Benedek Miklós: Állami kapitalizmusban élünk

Benedek Miklós és Szabó Éva

Nem csöppenhettem A folyón túl Itália díszletei közé, Emma és Nunzio sem osonhatott le a színpadról, ahogyan Joe Dipietro sem mintázhatta Szabó Éváról és Benedek Miklósról a darabbéli nagyszülőket, de mintha mégis ez történt volna. Szabó Évával és Benedek Miklóssal a családról, a hagyományokról, a tiszteletről és a generációs különbségekről beszélgettünk, miközben nem győzték hangsúlyozni: az előadás mindenekelőtt egy vérbeli komédia. A folyón túl Itália bemutatója október 8-án lesz a Belvárosi Színházban.

Emma és Nunzio 55 éve élnek együtt. Mi a titka a hosszú házasságuknak?

Szabó Éva: Az, hogy Nunzio egy imádni való tündérbogyó. Nagy szerelem az övék, tizenhét évesen házasodtak össze, ez már önmagában is egy gyönyörű történet.

Benedek Miklós: Igen, ugyanakkor ennek a bulvárkomédiának van egy kifejezetten drámai rétege is: Nunzio nagyon beteg, és nagy kérdés, hogy elmondják-e a költözését fontolgató unokájuknak, vagy sem. Nick ugyanis az egyetlen, aki még nem ment el New Jerseyből, miután a nővére San Diegóban telepedett le, a szülei pedig Floridába költöztek.

A folyón túl Itália egy bulvárkomédia, de van egy kifejezetten drámai rétege is Fotó: Polyák Attila - Origo

Sz. É.: Emma és Nunzio próbálják összetartani a családot, de az unokájukat a generációs különbségek miatt egyre nehezebben értik meg, a gyerekeik pedig teljesen hiányoznak az életükből. Az egyik fiuk odébbállt, a másik a vietnami háborúban esett el.

B. M.: Miközben a darab mégiscsak egy vígjáték.

Sz. É.: Egy vígjáték, ami olyan, mint az életünk. Mi is hordozzuk magunkkal a drámai és az örömteli pillanatokat, a jó napokat éppúgy, mint a rosszakat. Erről szól A folyón túl Itália.

A nagyszülők nem értik, mivel foglalkozik az unokájuk, mégis nagyon büszkék rá, Nicket azonban mintha éppen ez a feltétel nélküli szeretet bántaná.

B. M.: De ez nem érdektelenség a részükről, egyszerűen csak nem tudnak lépést tartani a korral. Képtelenek megszokni az üzenetrögzítőt, nem ismerik a VHS-t, és nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy az unokájuk marketingszakember.

Sz. É.: Mi is nehezen használjuk ezeket a kütyüket, nekem legalábbis negyed óráig tart megírni egy SMS-t.

A kütyükkel hadilábon állnak, de ez nem szegi kedvüket Fotó: Polyák Attila - Origo

B. M.: Mi a villanyszerelésnél és a fekete-fehér tévénél megálltunk, akárcsak Emma és Nunzio. Viszont nagyon szeretnek főzni, minden héten a másik nagyszülőknél, Aidánál és Franknél vendégeskednek, és nagy lakomákat csapnak.

Sz. É.: Igen, mert mind a két család olasz származású: temperamentumosak és imádnák élni. Speciel én is nagyon szeretek élni, és ahogy Micut ismerem, ő is.

B. M.: Mondjuk Nunzióval ellentétben én nem vagyok gyári munkás. De még lehetek.

Sz. É.: Már nem lehetsz.

B. M.: Miért nem? Ha majd nem tudok megélni.

Sz. É.: Mert olyan színész vagy, akit megtalálnak a szerepek.

Lukáts Andor ácsnak sem volna utolsó Fotó: Polyák Attila - Origo

B. M.: Jó, akkor maradjunk annyiban, hogy Andor még lehet ács.

Sz. É.: Andor esetleg lehet.

„A nagyszüleim szerint az élet három pillére a család, a hit és az ennivaló” – mondja Nick. Milyen emlékeket őriznek a nagyszüleikről?

B. M.: Sajnos nagyapáimra egyáltalán nem emlékszem, de a nagyanyámra és a nagynénéimre már annál inkább. Három nagynéném volt, három igen komoly öregasszony, akik nagyanyámmal karöltve mindennap az Abbáziában ültek és kávéztak. Mindennap elmentek a fodrászhoz, kilakkozták a körmüket, és betértek az Abbáziába egy szimplára és egy szódára.

Sz. É.: Az én nagyszüleim paraszti származásúak voltak, és elég keservesen éltek. Sok gyereket neveltek, közülük apám volt az ötödik. Az anyai ágon viszont jól emlékszem a nagyszüleimre. Nagypapám egy nagyon szigorú katonatiszt volt, aki engem is nagyon szigorúan nevelt, de nagyon szeretett minket. Főiskolásként még nem értettem, hogy miért rázta a zokogás, amikor néha-néha meglátogattam. Ez a rituális sírás már akkor is mély nyomot hagyott bennem, de csak később döbbentem rá, hogy azért sírt, mert nem lehettem mindig mellette.

Nick szerint a szülei azért költöztek el New Jerseyből, mert nem bírták elviselni a család közelségét. Nick szintén elvágyódik. Egyszer sem érezték terhesnek a szülők vagy a nagyszülők közelségét?

Szabó Éva elfogadta a szigorú nevelést Fotó: Polyák Attila - Origo

B. M.: De, de.

Sz. É.: Anyám uralkodó típusú nő volt, sokszor kellett fegyelmeznem magam, de nagyon tisztelettudóan voltunk nevelve, úgyhogy nem mertünk feleselni. Ma sokkal szabadabb minden. Ma visszaszólnak a fiatalok, és közel sem tisztelik annyira az idős embereket, mint régen.

Erre tanít elsősorban A folyón túl Itália? A tiszteletre?

Sz. É.: Minden nézőnek saját magának kell leszűrnie, hogy számára mi a legfontosabb az előadásban, mert sok minden van ám ebben a darabban.

B. M.: Elég sok idő van még a bemutatóig, ezért még mi sem tudjuk pontosan, hogy hová kerülnek a hangsúlyok. Körüljártuk a darabot, és arra törekszünk, hogy minél több oldalát megmutassuk ennek a történetnek. Rendkívül aktuális egyébként, hiszen a fiatalok közül nálunk is sokan itthagyják a szüleiket, hogy külföldön próbáljanak szerencsét. Emma és Nunzio unokái ugyan az országon belül maradnak, de New Jersey a keleti parton fekszik, míg Seattle, ahol Nick kapott állást, és San Diego, ahová a nővére kötözött, a nyugatin. Ez többszöröse a Budapest-London vagy a Budapest-Párizs távolságnak.

Az előadás a fiatalok elvándorlása miatt is aktuális Fotó: Polyák Attila - Origo

Én úgy érzem, hogy ez a színdarab a középosztálynak szól, olyan nyugdíjasoknak, nagyszülőknek, akiket hasonló gondolatok foglalkoztatnak, akik a család összetartásán fáradoznak. El tudom képzelni, hogy a fiatalok ezt még nem értik, ők Nick karakterével valószínűleg sokkal könnyebben azonosulnak.

Sz. É.: Én abban reménykedem, hogy a fiatalokat is érdekelni fogja az előadás, hiszen Nick figurája az ő problémáikkal szembesül. Az unokák is legalább annyira érintettek, mint a nagyszülők.

Nick minden vasárnap meglátogatja a nagyszüleit, de beszélgetés helyett elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét.

Sz. É.: Hát az idős emberek már csak ilyenek. Célirányosan szeretnek beszélni.

B. M.: Másrészt a színház itt és most történik, tehát mindent ebbe a másfél-két órába és a vasárnapi ebédekbe kell belesűrítenünk. Nicknek akkor tűnik fel, hogy sosem beszélgetnek, amikor megbetegszik és kénytelen a nagyszüleinél lábadozni.

Sz. É.: Emmának pedig az tűnik fel, hogy Nick elneveti magát. Meg is jegyzi, hogy „mostanában olyan ideges voltál, nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára nevetni.” Ebben a mozzanatban tényleg minden benne van.

Előfordult, hogy Nick nagyszüleihez hasonlóan megpróbálták befolyásolni a családtagjaik életét?

B. M.: Nem. Nekem két fiam van, soha nem szóltam bele az életükbe. Szerencsére, mert nagyon jól választottak. Van három unokám is, mind a hárman Olaszországban nőttek fel, ami a darab szempontjából már csak azért is érdekes, mert nekem ugyanúgy nonno (nagypapa) a megszólításom, ahogyan Nick nagyapjának is. Én persze rendre összekevertem, de a legidősebb unokám, Genevre, aki már 15 éves, mindig kijavított, hogy én nonno vagyok és nem nonna. Nonna az a nagymama. Nehezen szoktam meg, de a két kisebbik unokám is a mai napig így hív minket.

Szabó Éva az élettársa unokáit is a sajátjának érzi Fotó: Polyák Attila - Origo

Sz. É.: Én elvesztettem a fiamat. Harminchat éves volt. De az élettársamnak vannak unokái, a kisebbik gimnazista, a nagyobbik Sheffieldben végzi a mesterképzést. Szerencsére velük is nagyon jó a kapcsolatom.

Elég az, ha a legjobb belátásunk szerint neveljük a gyerekeinket, vagy ez nem feltétlenül szolgálja az ő érdekeiket?

Sz. É.: Nehéz erre a kérdésre válaszolni.

Könnyed vígjáték A folyón túl Itália, mégis lépten-nyomon ilyen kérdéseket vet fel.

Sz. É.: Igen, ebben igaza van.

Benedek Miklós mindig szakított időt a gyerekeire Fotó: Polyák Attila - Origo

B. M.: Egy ideig biztos, hogy kell valamiféle irányt mutatni, aztán a gyerekek elindulnak a saját útjukon, amit szerintem hagyni kell. Ugyan én nem tudtam annyi időt a gyerekeimmel tölteni, mint amennyit szerettem volna, de az édesanyjuktól mindent megkaptak, amire szükségük lehetett. Nem is kellett őket fegyelmeznünk, mert soha nem éltek vissza a szabadságukkal. A laza nevelés persze fordítva is elsülhetett volna, de ők ezt úgy viszonozták, hogy becsületesek maradtak.

Sz. É.: A gyerekekhez, mint az életben mindenhez, szerencse kell.

„Nekünk azt mondták, az a jó élet, ha társat találsz magadnak, gyerekeid lesznek, van étel az asztalon, a gyerekek iskolába járnak, te meg nem halsz bele. Ez a jó élet. Mi meg mit mondtunk a gyerekeinknek? Hogy nektek több jár. Olyan iskolába mehettek, amilyenbe csak akartok, olyan állásotok lehet, amilyet csak akartok, érdekes embereket ismerhettek meg” – mondja Emma. Melyik a jobb élet?

Sz. É.: A mi párosunk például sokat utazik, tehát nincsenek bezárkózva, de a világ olyan hatalmasat változott, hogy a mi generációnk már gyökeresen eltér az unokáinkétól.

Benedek Miklós és Szabó Éva könnyedén azonosultak a szerepükkel Fotó: Polyák Attila - Origo

B. M.: És hiába van ott a fiatalok előtt a minta, ha ők máshogyan szeretnének élni. Aztán nem győznek pszichológushoz járni.

Sz. É.: Én sem hiszem, hogy ez jobb élet volna, a mi fiatal korunkban ilyen nem volt, de nagyon fontos, hogy a saját szemszögéből itt mindenkinek igaza van.

Ha mindenki a saját meggyőződése szerint él, akkor hogyan lehet közös nevezőre jutni?

Sz. É.: Régebben még volt lelki élet. Emlékszem, hogy fiatalon nagyon sokat beszélgettünk, főleg az asztalnál. Én nagyon szerettem főzni a családomra.

B. M.: De ma már különbözik az emberek érdeklődési köre is. Egy szűk réteg színházba is eljut, de a legtöbben tévéznek, moziba járnak vagy focimeccseket néznek. Az előadás persze Amerikában játszódik, ami azért merőben más világ.

A nézők viszont keresni fogják a párhuzamokat a történet és a saját életük között.

Sz. É.: Igen, és nyilvánvalóan meg is fogják találni ezeket, mert csak társadalmi-kulturális szempontból különbözünk, emberileg nem. Már mi is kapitalizmusban élünk.

B. M.: Állami kapitalizmusban.

Hiába van ott a fiatalok előtt a minta, ha ők máshogyan szeretnének élni. Fotó: Polyák Attila - Origo

Tartanak még otthon vasárnapi ebédeket?

B. M.: Mi ugye egy házban élünk, ezért könnyen összejövünk, de nem ragaszkodunk a vasárnaphoz.

Sz. É.: Ez nálunk is így van, a foglalkozásunk miatt nem lehet előre tervezni. Sokszor ünnepnapokon is dolgozunk, de ezeket igyekszünk bepótolni.

B. M.: Előfordul, hogy egy születésnapot két hónappal később ünneplünk, mert nem tudjuk összehozni.

Sz. É.: Igen, mi is, de addigra már biztos, hogy valaki másnak is közeleg a névnapja, születésnapja, ezért egyszerre köszöntjük fel őket.

B. M.: Szóval ma már nincs olyan, vagy nagyon ritka, hogy egy család minden vasárnap összeül.

Kellene, hogy legyen?

Sz. É.: Szerintem jót tenne az életünknek, ha lennének vasárnapjaink.

Ma már egyre ritkábbak a vasárnapi ebédek Fotó: Polyák Attila - Origo

B. M.: Azt nem tudom, hogy jót tenne-e, de az, hogy bemehettem az Abbáziába, és délután háromtól öt óráig mindennap ott találtam a nagyanyámat, az nagyon jó érzés volt. Ma már a kávéházak helyén is bankfiókok nyíltak. Illetve kávéházak vannak, a nagymamám nincsen. Viszont túlzás volna minden vasárnap családi összejövetelt tartani, és idő sincsen rá.

Sz. É.: De milyen jó lenne.

B. M.: Jó lenne?

Sz. É.: Jó lenne, mert ezek a vasárnapok azt jelentenék, hogy hetente egyszer megállna ez a nagy rohanás.

B. M.: Csakhogy ehhez egészen más életformára volna szükségünk.

Sz. É.: Igen, ráadásul a világ minden erejével ez ellen dolgozik.

Mi az, amit a múltból átmentenének, hogy élhetőbbé tegye a mindennapokat?

Sz. É.: Én a tiszteletet hiányolom a leginkább. Az egymás iránti tisztelet hiánya az élet minden területén érezteti a hatását. A rengeteg csalás és hazugság is elviselhetetlen számomra. Az adott szónak ma már egyáltalán nincs hitele. Lehet, hogy a nosztalgia megszépíti az emlékeimet, de régen ilyen nem volt.

Szabó Éva az egymás iránti tiszteletet hiányolja Fotó: Polyák Attila - Origo

A folyón túl Itália hogy tud ebben segíteni? Az előadás igazi célközönsége talán el sem jut a színházba.

Sz. É.: Igen, sajnos ez így van. Ugyanakkor megnyugtató látni, hogy azért még járnak az emberek színházba.

B. M.: Járnak, járnak, és érdekes módon főleg a hölgyek.

Ha már itt tartunk: láttak olyan előadást az utóbbi időben, amit nyugodt szívvel ajánlanának?

B. M.: Én itt láttam a Belvárosi Színházban az Amadeus-t, az nagyon tetszett.

Sz. É.: Igen, az Amadeus az egy kifejezetten jó előadás, de a Jóembert keresünk és A revizor is élményszámba megy a Vígszínházban. A Centrál Színházban – hogy egy kicsit hazabeszéljek – nagyon jó a Chicago és A kutya különös esete az éjszakában. Utóbbiban Kovács Krisztián mámorítóan nagy alakítást nyújt.

Benedek Miklós és Szabó Éva egyre többször jut el színházba Fotó: Polyák Attila - Origo

B. M.: Nagyon szeretem a Katona József Színház Gorkij-átdolgozását, A fényevőket, amit az idei POSzT-on láttam.

Sz. É.: Azt mindenképpen meg szeretném nézni!

B. M.: De a Miskolci Nemzeti Színház előadása, A tanítónő is kitűnő, szóval nagyon jó előadásokkal és nagyon jó alakításokkal lehet találkozni.

Visszatérve A folyón túl Itáliához, ha megengednek egy személyes kérdést: Emmát és Nunziót a szüleik boronálták össze, Önök hogyan ismerkedtek meg a férjükkel/feleségükkel?

B. M.: Én Szegeden, 1970-ben ismertem meg a feleségemet, vagyis ennek már 44 éve. Ő akkor éppen egy pantomimiskolába járt, és a Vámos László rendezte Trójai nőkben statisztált, én pedig még főiskolásként A cigánybáróban vagy a Háry Jánosban játszottam, erre már nem is emlékszem pontosan. Arra viszont igen, hogy amikor a Dóm téri kollégium ablakából lenéztem az udvaron napozó pantomimes lányokra, és megláttam a feleségemet...

Sz. É.: „Olyan szép volt, hogy majdnem belehaltam” – mondja Nunzio a darabban.

B. M.: Tulajdonképpen igen. Egy év múlva összeházasodtunk, rá egy évre megszületett Tibor, nyolc év múlva pedig Albert is világra jött.

Benedek Miklós 44 éve házas Fotó: Polyák Attila - Origo

Sz. É.: Én a negyvenvalahány évedet ketté kell, hogy osszam. 1963-ban a Karambol forgatásán ismerkedtem meg az első férjemmel, Gábor Pál filmrendezővel, aki Máriássy Félix rendezőasszisztense volt.

B. M.: A Bujtor-féle Karambolban?

Sz. É.: Igen, Bujtor Istvánnak is ez volt az első filmje és nekem is. Sajnos a férjem 1987-ben elment, az élettársamat 5-6 évvel ezután ismertem meg. A házasságom 23 évig tartott, és a mostani kapcsolatom is 23 éve tart.