Az éneklésnek köszönhetem, hogy átléptem a saját árnyékomat

Cser Krisztián operaénekes interjú Magyar Állami Operaház, 2015.02.24. Fotó: Marton Szilvia

Évadonként negyven előadásban lép fel, repertoárja a barokktól a kortárs zenéig terjed, és mindhárom énekes műfajban - opera, oratórium, dal - otthon érzi magát. Tanulmányai kezdetén belekóstolt a sanzonokba és egy-egy részlet erejéig a musicalekbe is. Tizenhét éve kezdett énekelni tanulni, de egy basszista számára harminc fölött kezdődik az élet. Cser Krisztiánnal beszélgettünk.

• Fizikusként diplomázott, hobbiból kezdett énekelni.
• Egy szint felett az énekversenyeken is az számít, ki kinek a kije.
  Marton Éva fedezte fel, azt mondta, az operaszakon van a helye.
• A barokk zenét szereti hallgatni, mert megnyugtatja.
• Fülöp király és Wotan a legnagyobb szerepálma.
• Fagyit csak nyáron eszik, amikor nem kell énekelnie. Akkor viszont igyekszik bepótolni az éves adagot.

Már fizikus diplomával iratkozott be Szegeden az ének tanszakra. Elhagyta nagy szerelmét egy másikért?

Igen, de nem azért, mert válaszúthoz érkeztem. Lediplomáztam fizikusként, el kezdtem kutatni a fotoszintézist, illetve belevágtam a doktori programba, van is néhány publikációm, de a PhD-t valószínűleg már nem szerzem meg.

Énekelni még az egyetem alatt, hobbiból kezdtem tanulni, és nem foglalkoztam azzal, mi lesz belőle. Zenész családból származom, az édesapám karmester, az öcsém zeneszerző és karmester lett (Cser Miklós és Cser Ádám -- a szerk.), mindketten jó hallást örököltünk.

Énekelni még az egyetem alatt, hobbiból kezdtem tanulni Fotó: Marton Szilvia - Origo

Aztán valóban ígéretesen haladtam, valóban felvettek ének szakra, majd jöttek az egyre komolyabb feladatok, és olyan sok lehetőséget kaptam, hogy adta magát a váltás. Egyébként nem volt könnyű, mert szerelemből választottam a fizikát is. Talán mégis így kellett történnie.

A fizika tehát leginkább lázadás volt?

Nem, vagy legalábbis nem tudatosan. Alsó tagozatosként is rajongtam a matematikáért, viszont édesapám szerint már óvodában egészen tisztán énekeltem. Tehát gyerekkoromtól kezdve a tudomány és a zene is jelen volt az életemben.

Az Operaház nagyon más közeg, mint a tudomány világa, bár itt is nap mint nap használom az agyamat. És van néhány kollégám, aki bármikor átéli a helyzetemet: Megyesi Zoltán a matematikusi, Hábetler András az orvosi pályát hagyta ott a színpadért. Bevallom, mi hárman titokban reáltémákat is megvitatunk egymás közt.

Ha egy átlagos napot hasonlítunk össze, mit mondana arról, milyen fizikusokkal, illetve énekesekkel dolgozni?

Nagyon más világ a kettő. Talán abban hasonlítanak, hogy itt is, ott is minőségi áttörést hoz egy-egy kreatív ötlet, viszont mindkettő nagyon belterjessé tud válni.

A tudományos díjakat is sokszor ismertség alapján osztják egymásnak. Egy szint felett az énekversenyeken is az számít, ki kinek a kije. De ha egy fizikusnak támad egy eredeti ötlete, az meglátszik az eredményeken is, épp úgy, ahogy a kreativitás lendületet ad a színpadon.

A kreativitás lendületet ad a színpadon Fotó: Marton Szilvia - Origo

Persze a tudósok zárkózottabbak, mint a művészek, kevesebbet lelkiznek, nem mesélik el, hogy ma épp azért nem megy eléggé a munka, mert csak hajnalban sikerült elaludni.

Az énekeseknél viszont állandóan terítékre kerülnek a lelki problémák, de hát ez valahol természetes. Érzékenység nélkül nincs sem zenei formálás, sem a szerepet nem lehet hitelesen felépíteni.

Főiskolásként már állt színpadon?

Random felkéréseket kaptam, de igazán még diploma után sem alapozhattam csak a koncertekre, ezért dolgoztam fizikusként is, miközben a főiskolára jártam Szegeden. Itt Sándor János volt a színpadi tanárom, vele a kicsitől indultunk a nagy felé. Először sanzon- és musicalrészleteket nézegettünk, ezeket művelődési házakban sanzonesteken elő is adtuk színpadi tapasztalatszerzés céljából.

Sokat tanultam abból, hogy díszlet és zenekar nélkül kellett megmutatni mindent. Aztán jöttek duettek is, és komolyabb darabok, így léptem fokozatosan felfelé. Az utolsó évben Marton Éva jött mesterkurzust tartani, ahol nagyon megtetszettem neki, és azonnal kijelentette, hogy Pesten a helyem, az operaszakon. Így hát egy évvel később felvételiztem a Zeneakadémiára.

Marton Éva azt mondta, Pesten a helyem, az operaszakon Fotó: Marton Szilvia - Origo

Hogy készül fel egy szerepre?

Először átnézem a kottát, azután némi kutatómunkát végzek. A YouTube-on szerintem kevesebbet lógok, mint az átlag, pedig attól már nem félek, hogy befolyásolnak a nagy énekesek. Arra jöttem rá, inkább az segít és inspirál, ha hallom-látom, hogy fogja meg a leendő szerepemet egy legenda.

Imádom Domingót, pedig nem azt a szerepkört énekli, amit én, és Polgár Lászlót, Cesare Siepit, Feruccio Furlanettót, George Londont. Matti Salminent is, aki nagyon egyedien énekel, és hatalmas őserő lobog benne, főleg a Wagnerekben.

Mi a helyzet a stílusokkal?

Minden jöhet, de tavaly több mint egy hónapon át csak mozartoztam, amit imádtam, és jót tett a hangomnak is. Hallgatni viszont leginkább barokkot szeretek. Egészen természetes zene, megnyugtat, nagyon közel áll hozzám. Ez a korszak hihetetlenül termékeny volt, csak a töredékét ismerjük az akkoriban született műveknek.

Szerintem elképzelni is alig lehet, hány művet adott a világnak az a cirka 150 év. A diplomakoncertemre például én is tudtam választani egy olyan Vivaldi darabot, amit Magyarországon előttem tudtommal senki nem énekelt.

Hallgatni viszont leginkább barokkot szeretek Fotó: Marton Szilvia - Origo

Egy ennyire sikeres pályán mi okozhat egyáltalán nehézséget?

A betegség, de elég, ha nem érzem teljesen jól magam, akkor már nehezen pörgök fel, csak a túlélésre koncentrálok. Aztán nagyon nehéz tud lenni a szövegtanulás, illetve mindenki küzd a modern zenével, de ez már Richard Strausstól kezdve igaz. Szerencsére vannak karmesterek, akiknek a tökéletes sem elég, ha az ember azt hiszi, hozta a 110 százalékot, a dirigensnek ott kezdődnek a kérései és az instrukciói.

Melyik az első három szó, amely eszébe jut a hangjáról?

Sajnos már nagyon befolyásol mindaz, amit a sajtóban olvastam róla. A „meleg” és a „bársonyos”, úgy tűnik, megkerülhetetlen. Nekem az a legmegnyugtatóbb benne, hogy fénye van, és ezért nagyon meg is dolgoztam. Régen könnyednek is hallottam, talán akkor ez igaz is volt, de ma már sötétebb, a korral súlyosbodott. Én ennek örülök.

Ikrei vannak, az időbeosztás külön fejezet lehet a hétköznapi küzdelmeiben.

Nagy szerencsém van a hat és féléves lányaimmal, akik – bár nagyon tudnak hangoskodni – alapvetően szófogadók és aranyosak. Most keresgéljük nekik az iskolát. Igyekszem minél inkább kivenni a részem a családi feladatokból, de azt hiszem, nálam az öröm felé billen el a mérleg nyelve.

Az a jó az ikrekben, hogy a baj is, a vidámság is egyforma. Egyszerre kezdik el az életszakaszaikat, egyszerre kezdenek el bilizni, egyszerre szólalnak meg, egyszerre játszanak, így nálunk legalább az ki van lőve, hogy a nagyobbik gyerek hisztizik, mert a kisebb több figyelmet kap, vagy hogy az egyik már olvas, a másik még beszélni tanul. Szerintem ez jó.

Nagy ünnep, ha megnézik apát, vagy a világ legtermészetesebb dolga?

A Parázsfuvolácskát (a Varázsfuvola rövidített, gyerekeknek szánt változata – a szerk.), eddig hatszor ülték végig, imádják. A Pomádé király új ruháján is túlestek, de utólag úgy látom, korai volt. Soha nem akartam erőltetni, hogy itt izguljanak a nézőtéren, az a fontos, hogy nagy élményük legyen, ezért inkább kevesebbszer, de nekik való előadásra hozom be őket.

Igyekszem minél inkább kivenni a részem a családi feladatokból Fotó: Marton Szilvia - Origo

Már megszokták, hogy gyakorolok otthon, olykor viccelődnek, utánoznak, beillesztenek egy-egy olasz szövegrészletet a dumájukba, azon mindig nagyon nevetünk a feleségemmel. És bár még nem jelentették ki, hogy énekművésznőnek készülnek, jóval kevésbé szégyenlősek, mint pár évvel ezelőtt.

Az ovis farsangra Rumininak és Balikónak öltöztek be, mindenki megcsodálta őket, amit régen nagyon nem szerettek, de most már élvezik, és ez szerintem a színházi miliő hatása. Színházaznak otthon is, van pici színpaduk, zseblámpával világítanak. Minden jelenethez átöltöztek, amikor előadták a Parázsfuvolácskát.

Pillanatnyilag melyik a kedvenc szerepe?

Nem tudok rangsorolni Kékszakállú, Figaro, Leporello, Kaspar (A bűvös vadász) és Fasolt (A Rajna kincse) között. Utóbbit márciusban mutatjuk be M. Tóth Géza rendezésében, hosszú szünet után újraépül Wagner Ring-je az Operában. Imádom az oratóriumokat, Bach János passió-jával debütáltam, és bár mostanában sajnos nem foglalkozom dalokkal, azokat is. Fülöp király és Wotan a legnagyobb szerepálmom. Mindkettő őrült nehéz, mindkettővel nagyon ráérek.

Ha végignézi az elmúlt 17 évét, hogy látja, miben változtatta meg a zene?

Az éneklésnek köszönhetem, hogy átléptem a saját árnyékomat. Gyerekkoromban egyáltalán nem voltam szereplős fajta, sőt kifejezetten visszahúzódó. Most viszont tudom, milyen 2000 ember előtt énekelni. Én olyan énekes lettem, aki nem spórol, mindig teljesen beleadom magam. Pedig ezzel nem árt vigyázni, az ember szétéghet. De most már az motivál, hogy hitelesen mutassak meg egy figurát. És ezen keresztül magamat, mert ez örömmé vált.

Én olyan énekes lettem, aki nem spórol, mindig teljesen beleadom magam Fotó: Marton Szilvia - Origo

Eddig csak sikerre nézhet vissza. Mi jön most?

Bár az Operaházban a legfoglalkoztatottabbak közé tartozom, van impresszárióm, hiszen fontos másutt is megmutatkozni. Felléptem már Kínában, Franciaországban, Olaszországban, Ukrajnában a Kékszakállúval. Kijevben először szólalt meg ez a csodálatos világhírű magyar opera. Az igazi nagy külföldi csúcsok meghódítására az elkövetkezendő pár évben kerülhet sor.

Emellett természetesen itthon is rengeteg szép feladat vár rám a jövő évadban is, viszem a meglévő szerepeimet, emellett végre a budapesti Operában is elénekelhetem Bartók remekének férfi szerepét, és a Vihar című darabra is felkértek a Shakespeare-évadban.

Milyen, mielőtt színpadra lép?

Picit ideges, és nagyon koncentrált. Akkor már nem tudok beszélgetni senkivel. Rutinokat nem követek, nehogy azt higgyem, hogy azért nem sikerült valami tökéletesen, mert nem értem be a színházba ötre, vagy otthon hagytam a szerencsesálam.

Még mindig őrült izgalommal tölt el, ha színpadra lépek, egyáltalán ha közönség előtt énekelek. Az életformánk kicsit az élsportolóké, figyelnünk kell, mit mikor eszünk, és kialvatlanul nincs éneklés.

Még mindig őrült izgalommal tölt el, ha színpadra lépek Fotó: Marton Szilvia - Origo

Ha tudok, reggel kicsit tornázom, futni nem szeretek, bár tavaly egyszer hirtelen felindulásból megcsináltam a szigetkört, nem is rossz idővel, 30 perc alatt. Legkésőbb 11-kor ideális lefeküdni, de az a próbák miatt sem igazán könnyű.

Viszont az a fajta testtudatosság, hogy minden percben arra figyelek, le ne betegedjek, komoly frusztrációs tényező. Lehet, hogy nem is olyan érzékeny a torkom, csak bebeszélem magamnak. Ez a para az egyetlen, amit nem szeretek a pályán. El kell tudni engedni. Fagyit úgyis csak nyáron eszem, ha nem kell énekelni. Akkor viszont igyekszem bepótolni az éves adagot.