezett: a poppal, a stadion- vagy rádióbarát rockkal, emóval, a legszorosabban pedig a ska reneszánszával (bár ez jóval rövidebb ideig tartott, mint a pop-punk tündöklése).

A kilencvenes évek rockdiszkóinak megidézése után a Quart második podcastja a pop-punkot járja körül, bemutatva számos oldalát. Annyiban korlátoztuk magunkat, hogy egy zenekartól csak egy-egy számot választottunk be.

Operation Ivy: Knowledge (1989)
Minden mozgalomnak szüksége van kultikus előképekre, a pop-punknál pedig ezt a szerepet az Operation Ivy tölti be. Ők voltak a Green Dayt is kinevelő berkeley-i színtér legjobb zenekara, és nekik köszönhetjük a Rancid megalakulását, hogy csak a közvetlen hatásokat említsük. De az Operation Ivy nem csak fontos jelenség volt, hanem elsősorban ellenállhatatlanul lendületes, öntudatos, intelligens zenekar, amelynek alig harminc számból álló életműve ugyanolyan szellemes és szórakoztató, bármikor is vesszük elő. (SZ)

The Offspring: Self Esteem (1994)
A pop-punk és a grunge elvben elég távol áll egymástól (egyesek szerint előbbi egyenesen leváltotta az utóbbit), de ez az emblematikus sláger bizonyítja, hogy ezért nem feltétlenül van így. Smells Like Teen Spirit - ez volt az első gondolatom, ahogy újra meghallgattam. Érdekes, hogy akkoriban ez nem jutott eszembe, talán mert még annyira benne volt a levegőben ez a megszólalás, hogy fel sem tűnt. Dexter Holland zenekara aztán később már igazi, nagykönyvbe illő pop-punkot játszott, további slágerekkel, de minden innét indult. (RA)

Green Day: Longview (1994)
Habár a Green Day lett a pop-punk robbanás emblematikus zenekara, azért nyughatatlanságukkal, sokszor húsba vágó neurózisukkal már az elején jóval kilógtak a mezőnyből. A '94-es Dookie című lemez után rögtön a továbblépés lehetőségeit kezdték el kutatni, ami aztán tíz év múlva az American Idiottal lett csak meg. Az a tény pedig mindennél többet elmond róluk, hogy az első klasszikus whoa-ohh-s refrénjükre egészen a legutóbbi lemezük Baby Eyes című daláig kellett várni. Ennél viszont sokkal jobb volt, a pszichológiai és szociológiai esettanulmánynak is beillő, a maszturbációba beleunó és az egész napos füvezéstől (Green Day!) bekattanó első klipes daluk, a Longview. (LÁ)

Bad Religion: 21st Century Digital Boy (1994)
A Bad Religion még a legelső kaliforniai punkhullámmal alakult 1979-ben, de a világhírre másfél évtizedet kellett várnia. Akkor azonban minden bejött, és a nagykiadóhoz szerződő zenekar hirtelen a listákon találta magát, ráadásul a legnagyobb sikert ezzel a számmal érte el, melyet négy év után azért vett fel újra, mert a szerző, Brett Gurewitz szerint az első verzió nem volt elég slágeres. Nem éppen punkra valló gondolkodás, ugye? Ugyanő aztán pont azért lépett ki a sztárzenekarrá váló Bad Religionből, mert az szerinte eladta magát. Hát ki ismeri ki magát itt? (IB)

NOFX: Linoleum (1994)
A pop-punk megnevezés paradoxonát talán a '83 óta létező NOFX élezte ki legjobban. Egyrészt sohasem közösködtek a mainstream médiákkal, nagykiadókkal, közben pedig a feszes slágeresség tekintetében simán versenyben voltak a '94-ben a világot meghódító nagykiadós pályatársaikkal. Ráadásul épp erre az időre esett a Punk in Drublic című csúcslemezük, tele-fogósnál fogósabb dalokkal, aminek köszönhetően Fat Mike-ék lettek a korszak legsikeresebb kiskiadós zenekara, némiképp beemelve a kvázi mainstreambe a DIY-t. Ugyan már a Nirvanánál is kifizetődő volt a mainstreammel való folyamatos kekeckedés, de az internet előtt azért nem sok példa volt arra, amit a NOFX elért. Amúgy a zenekar tavaly volt harmincéves. (LÁ)

Rancid: Time Bomb (1995)
A zsáner legsikeresebb képviselői közül talán az autentikus, rosszarcú utcai huligánoknak/agyontetovált, arrogáns parasztoknak öltözött Rancid példája mutatja, hogy a pop-punk azért nem csak tornából felmentett hülyegyerekek fingóversenye volt. A Clasht, a Specialst (a Time Bomb is olyan, mint valami felturbózott Specials-sláger), a Clasht, a Social D-t, és végül, de nem utolsósorban a Clasht szemérmetlenül nyúló zenekar csúcslemezén, a kizárólag kórusban, felemelt ököllel óbégatható himnuszokat tartalmazó ...And Out Come The Wolves-on egyszerre hangzott britnek és nagyon amerikainak, illetve egyszerre volt régimódi és nagyon aktuális. A ritmusszekció egyszerűen verhetetlen, a frontemberek (Tim Armstrong és Lars Frederiksen) rekedtes hörgése fenyegető, a bunkó ska-punkos számok pedig jól kiegészítik a még bunkóbb streetpunkos számokat. Vannak napok, amikor ez a kilencvenes évek legjobb rocklemeze. (SZSZCS)

No Doubt: Just a Girl (1995)
Bár ugyanaz a kaliforniai színtér termelte ki a No Doubtot is, mint a többieket, ez a zenekar azért elsősorban a punkkal akkoriban kéz a kézben járó ska divatba hozatalában jeleskedett, de a Tragic Kingdom lemez világsikere pont egybeesett a pop-punk virágkorával. Sőt, a nagy sláger Just a Girl vadóc refrénje el is űzheti a kétségeinket, van-e helye a No Doubtnak ebben a társaságban, noha a zenekar később egész más irányba indult tovább. Ironikus módon az amúgy teljesen férfiközpontú szcénából egy nagy popsztár nőtt csak ki: egy nő, Gwen Stefani. (IB)

The Descendents: I'm the One (1996)
A Bad Religionhöz hasonlóan a Descendents is régi motoros volt, sőt, a zenekar első lemeze, a '82-es Milo Goes to College a kaliforniai punk valódi klasszikusa. Az együttes aztán hol feloszlott, hol újjáalakult, az énekes, Milo Aukerman miatt, aki a lemezcímnek megfelelően inkább tanult, majd biokémikusként dolgozott. A rossz nyelvek szerint nem véletlenül pont a pop-punk hullám idején jutott hirtelen eszébe, hogy mégis újjáalakítaná a Descendentst, de hát miért pont tőlük sajnálnánk a sikert? Mert hogy az Everything Sucks című album a zenekar legnépszerűbb lemeze lett, az I'm the One pedig semmivel se rosszabb a fiatalabb vetélytársak dalainál. (IB)

Blink-182: What's My Age Again (1999)
Valószínűleg részben a Blink-182-nak és az Amerikai pitének is köszönhetem, hogy gyűlöltem az összes nyomasztó egyetemi bulit és az erőltetett gólyatáborokat. Tom DeLonge-ék ugyanis olyan tisztán hozták be az életünkbe ezt a fajta felszínes, gondtalan amerikai álmot fogós kis slágereikkel, ahogy a tengerparti plakát terheli le a panelházak nappaliját. A 2003 előtti Blink-182 olyan nagybetűs, klasszikus amerikai termék volt, mint a Coca-Cola, a McDonald's, Britney Spears vagy Hollywood. A Blink-182 is hihetetlen volt bizonyos szempontból, mégis olyan hitelesen csinálták ezt az eszetlenségben kimaxolt pop-punkot, hogy cseppet sem kételkedtem abban, hogy így éreznek, így élnek. Magamról nem is beszélve. (LÁ)

The Get Up Kids: Holiday (1999)
A középnyugati, kétségbeejtően jelentéktelen külsejű srácokból álló Get Up Kidsnél talán csak Pozsgay Imre tudott kevésbé kaliforniai lenni, és igen, nagyrészt a zenekar számlájára írható az, amit „az elmúlt évtized elején-közepén emo néven ismert és gyűlölt meg a nagyközönség", ám ennek ellenére természetesen itt a helye a listán. A '99-es robotos lemez ezerszer rágógumibb, mint a - részben őket koppintó - Blink-182 vagy a Green Day kicentizett stadiondöngetése, és sokkal szívbemarkolóbb akármelyik énekes-dalszerző nyavalygásánál, az album pedig akkora slágerparádé, amilyen kevés született ebben a műfajban; nem is csoda, hogy nem ebből, hanem az Enema Of The State-ből adtak el tizenötmilliót. A lemezen található 12 dal közül tényleg bármelyik kijöhetett volna kislemezen, a Holidayt is csak azért választottuk, mert a YouTube szerint ez a legnépszerűbb, noha videóklip egyébként az Action & Actionhöz készült. (SZSZCS)

New Found Glory: Hit Or Miss (1999)
A New Found Glory a kilencvenes évek végén jelentette meg első lemezét, mely a Blink-182 Enema of The State-jével karöltve a pop-punk második hullámának iskolateremtője és zászlóshajója volt. Bár Tom DeLonge-ék albumának sikere mellett kissé háttérbe szorultak, és kritikai elismerés ide vagy oda, végig a Blink árnyékában maradtak hullámzó pályafutásuk során. Slágereik kevésbé voltak MTV kompatibilisek, az USA-n kívül jóval kevesebbet pörgött a nevük pályatársaikéhoz képest és valahogy mindig is az underground színtéren ragadtak fél lábbal, még nagykiadós, rádiórock korszakukban is. (ÁD)

Less Than Jake: All My Friends Are Metalheads (2000)
A pop-punk egyik legfelkapottabb leágazása a ska-punk volt, melynek a legnépszerűbb zenekarai időnként majdnem felértek a mainstreambe igyekvő testvérekhez. A Sublime megállás nélkül nyomta a füvezéssel kapcsolatos dalokat, a Reel Big Fish nagyra nőtt gyerekként tök sikeresen elbolondozott, a Mighty Mighty Bosstones pedig országos amerikai kábelcsatornák talkshow-jaiban is nyomta a lötyögős számait. A műfaj talán legemblematikusabb zenekara viszont a Less Than Jake volt, amely egyébként a legközelebb is állt a Green Day unatkozó, tétlen amerikai fiataljaihoz. Az életművet is legjobban azzal a jelenettel lehet összefoglalni, ahogy a When I Come Around klipjében séta közben céltalanul leakasztják a telefonkagylót. A Less Than Jake sokáig legismertebb számának az All My Friends Are Metalheads számított, ami címével ellentétben éppen azt az egyszerű hippis üzenetet mondja el, hogy lehetőleg ne ítéljünk el senkit külsőségek alapján. '95 környékén ettől függetlenül mindenkinek épp elege volt már a Metallica fekete albuma miatt kialakult sétatempós, lagymatag rockzenéből is, úgyhogy a legjobbkor robbantak a poppunk-zenekarok. Azt pedig szegény Less Than Jake sem sejthette, hogy már csak néhány év, és beérkezik a nu-metál is. (AP)

AFI: The Days Of The Phoenix (2000)
A pop punkról talán nem a gótikus-androgün külső és a borongós, költőieskedő dalszövegek jutnak először eszünkbe, pedig ez is simán belefér. Az offspringes Dexter Holland Nitro nevű független lemezkiadója által felfedezett AFI hosszú utat járt be, amíg eljutott a kamaszos, szélsebesen kalapáló, mondjuk így, deszkáspunktól a nagy érzelmeket közvetítő, teljesen érdektelen modern rockig, ám a kettő közötti korszak van annyira figyelemreméltó, hogy legalább egy dal erejéig megemlékezzünk róla. Igen, Davey Havok klasszikusan megosztó frontember és énekes, és igen, ez a szám csak úgy fuldoklik a lefolyt sminkű műdrámában, de ha egyszer akkora a refrén, hogy attól még a talán a legmegátalkodottabb normcore punkrajongó is automatikusan a fekete rúzsért nyúl a ridiküljében, akkor nincs mit tenni. (SZSZCS)

Pennywise: Fuck Authority (2001)
Bár a pop-punkhoz előszeretettel társítják a marhaságokról éneklő, rövidgatyás hülyegyerekeket, azért voltak a korszaknak politizáló és a társadalmi igazságtalanságok ellen ágáló zenekarai is. Közülük a Pennywise emelkedett ki leginkább, amely még úgy is lemezmilliókat tudott eladni, hogy nem szerződött nagykiadóhoz. Ebben a dalban például hiába beszélnek csúnyán, és hirdetnek felforgató nézeteket, ezekkel együtt is felfért a slágerlistára. Később egyébként a magyar származású Téglás Zoli is énekelt a zenekarban egy ideig. (IB)

H2O: Well Behaved (2001)
A Sick Of It All egykori roadie-ja által alapított zenekar a New York-i dallamos hardcore egyik megkerülhetetlen alapzenekara, mely a kilencvenes években olyanok társaságában koncertezett, mint a Misfits, a Rancid vagy a No Doubt. Három nagylemez és számtalan színtérhimnuszt követően 2001-ben a Universal alá tartozó MCA Recordshoz szerződtek, ahol kiadták egyetlen nagykiadós lemezüket, melyet vízválasztóként szokás aposztrofálni, holott annyira nem is kanyarodtak el a korábbi zenei vonaltól. Mindössze kissé felhígult a korábbi recept a korszakra jellemző pop-punkos jegyekkel. A trú hardcore attitűd megmaradt, így továbbra is abszolút hitelesnek hatott az zenekar az olyan szövegekkel mint, a Well Behaved refrénje: „I don't wanna be part of the well behaved, I miss that good old fashioned chaos". (ÁD)

Sum 41: Fat Lip (2001)
A pop-punk első hulláma az ezredfordulóra fulladt ki. Habár erre az időszakra esett a Blink-182 nagy korszaka, a legtöbben már a kiutakat keresték a kezdeti szűk keretek közül. Ennek a korszaknak lett fontos zenekara a gyökereiben 1996-ig visszanyúló, a Dookie hatására alakult Sum 41, amely már szégyentelenül nyúlt hozzá olyan korábban kiröhögött dolgokhoz, mint a hajmetál vagy a hiphop. Viszont hiába fűződik jó néhány bombasláger a nevükhöz, később a Green Day és a Chemical Romance lettek azok, akik bevezették a műfajt a felnőttkorba. De ez már egy másik történet. (LÁ)

Összeállította: Rónai András, Inkei Bence, Lang Ádám, Árvai Dániel, Aradi Péter, Sidó Zoltán, Szabó Sz. Csaba