Régebben menő volt az is, ha utáltak - Robert Lippok a Quartnak

Robert Lippok

A Visionary Mind kiadói estet tartott a Kontra Klubban május 17-én, az olasz Decomposer bemutatta a magyar kiadónál megjelent új lemezét, és Robert Lippok is tiszteletét tette. Utóbbival másnap beszélgettünk is, szóba került, hogy mi is az igazi punkság, hogyan működik az emberi agy, miért jó szétrúgni a homokvárakat.

Sokan mondják manapság, hogy az elektronikus zene az új punk. Agresszív, felforgató, sok elektronikus zenész hardcore, punk háttérből jön. Egyetértesz ezzel?

Hát nem hiszem. A ‘80-as években teljesen máshogy álltak az élő fellépésekhez, mint mostanság. Mármint manapság mindenki menő akar lenni, de régebben menő volt az is, ha utáltak. Menő volt, ha csak szűk réteget vonzott a zenéd, és az is, ha felidegesítetted a közönséget, egyfajta ellenperformansz volt ez. Most pedig úgy tapasztalom, az emberek leginkább azt akarják, hogy szórakoztassák őket, az előadók pedig ismertek akarnak lenni, sok lájkot szeretnének a Facebookon meg ilyesmik. Szóval azt gondolom, hogy a punk attitűd az elektronikus zenében csak egy attitűd. Nincs igazi kockázat, mert az egész csak arról szól, hogy csinálj egy menő számot, legyen egy menő fellépésed, és nem arról, hogy kockára teszed a saját személyiséged és megpróbálsz negatív hatást gyakorolni mindenre. Szóval az elektronika nem az új punk.

Mármint, érted, ez furcsa dolog, mert amikor a punk népszerű lett a Sex Pistolsszal ‘77-ben, már akkor nagyon üzleties volt, mert az EMI-nál jelent meg a lemezük, ami egy nagy kiadó. Nem igazán képviselt underground értékeket, talán megvolt a friss energiája, de már el volt adva a zeneiparnak. Azt gondolom, amikor punkrock gondolatokról beszélünk az elektronikus zenében, akkor sokkal inkább 2000-2001 környékére kell gondolnunk. Ammikor Peaches megjelent, az élő fellépései és a színpadi energiája igazán forradalmi volt. Kemény, brutális üzenet volt a "laptopos srácoknak", tulajdonképpen minden elektronikus zenésznek. Baromi szókimondó volt és leszarta, hogy szólal meg, egy Roland 303-assal dolgozott, ami egy mocskosul, rondán és olcsón megszólaló gép. Mindent azon csinált, ennek is üzenete volt: elektronikus zene bele a pofádba. Hangos, táncra ösztönöz, az egész helyzetet el akarta vadítani. Szóval amikor elektronikus zenéről és punkról beszélünk, akkor ezt a korszakot kellene néznünk, ekkoriban az elektrónak tényleg volt hatása a társadalomra, nem úgy mint most.

Fotó: Balázs Gábor / Kontra

Te "laptopos srácként" hogy állsz az élő fellépésekhez? Tegnap például teljes sötétben játszottál, ami vizuális művész létedre meglepő. Szórakoztatni szeretnél vagy csak a zenédre irányítani a figyelmet?

Azt hiszem, ez nagyban függ a helyzettől. Sokszor egyszerűen nem játszhatsz vizuál nélkül, mert az emberek is arra számítanak, a koncerteket szervező ügynökök és a fesztiválok is arra számítanak, hogy audiovizuális show-t fogsz csinálni. Ha nemet mondasz erre, akkor lehet, hogy nem szerződtetnek. A tegnapi egy spontán döntés volt, mert úgy éreztem, már elég hatás érte a közönséget, és egy újabb vizuál csak egy másik vizuál lenne. Igazán hiszek benne, hogy a zeném anélkül is tud működni, mert beindít valamit a fejedben, és ebből felépíted a saját világod a zene köré, igazándiból ezt sokkal jobban szeretem, mint vizuálra hagyatkozni. Láttam az Autechre-t sokkal kevesebb fényben fellépni, mint amennyit én használtam tegnap, csak fejek körvonalai látszódtak, ez nekem is elég lenne.

Az emberek egyre inkább csak szórakozni szeretnének, ami szintén teljesen rendben van. De a vizuál néha elveszi a zene erejét, mert az emberek a látványra kezdenek koncentrálni. Az agyunk úgy működik, hogy mindennek jelentőséget tulajdonít, amit érzékelünk, mindent feldolgoz, amit látunk, szóval amikor sok hatás ér, akkor az agy is sokat dolgozik, és így például a zene kevésbé lesz erőteljes, és bizonyos értelemben kevesebbet kapunk. Nem igazán tudok egyértelműen válaszolni erre a kérdésre, mert sokat számít a szituáció abban, hogy használjak-e vizuált. Az is kérdés, hogy az ember hogy látja magát egy klub szituációban. Szerintem a közönség 50 százalékban az előadás része: visszajelzéseket kell adniuk, vagy legalább jelezniük, hogy ott vannak. Nem vagyok tévé vagy program, amit csak ki-be lehet kapcsolgatni, hanem emberi lény vagyok, aki előad egy színpadon valamit más emberi lényeknek. Az interakció engem sokkal inkább érdekel, mint az, hogy a közönséget "teljes körű szórakoztatásban" részesítsem.

Az Ornament & Verbrechenben kezdtél zenélni, ami többek között a Throbbing Gristle nyomdokain haladó, punk attitűdű laza formáció volt. Hogy jutottál el a szóló elektronikus produkcióig?

A színházi munkáimból jött, ugyanis a ‘90-es évek elején rengeteget dolgoztam táncprodukciókban, a Kaizen Tánccsoport tagja voltam. Talán három előadás zenéjét csináltam, és ezek voltak az első alkalmak, hogy a szóló munkáimat nagy színházakban, nagyon jó hangrendszereken játszották. Amikor meghallottam, akkor azt mondtam magamnak: "WOW! Szóval ilyen a zeném nagyszabásban." Ez volt a kezdőpont, amikor azt gondoltam, van értelme saját zenét csinálni úgy is, hogy nem színházi- vagy táncelőadásokhoz készül, mert önmagában is erőteljes és megérné fejleszteni.

Legutolsó lemezed a Raster-Noton kiadónál jelent meg, ami körülbelül annyit jelent, hogy jelentős elektronikus szerzőnek ismertek el. Tehát gondolom, fontos számodra a komponálás, de az előző válaszodból úgy látszik, az improvizáció is.

Ezt a témát elektronikus zenész körökben elég sokat és széles körben tárgyalják. Tehát hogy a zenész csak megnyomja a play gombot, aztán hagyja, hogy történjenek a dolgok. Én viszont szeretem, ha hozzáférésem van mindenhez, és mindent tudok alakítani a szerkezettől a koncepcióig. Van, hogy teljesen más irányba mennek a dolgok, mint ahogy előzetesen szerettem volna. Szeretek kockázatot vállalni, ezért néha teljesen elveszek és csapdába kerülök. Tehát olyan helyzetbe hozom magam, ahonnan nem tudok kikeveredni, és akkor el kell gondolkoznom, hogy mi a megoldás, mi az az erő, ami a következő szintre tudna emelni.

Más zenészek gyakran jönnek oda, hogy "jé, mennyi mindent csinálsz élőben", de szerintem ez teljesen normális.. Én ezt szeretem, mert így átélem a színpadi szituációt. Ha van lehetőségem arra, hogy bármit megváltoztassak, szóval miért ne éljek vele? Miért ne próbáljam megérteni a helyszínt, az embereket, a szituációt és saját magamat, hogy aztán egy speciális irányba mozdítsam a dolgokat?

Ezek szerint nem olyan fontos számodra a szigorú kompozíció. A lemezeid mégis nagyon lassan készülnek.

Nem ez van a háttérben. Olyan vagyok, mint egy kölyök a strandon, aki homokvárakat pusztít el, hogy aztán újakat építhessen. Az együttesemmel, a To Rococo Rottal nagyon könnyű a munka, mert a többiek mondják, ha valami jó, vagy ha valami rossz, vagy mondjuk, hogy játszd ezt a dallamot. Szóval igazából gyors folyamatról van szó a stúdióban. Sok zenét is hallgatok, miközben zenét csinálok, például Wagnert hallgatok vagy csak valamit a rádióban. De a lényeg a rombolás és az építés, mintha egy szobrász lennék a műteremben, és mindig lerombolnám, amit csináltam, hogy aztán újra megcsinálhassam. A számokat elég gyorsan megcsinálom, de aztán gyorsan el is pusztítom őket.

Hamarosan megjelenik a To Rococo Rot új lemeze, az Instrument. Eddig egy szám került ki, amiben Arto Lindsay énekel. Hogy jött létre ez az együttműködés?

Azt hiszem, 1999-ben játszottunk először New Yorkban, ő is hallott minket. Aznap este nem találkoztunk, de később összefutottunk, mert nagyon tetszett neki a koncert. Szerette azokat a basszusgitáron és dobon játszott minimáldallamokat, amik akkoriban nem voltak annyira elterjedtek. Az új albumunkon pedig mindenképpen szerettünk volna vokálokat, és sokat gondolkoztunk, hogy ki lenne megfelelő. Aztán valahogy mindannyian Arto Lindsay-re gondoltunk. A hangszíne, ahogy a dallamokat énekli: egyszerűen ezt kerestük. Írtunk neki és ő igent mondott. A dolog vicces része, hogy amíg gondolkoztunk, ő írt az Electronic Beats magazinba az újrakiadott lemezeinkről egy kritikát, szóval ott volt az újságban két oldalnyi Arto Lindsay-szöveg a mi zenénkről. Ezt isteni jelnek vettük, és biztosak voltunk benne, hogy ő lesz a megfelelő ember.

Robert Lippok Fotó: Balázs Gábor / Kontra

Díszlettervezőként is dolgozol. Ez hobbi vagy pénzügyi oka van? Lehetséges megélni csak zenélésből?

Az utolsó díszlettervezői munkám 2007-ben vagy 2008-ban volt, azóta csak a zene. Szóval lehetséges és klassz is. De hosszú út vezetett idáig, mert már 16 éves korom óta zenélek. És mostanában az az érzésem, hogy sokkal többet kell nyomulni, mint régebben, embereket hívogatok, találkozóim vannak, küldözgetem a dolgaimat mindenfelé, de például még mindig nincs weboldalam. De igen, a zenélésből élek.

Van esetleg kommerciális zenéd is?

Hát annyira kommerciális, amit tegnap hallottál. (nevet) Nem tudok olyasmit csinálni, amire gondolsz, mert még mindig nem játszom hangszeren, fogalmam sincs a harmóniákról, csak a saját dolgaimat csinálom. Szóval igen, lehetséges ebből élni, és ez szép dolog. Még mindig imádok utazni, nagyon-nagyon sokat utaztam, de még mindig imádom a reptereket, a pályaudvarokat, a buszállomásokat. Szeretek mindenfelé emberekkel találkozni, mint ahogy az interjúkat is szeretem, mert lehetőséget teremt arra, hogy elgondolkozzon az ember a választott életmódjáról és a zenéről is. Azt hiszem, nagyon kivételezett életet élek.

---

A Visionary Mind kiadó estjének két fő attrakciója az olasz Decomposer duó lemezbemutatója és Robert Lippok fellépése volt. Mellettük játszottak a kiadó magyar előadói is, mindannyian a zajos ambient valamilyen formájával kísérleteztek. Absztrakt tekerések, veretésbe hajlás, tengermély basszusok, műfaji hibridek - mindannyian kicsit máshogy teszik érdekessé a jól ismert zenei alapokat, szóval érdemes böngészni a nevek között.

A Decomposer Etudes Simples, op.15 című lemezét mutatta be, ami ismert klasszikus zeneszerzők műveinek “dekompozíciójával” kísérletező ambient. Vesznek egy-egy zenei elemet, a felismerhetetlenségig modulálják, torzítják és nem a liftzenébe hajló ambientet, hanem azt a sűrű, súlyos zajtömeget hozzák ki belőle, amit mondjuk Tim Hecker. A zaj mellett azért mindig van valami dallammenet, vagy egyszerű ritmus, amibe könnyen lehet kapaszkodni, ritkán kerül egyik vagy másik túlsúlyba.

A srácok a színpadtól jobbra ültek a gépeikkel, hogy a színpadot elfoglaló három vászoné legyen a főszerep. A zenéhez külön erre az estére készült videó négy nagy tematikus blokkból állt. Ezek olyanok voltak, mint például “True Love” vagy “I Need”, és mint a fiúk elmondták, elsősorban Olaszország, másodsorban a világ egészének hanyatlását voltak hivatottak illusztrálni. Araki fotózás, hintázó gyerek, maszturbáló nő, zabáló férfi, IKEA-katalógusok kerültek egymás mellé. Furcsa és hétköznapi, jelentős és jelentéktelen a zene magasztosságának köszönhetően egymás mellé rendelődött, és egész jól megkerülték így a közhelyesség csapdáját. B+

Robert Lippok, mint az interjúban is szóba került, teljes sötétben lépett fel, és a Kontra Klub kényelmes foteljeibe süppedő közönségnek ez valószínűleg tényleg áldás volt a Decomposer vizuálterrorja után. Lippok le sem tagadhatná "németségét", zenéje javarészt a berlini suli és a krautrock örököse. Korábbi melodikus lemezeinek nyoma sem volt, szikár és csupasz képletek kapcsolódtak egymásba mérnöki szigorúsággal. Remélem, olvassa ezt valaki valamelyik magyar autógyárból, mert ha ezt nyomatnák az üzemekben, akkor tuti nőne a termelés. A robotok mindenképpen jobb kedvvel dolgoznának. A-