Az X-Faktor tönkreteheti a fiatalokat

Snétberger Ferenc gitárművész

Snétberger Ferenc lazán közlekedik a zenei műfajok között, számára az életben is fontos érték a sokszínűség. A gyerekeket óvja a sztárallűröktől, a sikerekért szerinte keményen meg kell dolgozni. 

• Egyetlen napja sem telhet el gyakorlás nélkül.
• Salgótarjáni zenészcsaládba született, de már évtizedek óta Berlinben él.
• A nemzetközi jazzvilág élvonalában tartják számon.
• 2011-ben hozta létre a Snétberger Zenei Tehetség Központot, ahol hátrányos helyzetű roma tehetségek kapnak világszínvonalú zenei képzést.
• Szerinte a hirtelen jött siker rossz hatással lehet a gyerekekre, inkább kitartásra kell nevelni őket.

Vizsgáztatásból szaladt ide, innen próbára rohan tovább. Mindig ilyen rohanós az élete?

Gyakran előfordul. Nem sokat járok haza Magyarországra, így sokan kihasználják az alkalmat, mikor megtudják, hogy jövök.

Berlinben azért nyugisabb az élet?

Kicsit, de sokszor ott is nagy a rohanás. Persze ez a szakmámhoz tartozik. Ha az ember nem csinálja, akkor kiesik a zenei életből.

Hányan mentek át ma a felvételin?

Nem sokan. Nemrég jártunk vidéken, ott érdekes módon jobbak voltak a gyerekek.

Pár perc elég, hogy megmutatkozzon a tehetség Fotó: Bielik István - Origo

Mennyi idő alatt derül ki valakiről, hogy van-e tehetsége?

Nagyon hamar, komoly rutinunk van már ebben. Pár perc bőven elég, hogy megmutatkozzon a tehetség.

Az is kiderül, hogy nem csak a lámpaláz miatt hibáznak-e a gyerekek?

Az izgalom természetes, nálam is megvan a fellépések előtt. Javítja az ember teljesítményét.

Hány évesen kell elkezdeni a zenélést, hogy biztosan kialakuljon a tehetség?

A tanulás tudat alatt nagyon hamar elkezdődik. Hároméves kor körül már világosan látszik, ki hogyan reagál a zenére. Épp ezért rengeteget számít, hogy a gyerek jó zenéket halljon, még ha sokáig nem is jár hangszer a kezében.

Fontos, hogy a gyerek jó zenéket halljon Fotó: Bielik István - Origo

Ön mikor vette kézbe először gitárt?

Nálunk más volt a helyzet, mert én zenészcsaládban nevelkedtem, ahol a zene szeretete apáról fiúra szállt. Születésemtől fogva nem is hallottam mást. Öt-hat éves koromban ragadott magával, és tizenkettő lehettem, amikor elkezdtem a zeneiskolát. Akkor már tudtam, hogy zenész leszek.

Ez a fajta zenei kultúra a mai napig megmaradt a roma családoknál?

Igen, és ez hatalmas dolog. A hozzánk felvételiző gyerekek többsége is ilyen családból jön. Olyan alapot hoznak magukkal, amire aztán építhetünk. Innen próbáljuk őket olyan zenei irányzatok felé elvinni, amiket nem nagyon ismernek. Persze nem könnyű megszerettetni velük bármi mást túl azon, mint amit egész nap hallgatnak.

Többnyire mit hallgatnak? Mai popslágereket?

Az épp most fölkapott slágereket nagyon szeretik. De azt mindig előre megmondom a gyerekeknek, hogy nálunk szó sem lehet sztárallűrökről. Itt keményen dolgozni kell az eredményekért. Először tanuljanak meg muzsikálni, az X-Faktort meg nyugodtan felejtsék el.

Úgy látom, nem rajong a tévés tehetségkutatókért.

Az ilyesmi mindig valaki másnak hajt hasznot, nem a gyerekeknek. Pár hónapig talán tündökölhetnek a képernyőn, de rossz hatással van rájuk a hirtelen jött siker, amiért nem dolgoztak meg igazán. Sok gyereket tönkre lehet így tenni.

Sok gyereket tönkre lehet így tenni Fotó: Bielik István - Origo

Az iskola négy éve működik. Ott látszanak már valódi eredmények?

Nagyon. Vannak diákok, akik rendszeresen fellépnek velünk. Sokakat felvettek külföldi vagy hazai konzervatóriumokba, párnak pedig a főiskola is sikerült. Ezek hatalmas sikerélmények. Terjed az iskola híre: egyre többen jelentkeznek, itthonról és külföldről is.

Egy ilyen iskola kitörési pontot jelenthet sok roma fiatal számára. Hogyan látja a cigányság helyzetét Magyarországon?

A vidéki meghallgatások során látom igazán, milyen körülmények közül jönnek a gyerekek. Sokan el sem tudnák képzelni azokat az állapotokat. Persze nekem nem újdonság, mert gyerekkoromban ugyanez volt a helyzet. Az elkeserítő csak az, hogy most 58 vagyok, és azt látom, hogy semmi sem változott ezen a téren. Mindez persze nem kizárólag a romákra vonatkozik, a többiek között is vannak ugyanolyan szegények.

Ez egy nagyon kemény szociális probléma, amit nem nekünk kell megoldani. Mi a tehetségeket szeretnénk felkarolni, és rajtuk keresztül pozitív példát nyújtani a többieknek. Nem tudunk mindenkinek felemelkedést garantálni.

Ebben a szociális problémában komoly szerepük van az előítéleteknek. Egy régebbi interjúban ön is említette, hogy itthon a rendőr is gyakrabban állítja meg a kinézete miatt. Ebben lát valami pozitív elmozdulást?

Sajnos nem igazán javultak a dolgok ezen a téren. Az ember, mikor megszületik, fél az ismeretlentől, különös számára minden más személyiség, más kultúra. A nevelés segít eloszlatni ezeket a félelmeket. Meg kell ismerni a másikat és rájönni, attól még nem rossz valaki, hogy másképp néz ki, nagy a haja, vagy számunkra furán öltözködik.

A nevelés segít eloszlatni a félelmeket Fotó: Bielik István - Origo

Németországban jobb a helyzet?

Hiába nagy és gazdag ország, ott is vannak problémák. Évről évre rengeteg menekült érkezik a háború vagy a szegénység elől, akiket egyedül Németország fogad be, még ha sokszor csak átmenetileg is. Ez nyilván elképesztő pénzbe kerül, az emberek viszont nem akarnak osztozni a javakon, ami hihetetlen feszültségeket okoz. Berlin a maga nemzetköziségével üdítő kivétel ez alól. Ott már megszokták az együttélést és a kulturális sokféleséget. Magyarországon is nagy szükségünk volna erre.

A sokszínűség a zenéjére is jellemző. A jazz, a klasszikus, a világzene egyaránt helyet kap benne.

Több műfajban szeretek mozogni, de a komolyzenét megkerülhetetlen alapnak tartom. Szerintem a jazz sem alakulhatott volna ki Bach nélkül. Ezen persze jókat lehet vitatkozni, de az kétségtelen, hogy minden zenész számára hatalmas segítség a muzsikája a mai napig. Én nagyon szeretek Bachra improvizálni. Mindig feltöltődöm, mikor hallgatom, egyszerűen nem létezik annál tisztább zene.

Az improvizáció képessége tanulható?

Erről is rengeteget vitáznak. Szerintem az improvizációt akkor lehet tanulni, ha valakinek eleve van készsége hozzá. Ha az hiányzik, nincs mit tenni. Ha viszont megvan, akkor minden csak gyakorlás és kitartás kérdése. Persze van olyan is, aki tud improvizálni, de rosszul.

A jazz sem alakulhatott volna ki Bach nélkül Fotó: Bielik István - Origo

Ön hogy jött rá, hogy megvan a készsége?

Tinédzserkoromban egyszer fölvették, ahogy zenélek, és visszahallgatva kijött, hogy összevissza játszom. De a stílus már akkor is ott volt, hallottam a saját hangvételt a kissé kusza dallamok mögött. Azon kellett dolgoznom, hogy ezt megtisztítsam a fölösleges hangoktól.

A virtuozitás akkor nem is fontos? Vagy azért egy gitárosnak minden koncerten meg kell mutatnia, mit tud a hangszerén?

Vannak olyan darabok, amik elég magas felkészültséget igényelnek. Ezekhez fontos a technika, de annak semmi értelme, hogy valaki egész este azt bizonygassa a színpadon, hogy milyen gyorsan tud pengetni. Sok a zenész, kevés a művész, és épp ez választja el a kettőt egymástól. A gyerekeknek is gyakran mondom, hogy a kevés is lehet sok. A hangok mögé kell nézni, mesélni kell a hangszeren.

Rengeteg legendás zenésszel lépett már fel közösen. Az ilyen koncerteken mindig tanul valamit a másiktól?

Abszolút. Bobby McFerrintől például a teljes spontaneitást, mert sose írtunk le semmit előre. Egyszer Zürichben kérdeztem tőle, hogy mégis mivel fogunk kezdeni. Azt felelte, hogy ez nála mindig a színpadon dől el. Tanúsíthatom, hogy ez így igaz. Épp azért olyan izgalmasak a koncertjei, mert a nulláról építi fel az egészet, és a közönség sosem tudhatja, hogy mi következik.

Nulláról építi fel az egészet Fotó: Bielik István - Origo

Létezik ennek az ellenkezője is, amikor egy zenészre elkezd rászáradni a rutin. Önt is fenyegette már ez a veszély?

Előfordult, de szerencsére mindig sikerült megújulni. Pontosan erre jók az ilyen együttműködések. Időről időre kell valaki, aki kirángat a komfortzónádból, és előhoz belőled olyan dolgokat, amiket előtte elképzelni sem tudtál. Persze ez a folyamat mindig kölcsönös. Lesz most egy magyar turném. Egy régi álmom válik valóra azzal, hogy Anders Jorminnal és Joey Baronnal játszhatok. Nagy tisztelettel vagyok irántuk. A velük való játék új kihívást jelent számomra, és ilyen kihívások szükségesek ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Amikor nincs ilyen lehetőségem, akkor nyugtalan vagyok.

A közönség energiáját érzékeli koncert közben?

A legfontosabb, hogy te magad élvezd, amit játszol. Minden nép más-más közönség: vannak, akik a szívükkel, mások inkább ésszel hallgatják a zenét. Engem a magyar közönség mindig inspirál. Ezt nemcsak én érzem így, a külföldi kollégáim is mindig emlegetik az itteni koncertjeiket.

Húsz éve írta a Népem emlékére című szimfonikus művét a roma holokauszt ötvenedik évfordulójára. Hallhatjuk majd most is, a hetvenedik évforduló környékén?

Igen, május 16-án például a Nemzeti Színházban adjuk elő. Nagy öröm ez nekem, mert így a zenén keresztül az emberek jobban megismerik a roma kultúrát. Hatalmas élmény volt, mikor pár éve Berlinben is bemutathattuk a holokauszt-emlékmű felavatásán.

Az anyag kiválasztásával kezdődik a történet Fotó: Bielik István - Origo

A gitárjait már nem a boltban veszi. Mikor készítettek önnek először egyedi hangszert?

Tizennégy éve. Azért tudom ilyen pontosan, mert épp most leltároztuk a gitárokat.

Ilyenkor a tervezésbe is belefolyik, vagy csak azt tudja, milyen hangot akar?

Az első pillanattól fogva részt veszek a tervezésben. Az anyag kiválasztásával kezdődik a történet. Múltkor épp a hangszerépítő mesternél voltam vendégségben, és lehívott a pincébe, ahol félretett nekem egy koa nevű fát. Ez Hawaiin nő, de egyre ritkább sajnos, mert kivágják. Szegény túl jó hangszeralapanyag, de ha egyszer fantasztikus hangot ad…

Kicsit beízeztük, és sokáig csendben csodáltuk a lélegzetelállítóan sűrű erezetet. Azon nyomban tudtam, kell nekem ebből egy gitár. Már harminc éve ott várt rám a pincében. Nagyon fontos, hogy a fa évtizedekig érjen, mielőtt gitár lesz belőle, mert akkor szólal meg úgy, mint egy bejáratott hangszer.

Gitárból tehát van bőven. Mindennap gyakorol is rajtuk?

Igen, minél többet. Van egy gitárom, amit mindenhova viszek magammal. Elképzelhetetlen számomra, hogy egy napnál több kimaradjon.

Mi volt a leghosszabb kihagyás?

Két hét, de az kegyetlen volt. Sátrazni mentünk a családdal, és a hangszer már nem fért be az autóba. A feleségem pár nap után látta, hogy valami nem stimmel nálam, és kölcsönkért egy gitárt a kempingben mulatozó társaságtól. Kérdezték, tudok-e játszani. Szó nélkül belecsaptam a húrokba, aztán nem nagyon kérték vissza egy darabig. (nevet)

Pár nap után látta, hogy valami nem stimmel nálam Fotó: Bielik István - Origo

Mikor költözött ki Németországba?

Még a fal leomlása előtt. Nagy újrakezdés volt a számomra. Teljes lenullázás.

Szűkösnek érezte már a magyar zenei életet?

Láttam, hogy mindenféle nációból mennyi jó zenész van a nemzetközi porondon. Éreztem, hogy nem ülhetek egy helyben, hiszen ezekkel mind kéne játszani. Abban az időben viszont nem nagyon lehetett utazgatni, így inkább kiköltöztünk Berlinbe.

Vendéglátóznia is kellett eleinte?

Hál’ istennek nem, abból már nagyon elegem volt. Akkor inkább beálltam volna taxizni, vagy valami egész mást csinálni. Két évig zajos jazzklubokban játszottam, amit ugyan szerettem, de tudtam, hogy az én zeném nem oda való. Ott futottam össze amerikai jamzenészekkel, akik kérdezték, lenne-e kedvem csatlakozni a turnéjukhoz. Innen már egyik lehetőség jött a másik után.

Az előrejutás sosem egyszerű, kitartónak kell lenni, mert évekbe telik a változás. Ezt el szoktam mesélni a gyerekeknek is a suliban. Szerintem föl se tudják fogni, mekkora dolog az, hogy itt vannak nálunk pár évig, és jó helyeken léphetnek fel.

Akkor nem pusztán zenészképzésről van szó, hanem egyfajta szemléletet is igyekszik átadni?

Persze, az a legfontosabb része. Itt azok is sokat tanulhatnak, akik végül nem lesznek muzsikusok. A zene arra is jó, hogy fegyelmet és kitartást sajátítsanak el, aminek aztán az élet minden területén nagy hasznát veszik.

Maga a közösség is rengeteget számít. Pláne a vidéki roma gyerekeknek, akik elképesztő szegénységből és széthulló közösségekből érkeznek ide. A felsőörsi völgyben egy gyönyörű, modern épületben laknak hetekig, ingyen tanulnak zenélni, és közben angolt is tanulhatnak. Ez számukra maga a paradicsom, csak hát iszonyú nehéz innen visszamenni a nyomorba.

Ez számukra maga a paradicsom Fotó: Bielik István - Origo

És nyomon követik a sorsukat, miután visszamennek a falujukba?

Igen, vannak mentorok, akik figyelemmel kísérik a családot és a gyerek tanulmányait. Ha tudjuk, hogy nehezen megy neki az iskola, akár korrepetáltatjuk is. Nemcsak a zene számít, hanem hogy a gyerek boldoguljon az életben. Mert őket nem hozza ki semmi más ebből az egészből, csak a tanulás.

Az iskola finanszírozása stabil lábakon áll?

Nagyon nehéz a helyzet. Maga a komplexum norvég pénzből épült meg, de a működési költség előteremtésével állandóan küszködünk. A Soros Alapítvány és a magyar kormány, cégek, szervezetek és magánszemélyek is sokat segítettek, de még mindig sok a bizonytalanság.

Jó lenne, ha nem kéne minden évben azon aggódni, hogy tudjuk elkezdeni a nyarat. Az lenne az ideális, ha egy mecénás magára vállalná az anyagi terheket, mi pedig a stábbal teljesen a szakmai feladatokra koncentrálhatnánk. De a nehézségek ellenére én pozitívan gondolkodom. Olyan sok a jó visszhang. Biztos vagyok benne, hogy az idén is sikerül elindítanunk a következő tanévet.