„Mindig hatalmas megtiszteltetés, ha beválogatnak a The New Yorkerbe, de sok kitartás és makacs elszántság kell hozzá. Az eddigi százvalahány kísérletből nekem például 14-szer sikerült átugranom a lécet. Rengeteg jó ötletem maradt fiókban az elmúlt húsz évben, ami elég idegesítő.
Mazochizmus velük dolgozni”
– írta nekünk Bányai, akit meglepett, hogy Magyarországról érdeklődünk felőle, hisz, mint mondja, ez ritkaságnak számít.
A The New Yorkernél annyira gyakori a visszautasítás, hogy nemrég külön könyvet szenteltek az elmúlt évtizedek kiváló, ám meg nem jelent borítóterveinek, bepillantást engedve a szerkesztőség működésébe is. Bányai ebben játékosan "No Yorker"-nek nevezi két évtizedes küszködését a lappal.
És hogy miért éri meg az efféle önsanyargatás egy felkapott grafikus számára? A válasz egyszerű: a The New Yorker a világ egyik legnagyobb presztízsű közéleti, politikai, irodalmi és kulturális hetilapja, amely nevével ellentétben korántsem csak a New York-iaknak szól. Az utóbbi idők legtöbb jelentős írója küldött már nekik szöveget első közlésre, köztük Roald Dahl, Alice Munro, Haruki Murakami, J. D. Salinger és Truman Capote.
Ám nem csak a szerzőgárdája, a külleme is kivételes: az egyetlen nagy magazin, amihez a mai napig kézzel rajzolják az illusztrációkat, sőt, a borítót is. Nem meglepő, hogy a legmenőbb grafikusok is folyamatosan bombázzák őket a siker reményében. Ők meg válogatnak, mert „hozzájuk bekerülni nem semmi, és ezt ők is tudják” – fogalmaz Bányai.
A lap nemrég ünnepelte a kilencvenedik szülinapját. Ezt egyfelől szerkesztőségi költözködéssel ünnepelték. Persze az imádott Manhattant sosem hagynák el, mindössze annyit történt, hogy a kezdetektől meglévő Time Square-i irodából átbattyogtak írógépeikkel az új World Trade Centerbe.
Emellett kiválasztottak kilenc címlaptervet a kilenc dicső évtized tiszteletére. A tervek mind Eustace Tillyt, a hetilap kabalájának számító cilinderes figurát értelmezték újra, aki még a legelső szám borítóján tűnt fel annak idején. Ide válogatták be Bányai egyik tervét is, amelyen egy egész csapatnyi kis Tilly szalad egy apró pillangó után.
A biztonság kedvéért Bányai több verziót is készített, az egyiken például Kim Karsadhiant megszégyenítően twerkel a hibátlan öltözetű gentleman. „Hatalmas megtiszteltetés, hogy egy vagyok a kilenc közül a jubileumi borítón” – írta az Origónak a grafikus, aki "bányai istván"-ként, kisbetűkkel írta alá a levelet, "mint nemecsek".
Bányait nemcsak a The New Yorkerről, de a hazai helyzetről is kérdeztük. Szerinte a Magyar Plakát Archívum létrehozása sok évtizedes tartozása a magyar kultúrpolitikának. Ezért szörnyen sajnálja, hogy a jelek szerint a monumentális Liget-projektben sem kap állandó helyet az alkalmazott grafika, szemben a már így is sokkal jobban lefedett fotózással, ami hatalmas múzeumépületet kap a Felvonulási téren.
„Belgiumban van képregény múzeum, a finnek pedig ipart csináltak a vizualitásból, nálunk nincs semmi, jóllehet Kassák gyalog sétált ki nyugatra, hogy hazahozza a konstruktivizmust. Azóta senki nem tett semmit ezért a műfajért, pedig az új nemzedéknek látnia és ismernie kéne a múltat!” – írta. Szerinte a plakát Magyarországon csak a választások idejére válik érdekessé a politika számára, utána azonnal megfeledkeznek a létezéséről.
„Az alkalmazott grafika megérdemelné a megbecsülést. Nemcsak André Kertészünk van, de Moholy-Nagyunk és Zichy Mihályunk is. A plakát helyét most a digitális média veszi át, ahogy annak idején a fotó is a festészetet imitálva indult. Ha nem használjuk ki az utolsó pillanatot a nyomtatott anyagok archiválására, kétszáz év fejlődéstörténete veszik el!” – fogalmaz Bányai hozzánk is eljuttatott támogatólevelében, amit a Magyar Plakát Társaság számára írt.
A kérdést fölvetettük a Liget-projekt illetékeseinek is, akik nem értették a problémát, hiszen szerintük az alkalmazott grafika megkapja méltó helyét a gigaberuházásban is: „A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egyesített gyűjteményében több százezer grafika található, ebben a kollekcióban kiemelkedően jelentős a plakátgyűjtemény. Ezek a műtárgyak természetszerűleg helyet kapnak majd a Városligetben 2018-ra felépítendő Magyar Nemzeti Galéria – Ludwig Múzeum állandó és időszaki kiállításain is”.