Nem bepisilni a prófétától - a Wovenhand az A38-on

David Eugene Edwards körülbelül annyit jár hozzánk, mint a Prodigy, és a Wovenhand sokadik magyarországi fellépése is még mindig tömegeket mozgat meg. Az új lemezt bemutató koncerten ismét összecsaptak a Jó erői a Pokol minden mocskával, az eredmény szokás szerint kétes.

Az A38 felé sétálva bárki azt hihette volna, akinek szeme van hozzá, hogy valami obskúrus metálkoncert lesz aznap este. Középkorú szakállas urak, szigorú tekintetű fiatalok Earth- és OM-pólókban, heves beszélgetések arról, hogy hova érdemes állni a lehető legjobb hangzás érdekében, meg hogy melyik a legjobb VHK-lemez. Mondjuk a Wovenhand a nyitottabb metálosoknak már akkor is szimpatikus volt, amikor még az alt. country címkével könnyen elintézhető volt, mert hiába egy erős hitű fickó (lásd interjúnkat) zenekara, mégis - vagy pont ezért - olyan lehengerlő hatást tudott elérni, mint a legsebesebb death metal zenekar.

További fotók a képre kattintva Forrás: Brindza Csaba

Az idei (itt meghallgatható, a Converge-énekeshez kötődő Deathwish Inc. hardcore-kiadónál megjelent) Refrectory Obdurate lemezen viszont már tényleg leporolták az elektromos gitárokat, Budapesten is egy szokványos négytagú rockzenekar lépett fel, nem pedig egy apokaliptikus folkban utazó banda. Utóbbiból nincs túl sok, előbbiből viszont azért akad bőven, ezért nehezebb érdekesnek tűnni ebben a mezőnyben. A Wovenhand mindig olyan volt élőben, hogy elkezdték a csúcson, aztán kiderült, hogy nem is az a csúcs, és olyan magasságokig fokozták, hogy legszívesebben úgy összepisáltam volna magam a gyönyörűségtől, mint egy kedves barátom a Sandstorm dropjánál a DJ pult mögött. Most egy-két számnál benne volt ugyan a levegőben a pisibaleset, de egyébként nem nagyon kellett rendszabályozni a hólyagomat.

Edwards öklömnyi kereszttel a nyakában és kalappal a fején, meg azokkal a hülye idegrángásszerű gesztikulációival hozta a Faulkner regényből előlépett villogó szemű prófétát. Egy darabig tényleg el is hittem neki, hogy akár egy bendzsóval sikeresen szembeszállhatna Luciferrel és az összes csatlósával, de végül már abban is kételkedtem, hogy a norvég black metál maffiával elbírna-e. Pedig az új album egyébként elég jó, szinte noise rockos gitárok, fogós refrének, és - ami mindig központi volt és lesz is a Wovenhandnél - jól megírt, biblikus utalásoktól hemzsegő dalszövegek egy hívő, de kétségek között verődő ember szemszögéből. A szövegek nyilván nem változtak, de a zene bármennyire nagyszabásúnak és robbanékonynak hat lemezen, élőben valahogy kilapult, az idő előrehaladtával egyre inkább tét nélkülinek tűnt.

További fotók a képre kattintva Forrás: Brindza Csaba

A ráadásban utolsónak játszott, áthangszerelt Kicking Birdnél lettem egészen biztos abban, hogy a telt, sivatagi hangzás nem tesz jót a számoknak. A hátborzongató duda (?) és a sámános kiabálás csavar egy olyat a lemezverzión, amitől tuti libabőrös lesz, aki meghallgatja. Ehhez képest a koncerten egy korrekt rockszámot játszottak, amiben négy férfi néha azt kiabálja: “HEY!”. Ha meg nincs igazam, akkor miért állt szinte mindenki végig vigyázzban? B-