A farsangi szokásokat az egyház sem tudta elfojtani, pedig időnként megpróbálkozott vele. Az ellenzőket nem is az ünnep pogány eredete, hanem a hangos mulatságok, illetlen viccek, és a bujaságot szimbolizáló szokások zavarták. A kereszténység idővel inkább a maga képére formálta ezeket a kiirthatatlan néphagyományokat.
A feudális középkorban fontos társadalmi funkciója is volt: a karnevál ideje alatt büntetlenül kifigurázhattak bárkit, és kimondhattak bármilyen tiltott igazságot az emberek, amiről máskor hallgatniuk kellett.
Erre utal a kifejezés eredete is, a "farsang" szó ugyanis a bajor-osztrák "vaschang"-ból származik, amellyel a "bolondosan beszélők gyülekezetét" jelölték.
A farsangi időszak vízkereszttől hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tart, de mindig az utolsó napok a legmozgalmasabbak. Az ünnepkör záró szakasza külön nevet is kapott: ezt a pár napot hívják farsang farkának, avagy "háromnapok"-nak, amikor a legzajosabbak és legkicsapongóbbak a mulatságok.
A farsang farkának első napja farsangvasárnap. Ez a nap a magyar néphagyományban nemcsak a böjt előtti bulizásról szólt, de a párválasztásban is kitüntetett szerepet játszott.
Ekkor derült ki, hogy melyik legények és leányok találtak egymásra a farsangi, illetve a báli szezon alatt. A koreográfia a következő volt: a lányok a megelőző napokban bokrétát küldtek a kiszemelt legénynek, aki farsangvasárnap reggelén - finom utalásféleképpen - kitűzte azt a kalapjára.
És ez még csak a nap kezdete volt: a fiúk ekkor reggeltől estig a leendő apósuk kontójára ihattak és ehettek, és nincs okunk kételkedni abban, hogy mindent beleadtak a tivornyázásba. Erre a szokásra utalva nevezik vővasárnapnak is a farsang farkának első napját.
Ezt követi a farsanghétfő, majd a húshagyókedd, amely már nevében is a nagyböjt kezdetére utal.