Légy gyengéd, és ne félj senkitől – Laurie Anderson a Quartnak

Gyerekkori történeteket mesél el hegedűvel, elektronikus hangmintákkal Laurie Anderson, erről szól majd a Language of the Future című koncertje, és mégsem erről...

Hiszen sosem magát a valóságot adjuk vissza a művész szerint, csak egy történetet a fejünkben élő történetről. A művészt egy sajtóbeszélgetésen kérdeztük, ahol szóba került a politika, a szabadság megélése, és kiderült az is, hogy Laurie eddigi legjobbnak tartott fellépését kutyáknak tartotta.

Kevesen jöttek el a vasárnap délutáni találkozóra, de akik mégis, annál lelkesebbek voltak: egy újságíró, aki csak rajongóként jellemezte magát, lemezt dedikáltatott Laurie Andersonnal, és szemérmesen bevallotta, ő volt az, aki évtizedekkel ezelőtt egy ananászt küldött neki.

A világhírű, neonsárga pólóban érkező művészt láthatóan nem bántotta a résztvevők kis száma, így legalább jutott idő a tényleges beszélgetésre is. A Quart kérdésére elsőként a hétfő esti fellépéséről beszélt, mint mondta, 20-25 rövid történetet gyűjtött össze a gyerekkoráról, ezeket fogja előadni hegedű és házi készítésű billentyűs hangszerek kíséretében.

Laurie Anderson – Budapest, 2014. október 5. Forrás: Marton Szilvia - Origo

A történet elmesélésének története

„Gyerekkori sztorijai persze mindenkinek vannak – nem ez a lényeg, inkább a folyamat: munka közben jöttem rá hogy tulajdonképpen a történet elmesélésének története foglalkoztat. Én is szavakkal dolgozom, akárcsak az újságírók, és ugyanazt szeretném: elmesélni valamit úgy, ahogy valóban megesett, nem pedig úgy, ahogyan én szeretném látni. Nem is az emlékezés folyamatáról van szó, az emlékek képlékenyek” – mesélt az önmagát alkotó szüzséről Laurie.

A Language of the Future kimondottan nyelvközpontú előadás lesz, a show-t ezért egy, a szavakat azonnal szöveggé alakító jelgenerátor kíséri – a nézők azonnal olvasni is tudják a hallottakat, a kettős befogadást pedig kiegészíti a zene nyelve is.

Nem politikáról, a szabadságról szól

A kérdésre, hogy az előadásnak lesz-e politikai üzenete, mint a Homelandnek volt, Laurie nemmel felelt: mint mondta, egyértelművé vált, hogy szólamoktól függetlenül minden elnök és vezető a multik és nagyvállalatok körül forog – a valódi motor pedig a pénz. „Érdekesebbek számomra azok a jelenségek, amik megosztják az amerikai társadalmat. Ilyen az iraki veteránok ügye is. Egy barátom bátyját például egy ilyen veterán lőtte agyon minden ok nélkül egy irodai mészárlás során.

Az amerikai haderő alakítja át ezeket az embereket, mint egy negatív cserkésztábor: két hónap alatt megtörik őket, kiképezve a gyilkolásra, aztán a szolgálat után visszakerülnek a közösségbe, ahol már nem lehet büntetlenül gyilkolni” – mondta a művész. Szerinte a veteránok szenvedését, poszttraumás stressz szindrómáját nem akarja meglátni a társadalom, nekik pedig titkolózniuk kell, ha munkát és társaságot szeretnének.

Elfoglalni a Lincoln Centert

Hasonlóan fontos momentumként említette az Occupy-mozgalmat, ami kulturális téren is érvényesítette hatását: 2011-ben például tömegek foglalták el a New York-i Lincoln Center előterét, hogy az erőszakmentességre, a pénz- és kulturális intézetek szerintük antidemokratikus gyakorlataira figyelmeztessenek. Míg a Metropolitanben Philip Glass Satyagraha című, Mahatma Gandhira emlékeztető operáját játszották, addig a tüntetők levették cipőjüket a hideg téli estén, hogy így utaljanak Gandhi vállalt szegénységére. Közöttük volt maga Philip Glass és Laurie Anderson is. „Inspiráló élmény volt, a szabadság kifejezése zenében, szóban és tettben – nekem pedig művészként a fő célom éppen ez, a szabadság elérése” – mondta a zeneszerző.

Fotó: Marton Szilvia

Nem kell a világot jobbá tenni

Hozzátette, az ilyen akciókkal és saját fellépéséivel sem a világot szeretné jobbá tenni – szerinte jó az így is, ahogy van. „A lényeg, hogy tegyem, amit a legjobb tudásom szerint tudok, és megnyilatkozzak, akkor is, ha nem lesz következménye.” A megnyilvánulást Laurie Anderson az üzenetnél is fontosabbnak érzi: ha lát egy hatalmas, egynemű kék festményt, az többet mond számára a szabadságról, mint ezer esszé.

Etűd bálnahangokra, kutyáknak

A művésznő mesélt eddigi legjobbnak tartott fellépéséről is: több ezer kutyának tartott bálnahangokra komponált koncertet Sydneyben, és úgy érzi, hogy tetszett nekik az előadás. Laurie Anderson hisz az állatok muzikalitásában, Lollabelle nevű vak kutyája például szeretett zongorázni – játékáról lemez és film is készült.

Három szabály

Az újságírók Laurie Andersont a férjéről, Lou Reedről is kérdezték, akit öt év házasság után, a közelmúltban veszített el. Mint elmondta, Reed halála után megértette, hogy a bánatot nem lehet elkerülni, hanem meg kell élni, különben megmérgez minket. De ettől még nem kell az ember egész lényének mély depresszióba süllyednie – mondta a zeneszerző, aki elmondása szerint három fontos dolgot tanult társától: 1. Ne félj senkitől, soha! 2. Fejlessz ki magadban egy bullshitdetektort, és tanuld meg használni! 3. Légy gyengéd mindenkihez, de tényleg mindenkihez!

Laurie Anderson

Az avantgarde irányzatához is sorolt médiaművész, szobrász és zeneszerző, aki a 60-as években kezdett alkotni. Világhírűvé az Oh Superman című dallal vált, ami 1983-ban az angol zenei toplista második helyére került. A nemzetközi közönség ekkor ismerte meg United State című zenei és performansz sorozatát, és sikeres lett Big Science című albuma is, amit hamarosan újabbak követtek. A művésznő a hatalom és az egyén, a nyelv és az emlékezet viszonyait értelmezi koncertjei során, melyeken hegedül, fény és hangeffektusokat, videó montázsokat is bevet. Legutóbbi lemeze Homeland címmel, 2010-ben jelent meg.