A diszkókirály megerőszakolta a kilencvenes éveket

Amikor a Quarton nemrég arról írtunk, hogy Giorgio Moroder idén ráment, hogy bepiszkítsa a karrierjét, egyáltalán nem sejthettük, hogy a hetvenes évek királya egy valódi cikitorpedót is képes lesz elindítani, hogy elsüllyesszen mindent, amit évtizedek alatt felépített.

Az eredeti Suzanne Vega-szám, ami még a nyolcvanas években született, nemhogy elektronikát nem tartalmazott, hanem általában hangszereket sem.

Aztán jött két brit poducer, akik anélkül, hogy bármilyen jogot kértek volna, elkészítették a saját verziójukat, ami annyira népszerű és nem mellesleg király lett, hogy Vega kiadója is inkább megvásárolta, minthogy leállt volna kötözködni.

A Tom's Diner ebben a formájában a kilencvenes évek emblematikus dalává vált.

A DNA feldolgozás se nélkülözte az intimitást, sikerült átörökíteni a szám őszinteségét, és működik a kisebb katarzis is a végén a harangok után megszólaló vallomással.

És most jön Moroder, aki vibráló alapot, harsány műgitárszerűséget tesz Britney Spears éneke alá, és betold egy béna robothangos részt is.

Lehetett volna akár érdekes kísérlet, hogy: nolám, hogyan alakult az elektronika az évek során, hogy megváltozott a világ, tényleg milyen harsány korszak ez, és hogy a fejünkre nőt a technológia.

De erre nem Moroder a megfelelő ember. A Tom's Dinert elcibálta a hetvenes évekbe, hogy azzal tegye menővé a 2010-es években. Az eredmény merő ízléstelenség, amiből teljesen kiölték az intimitást, ami a dal lételeme volt.

Azt pedig ne mondja senki, hogy a 2010-es években nincs egy zug se, ahol elbújhat az ember.