Nem akarunk híresek lenni - a Flash a Quartnak

Barcs Miklós a magyar underground nagy túlélője, aki évek óta kíméletlenül megmondja a magáét korunk Magyarországáról, míg kultikus zenekara, a Flash egy időben rendszeresen a Sziget zárókoncertjét adta. Az énekes-szövegírót arról kérdeztük, hogyan élte túl a nyolcvanas-kilencvenes éveket, fog-e még számot írni, mi az ukrán helyzet tanulsága, és elmondta azt is, miért tisztelik a rendőrök. 

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

1957-ben születtél, tehát a korodnál fogva még az őszinte, kőkemény rockzene nemzedékébe is befértél volna. Miért nem így történt?

Én inkább Beatricére kezdtem járni, de a katonaság elől kimentem fél évre Prágába, ahol csomó haverom élt akkoriban, és ott ismertem meg a Plastic People of the Universe együttest, a csehek underground legendáját. Az egy óriási zenekar volt, és nem mellesleg az ő letartóztatásuk hívta életre a Charta 77 nyilatkozatot. Volt olyan, hogy Prága 50 kilométeres körzetében nem rendezhettek rockkoncertet, ezért vidéken léptek fel illegális koncerteken – hoztam is haza magnószalagokat, a későbbi Bizottság-tagoknak például.

Hogy lehetett a Varsói Szerződésen belül megszökni a katonaság elől?

Sehogy, ez csak ilyen haladék volt, mert hat hónap után haza kellett jönnöm, és végül ilyen diliházas flepnikkel kaptam meg az E kategóriát. (Egészségi okból katonai szolgálatra alkalmatlan – a szerk.) Voltam kétszer két hét Lipótmező-tanulmányúton, nagyon tanulságos volt. Aki tudta, az így úszta meg a katonaságot akkor. Ha valaki drogos volt, akkor is járt az E kategória, de ez még azelőtt történt, hogy itthon ezek a dolgok elterjedtek volna.

Viszonylag öregen kezdtél zenélni.

Igen. Eljárogattam én koncertekre korábban is, de valahogy nem érdekelt ez a dolog akkor még. Jártam aztán a Kulich Gyula téri pszichiátriára, ahol ugye a Balaton és az URH is koncertezett, a pincében pedig Gerevich József pszichiáter készített tanulmányokat a kemény drogosokról, akiknek a nagy része ebből a társaságból került ki, és ott láttam ezeket a koncerteket is. Nekem, miután Prágából hazajöttem, öt évre bevonták az útlevelemet, be voltam ide zárva, se ki, se be, a pszichiátria viszonylagos védelmet nyújtott a rendőrség elől, szó szerint underground kultúrát csináltunk a pincében.

A Flash a nyolcvanas évek végén alakult, és pont akkoriban tűnt el több is a menő underground zenekarok közül, különböző okok miatt. Erre adott válasz volt a Flash?

Lehetséges. Akkoriban oszlott fel ugye az Európa Kiadó, meg a Pajorék is akkor tértek meg, de a Neuroticot mondjuk soha nem is szerettem. A rapnek eleve hibája, hogy a folyamatos szövegelés a tartalom rovására megy, a Pajor meg ezen túl is túlzásba vitte a pózolást. Mindenesetre nekünk volt két számunk eredetileg, és akkor még csak azt a kettőt játszottuk, fél-fél óráig, a közönség nagy örömére.

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

Össze tudod számolni, hány tagja volt összesen a Flashnek?

Hát alkalmi tag nagyon sok volt, rendes tagból pedig három-négy garnitúra. Az biztos, hogy az első felállásban két zirci srác volt rajtam kívül: az Imero nevű haverom volt az egyik, ő most Zircen lakik, totál lepukkant piás lett belőle, voltam nála tavaly tavasszal szociális munkásként, tele volt üres műanyag palackkal a lakása. A másik is egy zirci srác volt, a Vida Laci, belőle meg filozófiaprofesszor lett. Ez a két véglet abszolút jellemzi is a Flasht. Szóval elkezdtük csinálgatni, voltak fellépéseink két-három havonta, aztán játszottunk mindkét Nap-Nap Fesztiválon a kilencvenes évek elején. Leginkább az a nagy légüres tér volt ránk inspiráló hatással, ami a nyolcvanas évek legvégén jött létre itthon.

Huszonöt év alatt nem sokkal több, mint huszonöt számotok született?

Nem nagylemezre hajtunk. Ha megnézed a Kispál és a Borzot, ugyanazt ismételte egyre unalmasabban, mint amit az első két lemezén csinált. Nekünk ötévente pont elég egy új szám. Nem szoktunk próbálni sem: megírom a szöveget, és elküldöm a gitárosnak Facebookon. A legutóbbi számunk, a Cenzúra is így született.

Az nem zavar, hogy a trágárság miatt eleve kevesebb helyre juthatnak el ezek a számok?

Ezzel szerintem lehet játszani, hogy egyszerre legyen bennük a bonyolultság és a trágárság. Én szociális munkásként ismerek több állami gondozott kiscsávót is, ők is totál megértik, mint ahogy egy egyetemi tanár is felfogja, hogy ez nem öncélú gyalázkodás. Megjelent pár napja a Népszabadságban egy tök jó cikk Idióták dicsérete címmel, Szilágyi Ákos írta, és ebben az van, hogy az idióta a közgondolkodás szerint az, aki a trendektől független dolgokra figyel, kívül áll a rendszeren. Ezzel pedig eléggé beletalált, én is ilyen helyzetben lehetek. És ezért lehet engem is idiótának nevezni, meg a stílusomból is sokaknak az jön le, hogy hát ez egy hülye.

De azzal sem volt ambíciótok, amikor az első lemezt felvették a Tilos az Á-ban?

Az sem a mi ötletünk volt, Hollós Péter mondta, hogy vegyünk már fel egy koncertet, ő kiadja kazettán. Én rajzoltam hozzá egy borítót, felvették, és ennyi volt, lehetett kapni boltokban, kocsmákban.

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

Hogy élted meg a rendszerváltást?

Iszonyú nagy felszabadultság volt, mindenki vadul elkezdett bulizni: megnyílt a Fekete Lyuk – mi nyitottuk a Balkán FuTouristtal kétnapos koncerten – és a Tilos az Á, az utóbbiba egyből hívtak is zenélni bennünket. Akkor az ismeretségi körömből mindenki belemerült a bulizásba, még a negyven-ötven évesek is, a mostani hatalmon levők pedig addig gyorsan összecsipegették, amit csak lehetett. Nem rendszerváltás volt akkor, hanem csak a világhelyzet változott meg – a politikusok magukat hívták rendszerváltóknak, de hát szó nem volt erről, hogy ők kergették volna ki az oroszokat. Az volt a felszabadító, hogy hatalomnélküliség volt egy jó darabig, amíg a keleti típusú rendszert fel nem váltotta a nyugati, addig egy hihetetlenül laza és jó érzés uralkodott. Aki ezt nem élte át, az tényleg nem fogja megérteni, és ezt nem nosztalgiából mondom, de ezt megélni ez egy óriási dolog volt. Természetes anarchia volt, ahol még a rendőr is előre köszönt, hiszen nem tudta, mit csináljon, miközben mindenki élte a világát szinte a semmiből.

Most nem változik körülöttünk a világhelyzet?

Volt ez az arab tavasz: Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szíria, aztán még a törökök is, és ez most már felment egész Ukrajnáig, miközben Bosznia se maradt ki. Lassan körbekeríti a Kárpát-medencét, és hátha itt is történik valami. Ugyanez van Ukrajnában is nagyjából, mint itt, csak ott még nagyobb a szegénység. Az is egy brutálisan korrupt maffiaállam, de ez is: Orbán iszonyúan lenyomja az egész társadalmat, és ezzel olyan feszültséget gerjeszt, ami remélem, hogy itt is kezelhetetlen lesz, ha ez így folytatódik.

És ez jó dolog vajon? Ukrajnában is csak az eggyel korábbi garnitúra jött vissza.

Annak a garnitúrának viszont már egyszerűen nem lehet akkora pofája, már nem csinálhatja meg ugyanazt, amit a Janukovics, vagy akár azt, hogy épít a kert végébe egy stadiont, mint az Orbán. Kicsi fejlődés, de legalább valami, amiben lehet reménykedni. Voltak persze zavargások itt is ugye, 2006-ban, de ott a Fidesz totálisan meglovagolta a természetesen meglévő elégedetlenséget. Ott a tömegben át lehetett érezni a spontán részét, de azt is, hogy ez mégsem annyira spontán. Ha pedig már a politika rátelepszik valamire, az régen rossz. A bal- meg a jobboldal már csak politikai kulissza lent, a fent és a lent közti különbségeket kell nézni. A rendszerváltozáskor is az egyszerűbb hippi haverjaim elmentek a Csurka pártjába, mert azt gondolták, hogy a komcsik ellen a nácik az alternatíva, de nekik mindig azt mondtam, hogy titeket az elsők között vittek volna követ törni Buchenwaldba.

A generációdból talán te vagy a leginkább jelen manapság is, ezzel egyetértesz?

Én próbálok reagálni ezekre a mostani dolgokra, és kurvára idegesít ez a diktatúrába hajló állapot. A két utolsó számunk politikai töltetű volt (a Képviselő funky és a Cenzúra), de a többi is aktuális, amiket még játszunk. Járnak a koncertjeinkre régi arcok, meg újabbak is, amióta Uj Péter és mások is tolják a Flasht – olyan három-négyszáz ember, akik jönnek, de persze cserélődnek is. Ez nem gáz szerintem, nem akarunk kurva híresek lenni. Akinek tetszik, az jön, akinek meg nem, az nem jön.

Hosszú éveken keresztül ti zártátok a Szigetet, hogyan lett vége ennek a hagyománynak?

Ez már egy régi történet, azóta már ki is békültünk a Müller Péterrel az Őz Zsolti temetési buliján. Én csak azt nem bírtam, hogy valakik megszedik magukat azon, ami egy underground, laza dolognak indult, közben meg a legdurvább bizniszbe fordult át. Tényleg voltak ott jó bulijaink, de ami most van, az már nem érdekel. Három éve raktak ki, de nemcsak minket, hanem az egész punkot, undergroundot, mindent, hiszen pénzt nem hoz. De egy életen át haragudni valakire, az is fárasztó, úgyhogy a Müllerrel is kibékültünk. Mondjuk a harag, gyűlölködés, gyalázkodás az egy elég jó hajtómotor.

Elég gyakran szoktál élni is vele.

Igen, manapság a Facebookon Báró Horpacsek néven tolom, és ott ki is élem magam.

És ez, hogy a Facebookon éled ki magad, azt jelenti, hogy már nem is fontos a zenekar annyira?

Ez olyan, hogy ha hívnak, akkor megyünk, de tökmindegy, hogy fellépünk-e. De nem hiányzik, ha nem, hiszen ez elég nagy fáradság már. Persze jó dolog lenyomni egy koncertet, de ha már nem lenne, akkor se lenne baj. De nem is kell hozzáragadni a színpadhoz. Nézőként elmegyek néha a RNR666 által idehívott, kis garázsrock zenekarokra, azok elég jók szoktak lenni.

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

Erdészeti szakközépiskolába jártál, miért nem lett belőled erdész?

Családi késztetésre jelentkeztem Sopronba, a nagybátyám ugyanis vadász volt, de hamar rájöttem, hogy nem akarok az lenni. Az a kollégium felért egy katonasággal, úgy is vettem utána, mint aki letudta. Reggel hatkor ébresztő, szekrényvizit meg hasonló hülyeségek. Eleve Sopron is a legkispolgáribb, zárt hely volt: ha odamentél vonattal, már igazoltattak a határőrök, mert határövezetnek számított. Fél évig utána voltam még vadászgyakornok Gemencen, ott legalább megtanultam lovat hajtani, meg puskával lőni, ott napi három-négy szarvast ki kellett lőnie a vadásznak, ezt a mészárlást nem bírtam sokáig.

Mikor lőttél utoljára?

2007 novemberében volt egy be nem jelentett tüntetés a Batthyány-örökmécsesnél, ahol én a Hvg.hu újságírójaként voltam jelen, és az akkori indexes Bogád Zutyuval együtt letartóztattak, példát akartak statuálni. Engem Kőbányára vittek, mert nem volt nálam sajtóigazolvány, beraktak egy cellába, egyből el is aludtam. Az ügy miatt aztán nagy tiltakozás volt, és ezért a rendőrség, valószínűleg kárpótlásul, meghívott engem és még pár újságírót egy napra a kiképzőközpontjukba, ahol kérdezték, ki nem volt katona, és kinek nincs jogsija. Én mindkettőnél feltettem a kezem, mire lesajnálóan mondták, hogy majd rád fogunk lőni. Aztán a lövészeten meg hármat lőttem egyből a céltábla közepébe, mindjárt nekem lett a legnagyobb respektem a rendőrök között. [nevet] Amúgy utána több tévé is kijött hozzám, és én mindegyiknek azt mondtam, hogy nem jó dolog, hogy elviszik az újságírókat, mert ez Moszkva felé mutatja az irányt.

Mint volt dzsanki, mit gondolsz ma a kábítószerről?

Többet visz el, mint amennyit hoz. Az biztos, hogy tök máshogy alakul az életem, ha nekem ez a dolog kimarad, biztos, hogy jobban tudtam volna foglalkozni mindazokkal a dolgokkal, amik érdekelnek, mert ez a drogozás elég időigényes tud lenni. [nevet] Szoktam arra is gondolni, hogy ez egy vargabetű az életemben, amit ki lehetett volna hagyni. De nem sajnálom azt sem, hogy így alakult.

Te hogy tudtál megszabadulni a függőségtől?

Talán úgy, hogy szerencsés természetem van, mert egy idő után ráálltam, hogy minél kevesebbszer, és a végén teljesen el is maradt ez a dolog. A cigivel is így álltam le, fokozatosan. A mákkal, ópiátokkal kicsit keményebb azért a leállás. Nyáron elmentünk ilyen kis túrákra, és begyűjtöttük a mákot, a többiek pedig ősszel elkezdtek mákteázni, én viszont nem. Mindig vigyáztam, hogy az állandó függésbe azért ne sodródjak bele – erre mondta egy brutál dzsanki haverom, hogy én csak úgy belekóstolgattam ezekbe a dolgokba. A határokig elmentem, de valahogy láttam, hogy meddig szabad. Persze nekem is voltak túllövéseim, szerencsém volt. Rengeteg haverom meg belehalt.

És neked hogy-hogy nem ült be a drog helyére a szentlélek, mint Pajornak?

Én rögtön éreztem, hogy mekkora kamu az egész. Nonszensz volt, hogy az egész társaság ment a Pajor után, mint a hülyék. Néha megjelent egy-egy ilyen göndör hajú gyerek, télikabátban, csőre töltött Bibliával, úgy nézett ki, mint egy segédlelkész a westernfilmekben, és próbált téríteni. Két hónappal előtte még totál jó haverok voltunk, ezek meg brutális személyiségváltozáson mentek keresztül. Előtte már két kivándorlási hullámot is átéltem, amikor a társaságból sokan disszidáltak, ez meg egy ilyen belső kivándorlás volt.

Te hogy maradtál ki ezekből a kivándorlási hullámokból?

Úgy, hogy eleinte útlevelem se volt, később meg azt mondogattam, hogy miért én menjek ki? Én itthon vagyok, menjenek ki a komcsik. Csapatostul mentek ki akkor a haverjaim, de a nagy részük ugyanolyan dzsanki maradt, mint itthon, és nem tudtak beilleszkedni a kapitalizmusba. Sokan meghaltak vagy hazajöttek, de nagyon kevesen voltak, akik gyökeret tudtak ereszteni odakint. Olyan is van, aki eltűnt valahol New Yorkban, és azóta se lehet hallani róla semmit.

A zenekarodból is vannak páran, akik már nem élnek.

Igen, főleg a basszusgitárosokra járt rá a rúd. Maurics András Londonban halt meg, ő is teljesen kész volt már, gyógyszerektől meg alkoholtól. Az utolsó pár koncerten például tök jól érezte magát, csak épp elfelejtett basszusgitározni, a szervező meg azt hitte, nincs bedugva a gitárja. Úgyhogy kellett egy másik basszusgitáros, viszont ő hiába volt teljesen szétesve, mégis írt egy nyolcadikos földrajzkönyvet, amit még most is használnak. Artner Iván motorbalesetben halt meg, ő egy műszaki zseni volt, amikor a Tilos Rádió adójával a kezükben rohangáltak a rendőrök elől, azt is ő állította be egy vevőkészülékkel. Az anyja erkélyén pedig egy háromméteres lavórral fogta a Mir-űrállomás adását, végül ebből lett egy film is, az Égi rovar, amiben én raktam össze.

Mi az, ami jobb volt a nyolcvanas években vagy a kilencvenes években, mint most?

A Kádár-rendszer olyan volt, mint egy állóvíz: azt hitted, még százezer évig itt lesznek az oroszok, egyszerűen semmi kilátás nem volt, egy nagy birodalom csücskében ültünk az állóvízben. Az ember vagy drogozott, vagy gyorsan kihúzott külföldre, vagy mindkettő. Volt, aki belement a KISZ-vonalba, de hát ki volt arra kíváncsi? Aztán jött a szabadság és a pörgés, az volt a legjobb, én is akkor voltam a legaktívabb. Majd még később ez a vadkapitalizmus, munkanélküliség, semmi érdekvédelem, a legsúlyosabb arcok a legmagasabb posztokon, én ebbe tényleg bele tudok betegedni, hogy öregkoromra még egyszer belecsöppenek egy ilyenbe. Nem csoda, hogy ilyenkor az ember nem a szerelemről vagy a dugásról ír.

Volt régebben, hogy néha Bucó (Pozsonyi Ádám) zenekarával együtt léptetek föl, ilyen most is van?

Most is volt majdnem, hárman léptünk volna fel: Flash, Tekintetes Úr, Büdösök, a szolnoki restiben játszottunk volna, csak az időpont nem volt jó. A Bucónál az a gáz, hogy kikoptak az idézőjelek: pedig előzőleg ilyen kurva nagy idézőjellel mondta a dolgait, hogy legyen több baleset, meg ilyenek. De az, hogy újra zenél, talán azt jelenti, hogy neki is hiányoznak az idézőjelek.

Fotó: Bácsi Róbert László - Origo

A Flash punkzenekar?

Nekem aztán mindegy, mit húznak ránk. Tarkovszkij mondta talán, hogy a művészet sírja a műfaj, vagy valami hasonló. Játszunk mi mindent: rapet is, meg lakodalmast is, Csókos Miska, a méltatlanul elfeledett lakodalmas énekes egy számát, a Bögre, bögrét. Ő egy méltatlanul elfeledett zsenije a műfajnak, egy jól megtermett, aranyfogú cigány strici volt, mellesleg egy Amszterdamban élő haverom lemezei között találtam meg az övét. Jellemző arra, hogy itthon mennyire el vannak zárva egymástól a kultúrák.

Hogy lett belőled szociális munkás?

Ez akkor jött, amikor 1998–99 körül már lehetett érezni, hogy pénz nélkül nem lehet túlélni. Addig működtek az ilyen-olyan kisebb melók, de akkor már valami komolyabb, rendszeres kellett. Az együttesből nyilván nem lehetett megélni, egy haverom pedig beajánlott szociális munkára, és elmentem ilyen Tegyesz (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) utógondozóba, ahol 12–24 órás ügyeleteket kell tartani. Közben pedig elvégeztem a Wesley János Lelkészképző Főiskolát is, az elég durva volt, ötvenévesen iskolapadba ülni, de a feleségem szerencsére végigrugdosott rajta.

Most is gyerekekkel foglalkozol?

Volt állami gondozottakkal, akiknek 18–24 éves kor között jár utógondozás. Ott lakhatnak nagyon kevés pénzért, munkát kell szerezni nekik, én meg pont tudom, milyen szar otthon bámulni a falat, én is ezt csináltam 25 évig.

Van ebben sikerélményed?

Néha igen. Most már azért van rutinom, a burnout-szindrómán is túlestem. Ez a segítőkészség bennem mindig megvolt, és a srácokat is haverként kezelem. Másrészt meg tényleg benne vagyok a sűrűjében, és tudom, milyen az életük, még időnként tanácsot is tudok nekik adni – néha még az is visszajön dumálni egyet, aki már kikerült. Csináltam is dokumentumvideókat róluk.

Ha politikus lennél, milyen drogpolitikát tartanál ideálisnak?

Az uruguayi példa az első: a füvet rögtön legalizálni, a keményebb drogokat meg államilag ellenőrzötten terjeszteni. Svájcban meg talán a németeknél is van olyan, hogy akiről megállapítják, hogy függő, az állami heroint kap, hogy kizárják a feketepiacot. Ez lenne a méltányos, rendes módja, ehelyett itthon pont az ellenkezője folyik, hogy takarodjon ki a tűcsereprogram a kerületből, meg ilyenek. Rengeteg tiszta tű kéne pedig, mert el van terjedve a hepatitis C is.

Számot fogsz még írni?

Remélem, mert van miről. Egyelőre sorokat gyűjtögetek.