Jobb egy bűnöző kamasz, mint egy depressziós

A tizenéves egész addigi szülői teljesítményünk görbe tükre. Nehéz belenézni, de muszáj.

A gyerek nem a miénk. Nem is a társadalomé. A birtoklási ösztön köszönőviszonyban sincs a szeretettel. Gyereket nevelni örömből kellene. Persze az egész életet örömből kellene élni, ahogy a haszidok tanítják: nem bűnbánattal és önsanyargatással, még csak nem is imádsággal dicsőítjük igazán a teremtőt, hanem azzal, ha örömünket leljük a világban, amelyet alkotott.

Alig telt el egy-két hónap az Életunalom, élettér, életkedv megjelenése óta, a HVG-könyvek máris újabb Feldmár András-bölcsesség- és provokációgyűjteménnyel rukkolt elő. A téma sokrétű, pedagógiai, pszichológiai, társadalmi vetülete egyaránt jelentős: mit jelent felnőttnek lenni? Az előadásból lett vékonyka kötet címe így teszi fel a kérdést: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?

József Attila gyerekkora maga a horror

Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja – mondja az Eszméletben a nagyon sebzett, nagyon zseni József Attila. Az ő sorsa tökéletes példázat arra, mit jelent becsapottan a világra jönni. Az apja egy másik földrészre szökik előle, az anyja pedig egy kisgyerekre, Attila nővérére hagyja a csecsemő gondozását, majd meg idegenekre.

A nővér és az idegenek (nevelőszülők) egyaránt kínozzák a gyereket. A hétéves Jolán azzal szórakozik, hogy a kisbaba szájába nyomja a cumisüveget, majd amikor szopni kezd, kihúzza belőle. Odaadja, elveszi. Attila egész nap ordít az éhségtől, a vágytól, a soha be nem teljesülő ígérettől, a becsapottságtól, a folytonos frusztráltságtól. Nem hiszem, hogy ki lehet találni ennél vérfagyasztóbb horrortörténetet.

Feldmár András azt mondja, a fogantatás maga az ígéret.

Amikor világra hívunk valakit, ígéretet teszünk, hogy gondoskodni fogunk róla, és hogy jó lesz neki itt. Hogy gyerekünk a világot kívánatos vagy félelmetes helynek fogja-e látni, csakis tőlünk függ. Attól, hogy meg tudjuk-e tartani az ígéretünket.

Sok gyerek érkezik becsapottan a világra

Ha az anya nem tud ráhangolódni a gyerekére, ha nem tud teljes odaadással figyelni rá legalább az első években, ha tehernek érzi, ha lepasszolja, ha igyekszik úgy élni az életét tovább, mintha mi sem történt volna, a gyerek úgy fogja érezni, becsapták. Mintha valaki szívélyes hangú meghívót kapna egy vendégségbe, aztán mikor megérkezik, gorombán viselkednek vele, vagy úgy tesznek, mintha ott se lenne.

Az ígéretek betartásának képessége a felnőttség egyik kritériuma. Aki nem tartja be ígéretét, maga is gyerekként viselkedik. Sok gyereknek nem felnőttek szülei, akárhány évesek is. A csavar a dologban, hogy a nem felnőtt szülő nem képes gyerekként tekinteni az utódját, hanem – természetesen tudat alatt – azt várja tőle, amit a saját szüleitől nem kapott meg: feltétlen szeretetet.

Ha pedig úgy látja, hogy ezt nem kapja meg, mert a gyerek érthetetlen okokból ordít, mert nem hagyja aludni, önmagával törődni, élni, akkor agresszívvé válik. Sokkal több csecsemő lesz abúzus áldozata, mint hinnénk, és ennek hátterében saját gyerekkori frusztrációink állnak. Saját gyerekkori fájdalmainkért a szüleink helyett sokszor a gyerekeinken állunk bosszút.

A testünk emlékezik

Mindig dühített a kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond közmondás hazugsága. A kisgyerekre fordított idő és figyelem igenis megtérül a nehéz kamaszkor idején. Az első években megalapozott bizalom, a pici gyerek iránt megnyilvánuló tisztelet megkönnyíti a leválás nehéz folyamatát is. Ha önféltés helyett képesek lennénk az első néhány évet szívvel-lélekkel a kicsinek szentelni, a nagy sem válna az ellenségünkké.

A testünk emlékezik Forrás: Flickr

A gyerekek létszükséglete a szeretet. Nemcsak az, hogy kapják, hanem az is, hogy adhassák. A gyerekek a végletekig megbocsátóak szüleikkel, éppen ezért olyan kiszolgáltatottak. A kamaszkori ébredés során, amikor az ember óriási energiákkal keresni kezdi önmagát és helyét a világban (amiről aztán a többség néhány éven belül engedelmesen leszokik), a kiskori hiányokért tesz szemrehányást, áll bosszút a szülein öntudatlanul.

Mert a testünk emlékezik. A sejtjeinkben ott van minden élményünk a fogantatásunk óta. Ha nem fogadtak minket szívesen, ha nem tudták elfogadni az igényeinket, ha nem tudtak ráhangolódni a szükségleteinkre, ha úgy tekintettek ránk, mint nyűgre, amelytől nincs többé szabadulás, vagy mint képlékeny anyagra, amelyet a szülőknek saját képükre kell formálniuk, akkor kamaszkorunkra nem fogjuk szeretni magunkat, és kétségbeesésünkben igen kártékony eszközökhöz folyamodhatunk.

A kamasz a szülő görbe tükre

A kutyaoktatásban már létezik a tükörmódszer, amelynek a gyereknevelésben is nagy hasznát vennénk. A kutya a gazdája tükre, a gyerek a szüleié. A kamasz gyerek egész addigi szülői teljesítményünk görbe tükre. Nem könnyű belenézni, néha ijesztő is, de elengedhetetlen, ha tovább akarunk haladni az önismeret vékony jegén.

Az önismeret ott kezdődik, hogy rájövünk, bizonyos dolgokat automatikusan csinálunk.

Azt hisszük, azért, mert ilyenek vagyunk, azonosítjuk magunkat az automatizmusainkkal, pedig ezek sokszor csak régi, ősi élményekre adott reakciók, amelyeket zsigerből alkalmazunk a jelenben, pusztán mert az adott helyzet arra a bizonyos régi élményre emlékeztet.

Ki kell űzni magunkból apánkat-anyánkat Forrás: Flickr

Rudolf Kassner osztrák gondolkodó szerint az Isten ellentéte nem az ördög, hanem az automata. Ha az ember nem az itt és mostban él, ha cselekedeteit, érzéseit, gondolatait nem a pillanat ihletésében szüli meg, hanem megrögzött szokásait, komplexusait, frusztrációit, elkerülő mechanizmusait követve, akkor tulajdonképpen nem is él. Akkor pontosan úgy működik, mint egy gép.

Felnőtté válni azt is jelenti, hogy megszabadulunk a belénk ivódott vagy belénk vert szokásmintázatoktól. Olyan ez, mint az ördögűzés. Ki kell űzni magunkból apánkat-anyánkat, ha meg akarjuk tudni, kik vagyunk valójában. Nagyon kevesen képesek erre. A legtöbben megszépítik a múltat, és egész életükben a szülői parancsokat követik, csak hogy megspórolják a leválás, az elkülönülés fájdalmát.

Le kell válnia a szüleiről, ha meg akarja találni önmagát

A kamaszkor tétje a felnőtté válás. Azért olyan konfliktusokkal terhelt időszak ez, mert a kamasz egyfelől harcban áll önmagával, libikókázik gyerekség és felnőttség között, másrészt kénytelen hadban állni a környezetével is, amely ezt a harcot a legtöbbször nem megkönnyíti, hanem megnehezíti, sőt ellehetetleníti.

A kamaszkor tétje a felnőtté válás Forrás: Flickr

Kamasznak lenni még a legoptimálisabb közegben felnőtt gyerek számára is pokoli nehéz. Muszáj leválnia a szüleiről, ha meg akarja találni önmagát. Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja – kegyetlenül hangzik, de igaz. A kamaszok sokszor azért elviselhetetlenek vagy agresszívak, mert érzik ezt a törvényszerűséget, és csak így tudnak eleget tenni neki. Ha a szülő nem engedi el őket, nekik kell eltépniük a köteléket.

Amikor a gyerek kamasz lesz, a szülő számára annak tudomásul vétele és elviselése a legnehezebb, hogy már nem tehet semmit. Az alapokat menthetetlenül és megmásíthatatlanul lerakta, és most végig kell néznie, mit kezd velük a gyereke. A lényeg már eldőlt. Az, hogy a 16 éves lányod vagy fiad őszinte tud-e lenni hozzád, azon múlik, hogy őszinte lehetett-e hozzád két-három évesen.

Soha ne szégyenítsd meg!

Feldmár azt mondja, az a pillanat, amikor egy gyerek életében először arra kényszerül, hogy mérlegelje, mit mondhat el a szüleinek, és mit nem, tragikus. Ekkor szűnik meg nyílt és spontán embernek lenni. Ha gondolataiért vagy szavaiért megijesztik, megszégyenítik vagy megalázzák, többé nem lesz spontán, többé nem lesz önmaga. Elkezd játszani a szülő kedvéért. Jó fiút, jó kislányt alakít, vagy ha a puszta figyelmük a tét, és máshogy nem érhető el, hát rossz fiút és rossz lányt fog játszani.

Ha bagatellizáltuk kétéves gyerekünk fájdalmát, ha legyintettünk éjszakai félelmeire, vagy éppen elvártuk, hogy racionálisan kezelje őket, ha megbüntettük, mert kinyilvánította a haragját vagy az akaratát, ha képen töröltük, mert kicsúszott a száján, hogy hülye vagy, anya, apa, és mindeközben eljátszottuk a bölcs és megfellebbezhetetlen istenkirályt, akkor nemigen várhatjuk, hogy kamaszunk majd megosztja velünk aktuális paráit, ahogy ő mondaná.

Kamaszgyerekkel élő szülők tízparancsolata

Emlékezz a saját kamaszkorodra, és légy megértő!
Ne ijedj meg a kamasztól, nem marad így!
Kamasz gyereked nem hibás, megjavításra szoruló szerkezet, hanem egy másik ember. Tiszteld!
Hagyd meg a magánszféráját!
Bízz benne!
Ne faggasd!
Ha megnyílik, nagyon figyelj, és ne reagáld túl a dolgokat!
Nem az a dolgod, hogy irányítsd, hanem hogy ott légy, ha szüksége van rád! Engedd, hogy tegye, amit akar, és kapd el, ha zuhanni kezd.
Ne akarj a saját érdekében határokat szabni neki!
A határokat a saját érdekedben jelöld ki – nem forgathatja fel az életedet –, és következetesen tartasd be!

Nem mindenki él, aki létezik

Sok kamasz szülője azzal érvel, azért szeretné kontrollálni a gyerekét, hogy megóvja a rá leselkedő veszélyektől. Hiszen az okos ember a más bajából tanul. Újabb közmondás, amit nyugodtan elfelejthetünk. Persze a 220 voltba nem kell bedugni a kezünket, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk a villamosságot, de azt, hogy mi minden történhet velünk, ha kimerészkedünk a családi burokból, és engedjük, hogy hasson ránk a külvilág, csak a saját tapasztalatainkból tudhatjuk meg.

A tapasztalatokat nem lehet megspórolni, legfeljebb az életünk árán. Aki fél a tapasztalatoktól, az fél az élettől. Nem mindenki él, aki létezik. Ha túlféltésből (ami nem más, mint saját szorongásaink kivetítése a gyerekünkre) vagy hatalmi ösztönből nem akarjuk kiengedni gyerekünket a nagyvilágba, az élettől fosztjuk meg.

Rosszabb, ha egy kamasz depressziós, mint ha kriminalizálódik Forrás: Flickr

Feldmár Winnicottot, a neves brit gyerekpszichológust idézi, aki szerint sokkal rosszabb, ha egy kamasz depressziós, mint ha kriminalizálódik. A depressziós gyerek ugyanis valamiért feladta a reményt, már nem hiszi, hogy valaha elérheti, amit akar. Az a kamasz, amelyik áruházi tolvajt vagy betörőt játszik, még küzd azért, hogy elérje a célját.

A cél pedig – kielégítő anyagi körülmények között élő gyerek esetében – nem az ellopott márkás cucc, hanem a figyelem, amit merész tetteivel társai között kivív vagy lebukása révén a szüleitől kicsikar. Végső soron mindenki biztonságra vágyik. Akinek nem adatik meg a biztonságos családi háttér, az a biztonságot a börtönben vagy a kórházban fogja keresni.

Soha ne hivatkozz a gyereked érdekeire!

Akik az előző könyv kapcsán Feldmár András személyes gyereknevelési tapasztalatait hiányolták, most nem fognak csalódni. Beszél arról, hogyan fedezte fel magában rémülten a saját anyját, amikor ahelyett, hogy vigaszt próbált volna nyújtani ordító kisfiának, rázni kezdte, mint egy elromlott szerkezetet.

Beszél arról is, hogyan győzte le magában a zsigeri késztetést, hogy a gyerekei ügyetlenkedésére megszégyenítéssel reagáljon. Elmondja, hogyan állt segítő személyzetként kamaszfia és barátai szolgálatára, amikor azok tudatmódosító szerekkel kezdtek kísérletezni. Mindezeken túl pedig gyakorlati tanácsokkal is szolgál a kamaszodó gyerekekkel való együttéléshez.

Feldmár elmondja, hogyan állt segítő személyzetként kamaszfia és barátai szolgálatára Fotó: Hámori Zsófia

Legfőbb szabálynak azt tartja, hogy ne a gyerek érdekeire hivatkozzunk, amikor határokat szabunk, hanem a saját szükségleteinkre. Ne azt mondjuk, hogy feküdj le, mert alvásra van szükséged, hanem hogy menj a szobádba, és maradj csendben, mert nekem nyugalomra van szükségem.

Ne követeljük tőle, hogy ne dohányozzon, de azt igen, hogy a lakásban ne tegye, mert az minket zavar. Ne várjuk el, hogy este 10-kor pontban otthon legyen, de azt igen, hogy hívjon fel, ha késik, mert különben nem tudunk nyugodtan aludni. Ne várjuk el, hogy a saját szobájában rendet tartson, de azt igen, hogy a közös helyiségekben ne hagyja szanaszét a holmiját.

Egyszóval ne akarjuk se saját magunk, se saját ideáink képére és hasonlatosságára alakítani, viszont várjunk el tőle némi tapintatot. Amit annál szívesebben fog megadni nekünk, minél tapintatosabban bánunk vele mi magunk. Amúgy sem nyújthatunk egy kamasznak annál többet, mint hogy békén hagyjuk, és időt biztosítunk számára, hogy megtalálja önmagát.

Feldmár András 1940-ben született Budapesten. Három és fél éves korában az apja munkaszolgálatba, az anyja Auschwitzba került, mindketten túlélték a borzalmakat, őt pedig egy fiatal katolikus nő rejtegette. 1956-ban, 16 évesen elhagyta az országot, és rövid bécsi, illetve londoni tartózkodás után Kanadába került egy nagynénjéhez. Előbb matematikusnak tanult, ami „évekig biztonságérzetet adott neki egy nagyon bizonytalan világban”, majd érdeklődése a pszichológia felé fordult. Már öt éve praktizált pszichológusként, amikor megismerkedett Ronald David Lainggel, a neves skót "antipszichiáterrel", akit a mai napig a mesterének tart. Neki köszönheti, hogy kereső ember lett, aki nem éri be a kész válaszokkal, és folyton tovább keres. Feldmár András 1992 óta rendszeresen tart előadásokat Magyarországon, és az utóbbi években számos könyve jelent meg magyarul.