Most hangosan kell ordítani

Alföldi Róbert

Alföldi Róbert szerint ma a hatalom agressziót gyakorol, és az ilyesmit diktatúrának hívják. Ilyen helyzetben annak, aki megteheti, kötelessége vállalni a melegségét is. Úgy véli, ma meghívni őt rendezni önmagán túlmutató bevállalás, így komolyan tart attól, hogy pár év múlva nem lesz itthon munkája. Az operaház felkérését elfogadta, mert gesztusnak tartja a „nemzeti oldal” intézménye részéről, de ha Vidnyánszky Attila hívná rendezni a Nemzetibe, nemet mondana.

Mivel lehet ma egy értelmiséginek a hazát szolgálnia?

Ha felelősen elmondja azt, amit gondol arról a világról, amiben él, és nem foglalkozik a lehetséges negatív következményekkel.

Hogyan lehet szeretni a hazát?

Ha tisztességesen és becsületesen csinálod a dolgodat, még akkor is, ha az nem éppen a legjobban kifizetődő.

Mi a színházeszménye? Minek kell színpadra kerülnie, és minek nem?

Soha nem próbáltam magamat valamivel szemben megfogalmazni, nincs szükségem összehasonlításra, önállóan gondolkozom. Mindig megpróbálok olyan dolgokról beszélni, amelyek szerintem fontosak. Az a lényeg, hogy legyen valamilyen gondolatod arról, hogy miért veszel elő egy darabot, és arról a társadalmi közegről, amelyben élsz. Aztán hogy találkozik-e az én mondanivalóm a nézők véleményével, hogy beletrafálok-e a közönség ízlésébe, azt soha nem lehet előre tudni. Az alap, az origó mindig valamilyen tükörtartás kell, hogy legyen.

Mindig megpróbálok olyan dolgokról beszélni, amelyek szerintem fontosak Fotó: Bielik István - Origo

Néhány éve azt mondta, szükség van az erős, érthető állításokra, még akkor is, ha azok esetleg plakátszerűvé tehetnek egy előadást. Most is így gondolja?

Most még három adag festéket rá kell húzni a plakátra. Évek óta mondom, hogy most hangosan kell ordítani, és mostanában egyre több alkotótársamtól hallom ezt a mondatot. Ez nem az az időszak, amikor elég szimbólumokban, jelképekben fogalmazni. Ami ellen ordítani kell, az sem finom eszközöket használ, és az sem szimbolikusan, hanem nagy agresszióval működik. A hatalmi agresszióra csak úgy lehet művészileg válaszolni, ha az ember – akár plakátszerűen is – nagyon egyértelműen, hangosan és pontosan fogalmaz arról, mit gondol róla.

Létezik olyan hangos művészi ordítás, amit meghallani akkor, amikor a véleménynyilvánítás módjai közé tartozik az autók felborogatása és a kukák felgyújtása?

Nem gondolom, hogy a kukaborogatás ellen kell működnie a színháznak, mert a kukákat megélhetési kukaborogatók döntik fel; ez egy szűk, de nagyon hangos réteg. A többségnek kell beszélni: azoknak, akik nem borogatnak kukát, akik nem is mernék ezt tenni, és akik azt gondolják, hogy nem is szabad semmi ilyesmit csinálni, mert abból baj lesz. Számukra kell világosan megfogalmazni, hogy abból sokkal nagyobb baj lesz, ha félnek. A kukaborogatók amúgy sem járnak színházba. De az a többség, amelyre mindenki, főleg a mostani hatalom hivatkozik, szorong, és azt gondolja, hogy jobb, ha csöndben van, a háttérbe vonul, és nem nyilvánít véleményt, nehogy megüsse a bokáját.

A hangos fogalmazás semmi másról nem szól, csak arról, hogy igenis, vállald a véleményedet. A baj az apátiával, sőt szorongással és félelemmel van, amitől bármit végig lehet vinni. Mondom ezt úgy, hogy zavarban vagyok, mert a kormány másodszor is kétharmadot kapott, tehát lehet, hogy én vagyok kisebbségben a véleményemmel, és én látom rosszul. Lehet, hogy ez az ország ezt az irányt akarja. De ezt nem nagyon akarom elhinni.

Nem létezhet olyan ország, amelynek polgárai azt szeretnék, hogy legyen fölöttük egy apafigura, aki megmondja, hogyan kell élni, mert így minden egyszerűbb?

Én mélyen meg vagyok győződve arról, hogy ha ez a pici ország a jövőben békességesebben, kevésbé szorongva, kevésbé agresszíven akar létezni, annak nem ez az útja. Hanem a felelősségvállalás önmagamért, a szomszédomért és mindenkiért, ami nehéz és kevésbé kényelmes, mint elvárni, hogy megmondják, mit gondoljak, és mit csináljak. A magyar történelmet végignézve, ettől a felelősségtől mindig féltünk.

Ha ma körülnézek, azt látom, teljesen mindegy, hogy jobb- vagy baloldal, senki sem vállalja a felelősséget a kimondott mondataiért vagy a tetteiért, és azoknak nincs is semmi következményük. Itt nem a tények számítanak, hanem a kidumálás. Nem az a probléma, hogy a Magyar Művészeti Akadémia elnöke azt gondolja, amit gondol, hanem az, hogy azon kívül nem létezik más hiteles gondolkodás. Ha valakinek az tetszik, amit ő és az MMA képvisel, meg az a 650 ezer forint, amit tőle kap, arra azt lehet mondani, hogy rendben, ez az ő döntése. De ha emellett nincs alternatíva, ha csak egyféleképpen lehet jól gondolkodni, az agresszió. És ha egy hatalom agresszíven viszonyul az állampolgáraihoz, azt úgy hívják, hogy diktatúra.

Ha egy hatalom agresszíven viszonyul az állampolgáraihoz, azt úgy hívják, hogy diktatúra Fotó: Bielik István - Origo

Mondta, hogy sokan a háttérbe húzódnak, nehogy megüssék a bokájukat. Jogos az ettől való félelem?

Abszolút jogos.

Erre lehetne azt mondani, hogy az ön nemzetis öt éve bizonyítja, a hatalom nem bánt, hiszen önt sem távolították el.

Jó, majd ha megöregszem, egyszer megírom, hogy hányszor próbáltak meg kirúgni. De persze ez egy nagyon kacifántos ügy, hiszen engem valóban nem rúgtak ki, hanem lejárt a szerződésem, és valóban pályázaton maradtam alul. Én nagyon jól elvagyok, jól kerültem ki ebből az egész történetből, van munkám, rendben vagyok, el tudom engedni a Nemzeti Színházat.

Az ugyanakkor, hogy ön még erről kérdez egy év után is, és az emberek is erről beszélnek, azt jelenti, hogy ott valami nagyon jól működött. Azt nem értették az emberek, hogy ennek a látványos sikersztorinak miért kellett nekimenni. Illetve pontosan értették, hogy azért, mert ideológiailag, politikailag és mindenhogyan baj van velem – és ezt igazságtalannak tartották.

Megakadályozni ugyan nem tudták a történteket a demonstrációjukkal, de számomra és az ott dolgozó emberek számára ez a kiállás azt igazolta, hogy értékes munkát végeztünk.

Nem az lenne az optimális, ha a dolgokat meg lehetne változtatni?

A mostani rendszerre nemcsak az agresszivitás jellemző, de a dafkeség is. Inkább felállítanak egy emlékművet titokban, éjszaka, rendőri kordon mellett, mint hogy azt mondják, oké, akkor ezt hagyjuk. És akkor beszélgethetünk a férfias bátorságról.

Felszabadultabb, amióta független?

Nem, én akkor is felszabadult voltam – ez volt velem a legnagyobb probléma. Én repültem az alatt az öt év alatt. Az a sok minden, ami történt, nem gátolt, hanem repített. Nem tudok olyan színházi emberről az elmúlt évtizedekben, aki ennyire a bőrén tapasztalta volna meg a nézők visszaigazolását.

Másmilyen színházat csinál az igazgató, ha a bejárat fölé az van kiírva, hogy Nemzeti Színház?

Én egyféle színházat tudok csinálni, olyat, amilyenben hiszek.

Egy valamelyik oldalra felcímkézett alkotó előadásait csak ugyanaz az oldal nézi meg?

Nem. Nekem a szakmámból kifolyólag nagyon sok találkozásom volt a kvázi másik oldal színházi embereivel, politikusaival. Mindegyikük nézte az előadásaimat, de nyilvánosan pártfegyelem van. Tisztelet persze a kivételnek.

Én egyféle színházat tudok csinálni, olyat, amilyenben hiszek Fotó: Bielik István - Origo

A Nemzeti dokumentumfilm című riportfilmben van egy jelenet, amelyben az egyik színész hosszan beszél a saját szerepértelmezéséről, majd megkérdezi, nem lehet-e inkább így. Ön felnéz a szövegkönyvből, és annyit mond: nem.

Egyértelmű kérdésre egyértelmű választ lehet adni. Ha azt mondom, hogy legyen szíves, hozzon két kiló cukrot, mire azt mondják, hogy lehet-e két kiló liszt, akkor az a válasz, hogy nem. A beszélgetésnek is megvan a maga ideje egy próbafolyamatban, de amikor fel kell építeni az előadás vázát, nem nagyon szoktam arról beszélgetni, milyen legyen az a váz.

Minden előadásnak úgy megy neki, hogy a váz már szilárdan áll?

Igen. Én így dolgozom. Nekem ez fontos, mert ez ad biztonságot. Lehet máshogy is csinálni, de én csak így tudom.

Az elmúlt húsz évben volt olyan, hogy valamit szándékosan polgárpukkasztónak szánt?

Nem. Polgárpukkasztásból nem lehet létrehozni egy előadást; az csak ötlet marad, és hamis lesz. Igazából nem is tudom, hogy ez a szó ma mit jelent. Ha valaki megnézi az elmúlt öt év alternatív színházi előadásait és az én bemutatóimat, azt látja, hogy az enyémek végtelenül konzervatívak. Egyébként azt gondolom magamról, hogy konzervatív és hagyományos rendező vagyok, miközben ámulva nézem, hogy miket csinál például Mundruczó Kornél. Manapság, aki úgy indul neki egy előadásnak, hogy ő most polgárt fog pukkasztani, az hülye – mit lehet mutatni, ami még nem volt?

De ha alaposan végiggondolom, hogy mit tartottak a pályámon polgárpukkasztásnak, akkor azt látom, hogy mindig a gondolat verte ki a biztosítékot. A János vitézzel azért volt problémájuk, mert újraértelmezte, vajon ma hol lehet Tündérország. Nem jutottak el odáig, hogy ez mit jelent, sőt meg sem nézték az előadást, csak kiabáltak. A színháznak, a művészetnek nem az a dolga, hogy a valóságot másolja, hanem az, hogy megmutasson valamit, ami akár végletesen is, de arra próbálja ráébreszteni az embereket, hogy ha nem gondolkodnak, abból baj lehet. Egyébként döbbenet, hogy ma valaki azon háborodik fel, hogy Az ember tragédiájában fürdőruhában szexet imitálnak.

Azon én is felháborodtam: mit keresett ott a fürdőruha?

Így van. És ha már a Tragédia, miért voltak a falanszterben alsóneműben a fólia alatt?

A színháznak, a művészetnek nem az a dolga, hogy a valóságot másolja Fotó: Bielik István - Origo

Megbánta, hogy visszafogott volt?

Nem bántam meg semmit. Vagy ha valamit mégis megbántam, akkor azt, hogy miért nem hoztuk be már hamarabb ezt a nagyon erős társadalmi reflexiót. De ez sem igaz, mert ha az első másfél évben ezek nem is voltak olyan fényesek, a szándék már akkor is megvolt.

Forradalmárnak kell lenni és mindig ellenszegülni, vagy el kell fogadni az új kor játékszabályait, és azon belül kiválót alkotni?

Filozófiailag soha nem kell bedőlni és aláfeküdni semmiféle elvárásnak. Ugyanakkor ennyire nem vagyok idealista: mindenki a saját személyiségéből kiindulva, a saját lelkiismeretével elszámolva teszi azt, amit tesz. Én már nem tudnék máshogy működni, de ez régebben is így volt; nekem fontos, hogy jól aludjak, fontos, hogy kimondjam a véleményemet.

Persze sokkal jobb lenne, ha forradalmibb vagy mondjuk inkább úgy, bátrabb és szuverénebb hozzáállással működne minden kollégám, jobb- és baloldalon is. Persze nincs is olyan, hogy jobb- vagy baloldali színházi alkotó. Én gondolhatom máshogy a világot, mint te, de a szakmánkat nem gondolhatjuk máshogy azért, mert más az életünk filozófiai mozgatórugója. Abban, hogy egy előadás mitől jó, hogy a színház mitől működik, nem lehet köztünk vita. De ez nálunk nem így van.

Annál pontosabban senki nem fogalmazta meg, hogy mit akar ez a kormány, mint ez a nyolcvan feletti úriember a Magyar Művészeti Akadémia megalakításakor: vannak a nemzet megmaradása szempontjából fontosabb művészi alkotások, és vannak kevésbé fontosak, még akkor is, ha azok nagyon magas művészi színvonalat képviselnek. Hogy ez az egykor biztosan nagyon frissen gondolkodó ideológus és még egy-két megmondó ember, akivel együtt fociztak nagy hatalmú politikusok, határozzák meg a magyar művészetet, az arról is szól, hogy mennyire tartja fontosnak a mai hatalom a kultúrát, a független, akár kritikus művészi hozzáállást. Csak a probléma van vele, úgyhogy inkább hatalommal szerzik meg. Így majd csönd lesz, vagy kizárólag olyan alkotások születnek, amelyek csak gyönyörködtetnek, hogy a Műcsarnok frissen kinevezett igazgatóját idézzem.

Az évad végén az Operában rendezett. Az operaház ma a „nemzeti oldal” kiemelt intézménye, a jobboldal egyik bázisa, nem?

Ezért is nagy dolog a gesztus, hogy felkértek rendezni. Nem mondom, hogy Ókovács Szilveszter nem a rendszer része, de megpróbál nemcsak aszerint kategorizálni, hogy ki hová tartozik, hanem a szakmát, uram bocsá’ a művészi nívót tartja elsődlegesnek. Érdekes, de nem merült fel bennem, hogy ne fogadjam el a meghívást. Szerintem ez a normális; ennek rendben kéne lennie, nem is kéne kérdésnek lennie.

Nincs olyan, hogy jobb- vagy baloldali színházi alkotó Fotó: Bielik István - Origo

Mit mondana, ha Vidnyánszky Attila hívná rendezni a Nemzetibe?

Azt hiszem, nem mennék. Ugyanakkor hibának tartom, hogy nem mennék. De hazudni nem akarok.

Sértettségből nem menne?

A kivégzésed helyszínére, ha nem muszáj, nem mész vissza. Pedig lehet, hogy pont az ilyesmiket kéne nekem is rendbe tenni. Ha nem próbálták volna meg hitelteleníteni és pocskondiázni az előző öt évet, és nem vették volna le a repertoárról a harminc előadást, amire még nem volt példa a magyar színháztörténetben, más lenne a helyzet. De ezek udvariatlanságok, és olyan helyre nem megyek újra vendégségbe, ahol udvariatlanok velem.

A Vidnyánszky Attila szervezte MITEM fesztivál egyik előadását megnézte. Egyértelmű volt, hogy elmegy a fesztiválra?

Igen. Nem hiszem, hogy félnem kellene jegyet vásárolni a Nemzeti Színházban egy előadásra.

Milyen volt beállni a pénztári sorba a Nemzetiben?

Normálisabb volt, mint előtte gondoltam.

Akkor azért foglalkoztatta a helyzet.

Persze, szorongani azért szorongtam. De nem volt olyan sokkos élmény, mint amilyennek gondoltam.

Csáki Judit az Alföldi színháza – Öt nemzeti év című könyvben azt írta magáról, a politikát zavarta, hogy „nincs rendben családpolitikailag”. Ez félig coming out volt, de félig nem az.

Azért ez nem volt olyan nagy meglepetés senkinek sem. Szerintem az nagyon egyértelmű fogalmazás volt, csak nem volt kimondva az a bizonyos mondat.

Miért nem?

Mert nem akartam, hogy arról szóljon a könyv.

Miért mondta ki később nyíltabban is azt a bizonyos mondatot?

Az egy olyan helyzet volt, amikor nagyon fontosnak tartottam az ügyet, amely kapcsán kimondtam. (A Nyitottak vagyunk kampányvideójában hangzik el a mondat: „Melegként lemenni az edzőterembe, az megint egy plusz szorongás” – K. B.) Másrészt akkor saját magamért voltam felelős, míg a könyv öt évről és háromszáz ember munkájáról szólt. Abban nem az én szexuális beállítottságom volt a legfontosabb.

Azt mondta, korábban azért nem coming outolt színházigazgatóként, mert felelős volt több száz emberért. Ma Magyarországon egy felelős színházigazgató nem lehet meleg?

Nem, ez hülyeség. De ez nem csak agyi ügy, érzelmi is: az a kérdés, ki mikor és milyen úton jut el idáig. És továbbra is azt gondolom, hogy ez az én magánügyem, az én intimszférám, és nem tartom ízlésesnek, amikor az emberek az intimszférájukkal kiállnak a nyilvánosság elé. Úgyhogy el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor ez fontosabbá vált: nem a tény, hanem az, hogy valaki vállalja önmagát, mert talán jelentett valamit, vagy tudott segíteni, elgondolkodtatni embereket.

Amikor olyan belső ügyek, mint a hit, a hazaszeretet agresszíven kizárólagossá válnak, és csak egyféle a jó, akkor fontos a kiállás vagy a felvonulás, mert azoknak, akik másféleképpen élnek, muszáj megmutatniuk, hogy hahó, mi is itt vagyunk, és nem vagyunk másodrendű állampolgárok. És nem másodrendű állampolgárok a romák, a zsidók, a buddhisták, a melegek, és senki, aki nem a főcsapáshoz tartozik. Senki nem mondja, hogy mindenkinek így kell élni. Azt mondják, hogy lehessen így is élni.

Megváltozott bármi azzal, hogy coming outolt?

Nem, tök normális életet élek. Én soha nem görcsöltem emiatt, köszönöm, jól vagyok. Ez nem arról szól, hogy én felszabadultabb legyek. Hanem arról, hogy annak, aki megteheti – mert nem kell méricskélnie, hogy mi fog történni vele, ha ezt elmondja –, annak manapság állampolgári kötelessége felemelnie a szavát mindenfajta megbélyegzés vagy kirekesztés ellen.

Én soha nem görcsöltem emiatt, köszönöm, jól vagyok Fotó: Bielik István - Origo

Korábban azt nyilatkozta, tart tőle, hogy pár év múlva nem kap munkát Magyarországon. Őszintén, fél ettől az ország legnépszerűbb színházi rendezőjeként?

Igen. Idén rendezek még egy-két fővárosi színházban, ahol a vezetés bízik bennem, de már megtörtént, hogy egy vidéki városban, ahová visszahívtak, a polgármester nem engedte, hogy rendezzek. Ezenkívül az Átriumban rendezek, amely magánszínház. Úgyhogy igen, el tudom képzelni. Önmagán túlmutató bevállalás ma engem rendezni hívni, és ezt tudja az is, aki meghív.

Mit lehet tudni A játékkészítő című szuperprodukcióról, amelynek a címszerepét játssza?

Ez egy magyar mesés, zenés, színes, szélesvásznú produkció lesz, nagyon helyes történettel. Valahogy megpróbáljuk keverni a klasszikus meséket a modern világ történeteivel és faramuci helyzeteivel; tanít, okít, nevel rendesen, miközben nagyon vidám, színes dolog. Csupa lelkes ember csinálja lenyűgöző erővel és extatikus szerelemből.

Egy stadionba szánt szuperprodukció elérheti ugyanazt a művészi minőséget, mint mondjuk egy kőszínház jobb bemutatója?

Miért ne érhetné el? Az, hogy valami színes, szélesvásznú, nem azt jelenti, hogy az ember művészileg igénytelenebbé válik, hanem azt, hogy megpróbálja még inkább odatenni magát.