Vissza kell adnunk a cigányok önbecsülését

Igazgyöngy Alapítvány és Alapfokú Művészeti Iskola Berettyóújfalu

Elhivatott tanár, grafikusművész, iskolaalapító, blogger, a legmélyebb szegénységben élők segítője. Egy asszony, aki nem fordul el, ha nyomorúságot lát, hanem közelebb megy, és próbálja megérteni, majd felülírni a reménytelenség törvényszerűségeit. L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány létrehozójával beszélgettünk arról, mit tehetünk azért, hogy legalább a most világra jövő gyerekeknek legyen esélyük kitörni a nyomorból, amibe beleszületnek.

• L. Ritók Nóra a mélyszegénységben élő gyerekeket szociokulturális környezetükkel együtt értelmezi.
• A rajzzal-festéssel sikerélményt adott a cigány gyerekeknek.
• A szegregált iskolákban gyorsan amortizálódik le minden: környezet, szakember, gyerek.
• Nem művészeket akar képezni, hanem a művészet eszközeivel az énhatékonyság, önbizalom, önelfogadás erősítése a célja.
• Az Igazgyöngy Alapítvány toldi működése már eredményezett egy kis közösséget, amelynek egyre nagyobb a hatósugara.
• A gyerekek tanulmányi eredményei javulnak, kevesebb a lemorzsolódás, az uzsora hátrébb húzódott, jobb az emberek hangulata.

Egy kis öreg kézi fűrésszel gallyakat vagdos az árokparton. Azt gondoljuk, tüzelőt gyűjt, aztán kiderül, hogy közmunkát végez. Egy asszony hímzés közben a könnyeit törölgeti, most vitte el két gyerekét a gyámhatóság. A másik asszony azt meséli, valamelyik kislány reggel iskola helyett inkább a kórházba akart utazni, ahol nemrég kezelték. Ott jól érezte magát. A háttérben egy kisfiú az alapítvány laptopján skype-ol, budapesti tanulótársa segítségével próbálja memorizálni a másnapra feladott verset.

Míg az Igazgyöngy Alapítvány munkatársa, valamennyi falubeli Feri bácsija végigkalauzol minket a sáros utcákon, a málló falú, huzatos viskók között, több regényre elegendő emberi drámával szembesülünk.

Vissza kell adnunk az önbecsülésüket Fotó: Bielik István - Origo

2015, Magyarország, Told. Egy zsákfalu, amely minden nyomorúsága ellenére kiváltságos helyzetben van, mert akadt néhány ember, aki odafigyel az itt élőkre, aki nem hagyja, hogy elkallódjanak. L. Ritók Nóra és elhivatott csapata tudja azt, amit a társadalom nem akar tudomásul venni, hogy erről a helyzetről nemcsak a cigányok tehetnek, hanem mindazok, akik hagyják, hogy ez a minta öröklődhessen generációkon keresztül.

Szlovákiában, Horvátországban, Norvégiában tart kurzusokat pedagógusoknak, romániai politikus keresi fel, hogy az ön által kidolgozott integrációs modellről érdeklődjön, számtalan nemzetközi konferenciára hívják, mélyszegénységben élő tanítványai pedig sorra nyerik a hazai és nemzetközi rajzversenyeket. Mi a titok?

Nem hiszem, hogy nagy titok lenne. Egyszerűen csak annyi, hogy olyan iskolát csinálunk, ami a gyerekekhez és a gyerekekről szól. És megértettük azt is, hogy az iskola önmagában nagyon keveset tehet a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekért.

Az iskola nem sokat tehet a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekért Fotó: Bielik István - Origo

Annak idején azt tanultam, hogy a jó iskola képes akár 50 százalékot lefaragni a szocializáció okozta hátrányokból. Aztán egy olyan iskolába kerültem, ahol nagyon magas volt a cigány gyerekek aránya. Szép lassan kiderült számomra, hogy az iskolai hatás jóval kisebb.

Azt is hamar megértettem, hogy a családjuk nélkül semmire sem megyek. A mi módszerünkben komolyan vesszük, hogy a mélyszegénységben élő gyerekeket szociokulturális környezetükkel együtt kell értelmezni. A szülőkkel partneri viszonyban, sokszor őket is tanítva, segítve kell dolgoznunk.

Hogy nézett ki az első óra abban a hagyományos iskolában, ahol tanítani kezdett?

Először is, akkoriban még nem használtuk ezeket a kifejezéseket, hogy szegregáció, integráció, szociális kompetenciák. Akikkel probléma volt, azokat egy kis létszámú, úgynevezett C osztályba tették. Ide zömmel cigány gyerekek kerültek, sokan túlkorosak voltak, és senki nem boldogult velük, mint ahogy ma sem nagyon tud velük mit kezdeni az iskolák zöme.

Nincs olyan gyerek, aki ne szeretne rajzolni Fotó: Bielik István - Origo

Szóval bekerültem egy ilyen osztályba, és mindent újra kellett értelmeznem, amit a főiskolán tanultam. Ezek a gyerekek észre sem vették, hogy beléptem a terembe, csinálhattam én bármit, élték tovább az életüket, mintha ott se lennék.

Nem a menekülés volt az első gondolata?

Nem, dehogy. Én tanítani akartam, elhivatottan jöttem ki a főiskoláról. Ki kellett találnom valamit, amitől figyelni kezdenek rám. Kiabálásról szó sem lehetett, se hangom, se kedvem nem volt hozzá.

Tudtam viszont rajzolni, hiszen földrajz–rajz szakra jártam, grafikusművész is vagyok. Szóval bementem az órára, és elkezdtem lerajzolni a gyerekeket. Egy idő után odajöttek, nézni kezdték, mit csinálok. Aztán egyikük megjegyezte, hogy „egész jól rajzol…. lyány léttire”.

Ez az egyetlen terület, ahol sikerélmény éri őket Fotó: Bielik István - Origo

Végül pedig kedvet kaptak hozzá, hogy ők is csináljanak valami ilyesmit. Nekiláttam olyan feladatokat kiagyalni, amelyekben hamar sikerélmény érheti őket. Ők pedig kezdték jól érezni magukat az órákon. Olyannyira, hogy a délutáni szakkörre is szívesen jöttek.

Hogy viszonyult ehhez az iskola?

Az igazgatóm támogatott, de a kollégák nem. Minél sikeresebbek lettek a gyerekek, minél több pályázaton nyertek, annál ellenségesebb lett a hangulat.

„Rajzolni a hülye is tud – mondta az egyik kolléga –, bezzeg, ha matematikát tanítanál nekik, te sem mennél velük semmire.”

Sajnos nem tudtam megértetni velük, hogy a rajz, az alkotás nem a vizuális kommunikáció miatt fontos, hanem annál sokkal lényegesebb személyiségfejlesztő folyamat, amelynek hatása minden tevékenységben megmutatkozhat.

A rajzolás személyiségfejlesztő folyamat Fotó: Bielik István - Origo

Hogyan dolgozta ki a saját módszerét? Kiktől tudott tanulni, segítséget kérni?

Az alternatív pedagógiákról mi még nemigen tanultunk a főiskolán. Nagy szerencsém volt, mert amikor elkezdtem a rajz személyiségfejlesztő hatásával komolyan foglalkozni, akkor a Soros Alapítvány segítségével bekerültem egy olyan körbe, ahol rengeteget tanulhattam. Vekerdy Tamástól, a Waldorf- és a Rogers-iskolák képviselőitől, Winkler Mártától (a XI. kerületi Kincskereső iskola alapítója), azoktól az emberektől, akik a pedagógiát olyan gyermekközpontúan és szabadon értelmezték, ahogy ezt egy ilyen vidéki közegben elképzelni sem tudta az ember.

Hogyan sikerült végül elfogadtatni Berettyóújfaluban egy művészeti iskola gondolatát?

Miután az iskolát, amelyben dolgoztam, visszakapta az egyház, nem tűnt úgy, hogy meg akarnák tartani az általam bevezetett, ráadásul cigány gyerekekre fókuszáló művészeti képzést.

Az egyházi iskolák egyébként sokfelé az országban a mai napig sem vállalják fel a HHH, azaz a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nevelését, és ezzel komoly szegregáló hatást érnek el.

Nem művészeket akarunk nevelni Fotó: Bielik István - Origo

Sok nyitott, eredményes, integráltan oktató iskola vált olyan helyszínné, ahol a begyűrűző problémákkal szemben eszköztelenek a pedagógusok. Minden erőfeszítésük ellenére. A szegregált iskolákban gyorsan amortizálódik le minden: környezet, szakember, gyerek.

Mi volna a megoldás ön szerint?

Nem tudom elfogadni a szegregációt. Ez zsákutca, ami csak újratermeli a problémákat. Az integrációt pedig gyermekkorban kell megtanulni. Ha egy településen mondjuk két iskola van, akkor függetlenül attól, hogy milyen fenntartású, mindkettőnek egyformán ki kellene vennie a részét a közösség terheiből. Azt gondolom, ez volna etikus. És akkor a Biblia üzenetéről még nem is beszéltem.

Csakhogy a szülők azonnal menekíteni kezdik a gyerekeiket azokból az iskolákból, ahol nagyszámú cigány gyerek jelenik meg.

Nyilván a szabad iskolaválasztás az integráció ellen dolgozik. Nem is szabad ezt erőszakkal. De komplex problémakezeléssel, felmenő rendszerben, megfelelő feltételek között szépen bevezethető lenne. Ha a tanári munka mellett ott egy jól képzett szociális munkás, aki tartani tudja a kapcsolatot a családdal, és egy fejlesztőpedagógus, aki folyamatosan segít a felzárkóztatásban, akkor a tanárok nem fogják megoldhatatlan problémának érezni az ilyen gyerekekkel való foglalkozást.

Szívesen töltik a délutánjaikat festéssel-rajzolással Fotó: Bielik István - Origo

De elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől: hogyan sikerült végül egy több száz gyerek számára vonzó művészeti iskolát létrehozni Berettyóújfaluban?

Amikor felmondtam az egyházivá vált iskolában, egy másik újfalui iskola igazgatónője felajánlotta, hogy segít nekem a művészeti iskola megalapításában, csak maradjak Berettyóújfaluban. Az ő segítségével tudtam belevágni, aztán később magam is letettem az iskolavezetéshez szükséges szakvizsgát.

Hogy jutottak el a mélyszegénységben élő gyerekek a művészeti iskolába?

Amikor elindítottuk az iskolát, a környező falvakban élő gyerekek közül csak azok tudtak eljönni a délutáni képzésre, akiknek a szociális háttere ezt lehetővé tette. Hamar átláttam, hogy így pont az ellenkező hatást érem el, mint amit szeretnék, vagyis belőlünk is elitképző válik, ahelyett hogy a nehéz sorsú gyerekeknek is elérhetővé tennénk a szolgáltatást. Így kimentünk a környező településekre, és ott szerveztük meg az oktatást az iskolákban, hogy mindenki jöhessen, aki szeretne.

Hogyan lehetett őket rávenni arra, hogy a délutánjukat egy újabb iskolában töltsék, munkával?

Először is, melyik gyerek nem szeret rajzolni? Ez egy örömteli tevékenység. Másodszor pedig sikerük volt vele. Ezek a gyerekek az iskolákban jellemzően nem élnek át sikereket. Mi nem művészeket akarunk képezni, hanem a művészet eszközeivel az énhatékonyság, önbizalom, önelfogadás erősítése a célunk. Gondoljunk csak bele, honnan lenne egy cigány gyereknek önbecsülése? A társadalomtól? Az intézményrendszertől? A családtól? Ahol a szülőknek sincs önbecsülésük?

A művészet eszközeivel az énhatékonyság, önbizalom, önelfogadás erősítése a célunk Fotó: Bielik István - Origo

Mit jelent egyáltalán ezeknek a gyerekeknek a saját cigányságuk? Van identitástudatuk?

A legtöbb családban zavaros a cigány identitás. Sokan nem tudják azt sem, melyik cigány népcsoporthoz tartoznak. Mi azt próbáljuk erősíteni bennük, hogy cigányként kell integrálódniuk a társadalomba. De itt is bonyolult hatásrendszer működik. Ha megkérdezzük a nyolcadikos gyerekeket, akik továbbtanulnak, hogy az új közegben elmondják-e magukról, hogy cigányok, akkor valamennyien azt válaszolják, hogy ha tehetnék, eltitkolnák. Nehéz arra buzdítani őket, hogy vállalják fel az identitásukat ott, ahol ettől rosszabb pozícióba kerülnek.

Tizenöt éves a művészeti iskola, és nagyjából öt éve működik a köréje épült komplex integrációs program, amely teljesen egyedi az országban, de talán világviszonylatban is. Tulajdonképpen mi történik Toldon, az alapítvány által „örökbe fogadott” faluban?

Először is, senkit nem kényszerítünk semmire. Ott vagyunk, igénybe lehet venni a segítségünket, de csak azon segítünk, aki nekünk is segít. Amikor elkezdtem kijárni a faluba, eleinte csak vittem és vittem, mindig azt, amire épp szükség volt. Aztán eljött egy pont, amit nagyon vártam: egyszer csak azt mondták nekem a családok, hogy nem jól csinálom. Olyannak is adok, aki aztán eladja, majd újat kér.

Akkor azt mondtam nekik, hogy rendben, üljünk le, beszéljük meg, és írjunk együtt egy szabályzatot. Innen indult a közösség szerveződése. Ennek a szabályzatnak az első mondata az lett, hogy „nem kötelező az Igazgyönggyel együttműködni, de segítséget csak az várhat, aki maga is segít abban, hogy élhetőbb legyen a falu”.

Azzal támogatjuk az önbecsülésüket, ha elhitetjük velük, hogy igenis képesek hasznos munkát végezni Fotó: Bielik István - Origo

Ha csak adományozunk, azzal továbbra is passzivitásra ösztönözzük őket. Akkor arra rendezkednek be, hogy majd csak lesz valami, hogy úgysem hagyjuk, hogy a gyerek éhes maradjon vagy megfázzon. Persze van olyan vészhelyzet, ami ezt felülírja, de éppen azzal segítjük elő az önbecsülésüket, ha elhitetjük velük, hogy igenis képesek hasznos munkát végezni.

Ezért fontos a Szuno (romani nyelven álom) projekt, amelyben az asszonyok szatyrokra, pénztárcákra, dobozokra hímzik-festik rá a gyerekeik rajzait, amelyeket aztán a webshopunkon keresztül árusítunk. Ezért jó a biobrikettprogram, mert az egyik cégtől adományba kapott napraforgóocsúból elkészíthetik a saját tüzelőjüket.

De tavaly körömvirág- és articsókatermesztésbe fogtunk, sőt csipkebogyólekvárt főztünk, amiben talán tényleg van perspektíva. Nagyon nehéz megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyekhez nincs szükség komoly beruházásra és szaktudásra, és mégis működőképesek lehetnek.

A falubeliek bármilyen problémával fordulhatnak az alapítványhoz Fotó: Bielik István - Origo

Hogy tudnak életben maradni? Honnan szerzik a pénzt, ami az alapítvány működéséhez szükséges?

Az államtól csupán az iskola működtetésére kapunk pénzt, de önmagában ez nem lenne elég a fennmaradásunkhoz, civil segítők is támogatják a képzést. Tekintettel arra, hogy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk, nagy nehezen sikerült elérni egy köznevelési megállapodást a minisztériummal, amelynek értelmében még egy évig kapunk annyi pluszpénzt, hogy működni tudjunk. Minden más tevékenységünkhöz magánszemélyektől, cégektől, nemzetközi alapítványoktól szerzünk támogatást.

Ez azért szomorú, mert valójában ezt a munkát, ezt a fajta szociális segítségnyújtást, fejlesztést az államnak kellene elvégeznie. Ráadásul miközben erre a modellfejlesztésre semmilyen állami támogatást nem kapunk, időnként mégis velünk illusztrálják, dekorálják az integráció sikerességét a konferenciákon, rendezvényeken.

Öt év alatt nyilván nem lehet csodákat tenni, generációs szociális hátrányokat lefaragni. Mennyi a kudarc és mennyi a sikerélmény a munkátokban?

Mindkettőből bőven kijut nekünk. Az eredmények távolról nézve talán kis lépéseknek tűnnek, de számunkra nagyon jelentősek. Az Igazgyöngy Alapítvány toldi működése már eredményezett egy kis közösséget, amelynek egyre nagyobb a hatósugara. Tudatosabb lett a családtervezés, jóval kevesebb rendőri beavatkozásra van szükség, sokkal kevesebb gyerek kerül kórházba.

A gyerekek tanulmányi eredményei javulnak, kevesebb a lemorzsolódás, az uzsora hátrébb húzódott, jobb az emberek hangulata, elkezdtek kerteket művelni, a lakókörnyezetük rendezettebb lett. Az alapítvány hét embernek tud munkát adni, és alkalmi munkavállalóként jóval több hímző asszony tud egy kis pénzt keresni.

Az asszonyok a gyerekek rajzait hímezik a webshopunkban árult dísztárgyakra Fotó: Bielik István - Origo

Nem vagyok naiv, tudom, hogy a felnőtteken már alig tudunk változtatni. A tizenévesekkel is nehezen boldogulunk, de azok, akikkel óvodás koruk óta kapcsolatban vagyunk (és persze a szüleikkel is), már sokkal ígéretesebbek. Azt gondolom, hogy azok közül a kicsik közül, akik most a baba-mama klubba járnak, vagyis akiknek a sorsát a kezdetektől figyelemmel tudjuk kísérni – közülük kerülhetnek ki azok, akik magasabb iskolai végzettségig jutnak majd. Ebben a kérdésben csak hosszú távon lehet gondolkodni. Képessé kell tenni őket önmaguk megszervezésére is. Rengeteg a teendő, óriási a felnőttek lemaradása is.

Az is fontos a munkájukban, hogy az egész falu bevonására törekszenek.

Igen, ez a cél, hiszen a közösségben mindenki fontos, mindenki hat a többiekre. Toldon a lakosság kb. 70 százaléka cigány, közülük 39 családdal állunk napi kapcsolatban. Gyakorlatilag minden olyan családdal, ahol gyerekek vannak. Sőt aminek nagyon örülök, elkezdtek részt venni a programjainkban nem cigány asszonyok is, akik korábban sosem közösködtek volna cigányokkal.

A férfiakat nehezebb megmozgatni, de egyre többen járnak közülük is a programjainkra. A hét munkatársunkból három férfi, ők az asztalosműhelyben dolgoznak, szántanak a traktorral, dolgoznak a közösségi kertben az önkéntesekkel, végzik az épületek felújítását, szervezik a biobrikettgyártást.

A férfiakat nehezebb megmozgatni, de egyre többen járnak közülük is a programjainkra Fotó: Bielik István - Origo

Hogyan lehet elviselni a kudarcokat, a mindennapos szembesülést a nyomorral?

Sokszor a szememre vetik, hogy a Nyomor széle blogon, amit évek óta írok, túlságosan is a kudarcokra koncentrálok. Egyrészt azért van ez így, mert ez olyan munka, amiben rengeteg probléma a felszínre kerül, és ezt szeretném megmutatni. Másrészt Told sikere csak egy csepp a tengerben. 16 másik faluban vagyunk még jelen a környéken, de száz másik faluban is szükség volna ilyesfajta segítő jelenlétre, és én erre szeretném felhívni a figyelmet.

Persze dicsekedhetnék azzal, hogy van Pannonhalmán a bencéseknél egy hencidai fiunk, aki – ha nem is a legjobb tanuló –, de megállja a helyét az ország egyik legjobb gimnáziumában, és van olyan gyerek, aki – ha nem is a legmélyebb szegénységből –, de eljutott a főiskoláig. De én nem szeretem ezeket hangsúlyozni, a média úgyis a kivételekkel van tele. Holott az igazán nagy lépés az volna, ha száz meg száz átlagos képességű gyereket tudnánk kisegíteni abból a reménytelen helyzetből, amelyben felnőnek.

Az igazgyöngyös gyerekek rengeteg díjat nyernek az alkotásaikkal Fotó: Bielik István - Origo

De mindig van, amibe kicsit belehalok. Abba, hogy nemrég kiemeltek két gyereket az egyik családból, hogy a minap egy hajléktalant találtam az egyik jéghideg, üres házban, piszkos takarók alatt a földön, hogy az egy hónapja szült kismama pszichiátriára került, és kikészülök, ha szociális temetésen veszek részt, vagy ha valaki nem kapja meg a neki járó megfelelő egészségügyi szolgáltatást.

És mégis azt mondom, hogy jó ezt csinálni. Rengeteg türelem kell hozzá, és nem szabad elfelejteni mosolyogni, sőt nevetni sem. És tudni kell néha elengedni a dolgokat. Legalább átmenetileg. Aztán úgysem hagy nyugodni az ügy, keresem a megoldást újra meg újra.

Galéria

Mohácsi Vanda alkotása Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Balog Amanda képe Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Gurbai Bianka képe Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Mohácsi Csaba alkotása Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Mohácsi Evelin képe Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Bozák Annamária festménye Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Tóth Vanessza alkotása Forrás: Igazgyöngy Alapítvány

Még több képet itt nézegethet.