Nőket pincébe záró perverz férfiak történetei

A pszichopata Bereczki Zoltán és a pincébe zárt Ágoston Katalin is jó a Centrál Színház thrillerében, A lepkegyűjtőben. Az előadás mégsem tud vagy akar eleget elmondani fogoly és fogva tartó különös viszonyáról.

A szerelem sötét verem, amelyben legszívesebben örökké fogva tartanánk, akiről úgy véljük, hogy szeretjük. A lehető legpesszimistább forgatókönyv szerint nagyjából így néznek ki a férfi és nő közötti kapcsolatok. De ha kevésbé látjuk sötéten a világot, akkor is sokakra igaz, hogy keverik a kitartó ragaszkodást a szeretettel. Hiszen az emberi természet elé állított egyik legnehezebb kihívás elengedni azt, amit birtokolni akarunk, vagy bízni abban, hogy valami (valaki) akkor is örökké velünk marad, ha nem birtokoljuk.

Ha kíváncsi, milyen a darab női szemmel, olvassa el a Life.hu kritikáját is ITT.

Lehet, hogy nem vagyok normális

Alighanem épp ezért olyan népszerű minden művészeti ágban a másikat rabul ejtő „őrültek” toposza, a nőket pincékbe záró perverz férfiak történetei: ezek tulajdonképpen metaforái annak a feszültségnek, amit az erő és a hatalom mindenhatóságához szokott emberben az kelt, ha valami sem erővel, sem hatalommal nem szerezhető meg igazán.

Ki lehet ugyan kényszeríteni az együttlétet, de az egészben rejlő lényeget, amiért az együttlét jó lenne, azt nem Forrás: Éder Vera

Mert a két ember közötti kapcsolat végső soron mindig ilyen marad; ha az egyik fél nem önszántából adja oda magát, akkor ki lehet ugyan kényszeríteni az együttlétet, de az egészben rejlő lényeget, amiért az együttlét jó lenne, azt nem. És mivel ez kicsiben mindenkivel megtörtént már, akit valaha is visszautasítottak, John Fowles A lepkegyűjtő című regényéhez hasonló történetek mindig népszerűek maradnak. Ezek ugyanis nem szólnak másról, mint az ebből a fájdalomból következő érzések legszélsőségesebb felnagyításáról.

„Lehet, hogy nem vagyok normális. De annyit mondhatok, ha volna pénzük és idejük dögivel, mint nekem, sokan megtennék ugyanezt. De azért biztosan több akad ilyen, mint ahányról tudnak” – mondja a regény férfi főszereplője, aki beleszeretett egy nőbe, és mivel biztos volt benne, hogy az soha szóba sem állna vele, inkább elrabolja őt, és egy pincében tartja fogva.

Lehet, hogy nem vagyok normális Forrás: Éder Vera

Gondolatban mind lepkegyűjtők vagyunk egy kicsit

És talán igaza van. Gondolatban talán mind eljátszottunk a gondolattal, milyen lenne nem elfogadni a visszautasítást. Gondolatban talán mind "lepkegyűjtők" vagyunk egy kicsit.

És a színház – meg a többi művészeti ág – olyankor a legjobb, amikor lehetőséget ad arra, hogy átéljünk bennünket foglalkoztató helyzeteket anélkül, hogy azok a valóságban, a színház falain vagy a könyv lapjain túl is megtörténjenek velünk. Úgyhogy A lepkegyűjtő tökéletesen ideális alapanyag egy jó színházi előadáshoz.

De azért erősen ront az ügy esélyein, ha – mint most a Centrál Színház előadásában – nyom nélkül kihajítanak mindent a regényből, ami túl van a cselekmény leírásán, a voltaképpeni thriller-történeten.

A lepkegyűjtő tökéletesen ideális alapanyag egy jó színházi előadáshoz Forrás: Éder Vera

Hogy az emberrabló Ferdinand abnormális tettében közrejátszik némi nagyon is érthető, a társadalmi különbségekből adódó frusztráció. Hogy túl a paradox és pszichopata alapgondolaton – „fogva tartom, de kedvesen bánok vele, hogy megismerjen és végül megszeressen” – hogyan is viszonyul áldozatához, hogyan férnek meg a fejében az extrém kedvesség és a szélsőséges barbárság gesztusai.

Hogy milyen torzulásokat képes, és milyeneket nem képes okozni a pincébe zárva tartott Miranda lelkében a helyzet; hogy milyen elképzelhetetlenül faramuci és megalázó például ösztönös hálát érezni a fogva tartó iránt, amikor az beállít a finom ebéddel, vagy a folyamatos egyedüllét miatt vágyni életünk tönkretevőjének társaságára.

Kihagy negyven, lélekrajzzal teli lapot

Sokatmondó és jellemző a későbbiekre is, hogy a rendező Horgas Ádám verziójában (a színlapon nem jelölik, hogy más készítette volna el a regény színpadi adaptációját) az előadás az első pillanatban a regény negyvenedik oldalára ugrik – és kihagy negyven, lélekrajzzal, belső motivációk ismertetésével teli lapot.

Pedig lett volna lehetőség a leíró részek átemelésére, hiszen a sok évtizeddel ezelőtt játszódó történetet a Centrálban a mai korra adaptálva játsszák. Ferdinand „titkos videoblogon” számol be gondolatairól, ez a forma pedig, ha jól használják, bármit elbír. Itt azonban megmarad két jelenetet elválasztó, gyors kommentárnak, sosem hosszabban a feltétlenül szükségesnél.

Miért is ne próbálná Miranda megszerezni a regényben még nem szereplő mobiltelefont? Forrás: Éder Vera

A modernizáció egyébként remek rendezői döntés, hiszen azt sugallja: az eszközök talán praktikus értelemben mások, de amúgy mindez bármikor megtörténhet ma is. És technikai értelemben többnyire átgondolt ötletekről van szó: mágneskártyával nyitható ajtóról, telefonos alkalmazással nyitható redőnyről és a kihagyhatatlan szelfizésről.

Azonban mivel az előadás (az álomjeleneteket leszámítva) realista, szinte hiperrealista – roppantul ügyel a valósághűségre, művérrel, pontosan koreografált verekedéssel, élethű kellékekkel, Ferdinand jelleméhez nem igazán illeszkedő, túlzottan steril, boncteremhez hasonló díszlettel, szép, de jelentés nélküli jelmezekkel –, ezért zavaróan hat, amikor mégis kiforratlanság csúszik a képletbe.

A szökés lehetetlen

Mert noha Ferdinand börtön-gépezete – ezt többször hangsúlyozzák – tökéletesen olajozott, és a szökés szinte teljesen lehetetlen a nagy odafigyelés miatt, arra mégsem gondolt a rendező, hogy miért is ne próbálná Miranda megszerezni a regényben még nem szereplő mobiltelefont?

És persze apróság, de kizökkent a realizmus által teremt világból, amikor Bereczki Zoltán kapkodásában rosszul használja a mágneskártyát, mégis kinyílik az ajtó. Ha több volna a képzeletre bízva, több volna az önmagán túlmutató színházi eszköz a merev valóságmásolás helyett, mindez fel sem tűnne.

A cselekményközpontúsághoz illeszkedik a rendkívül leegyszerűsített, színházi értelemben minden izgalmat nélkülöző filmes szerkezet: a jeleneteket éles és egyértelmű vágásokkal, valamint Hollywood legrosszabb korszakát idéző, a fülsértésig giccsesen hatásvadász, ordító „filmzenével” különítik el egymástól.

Ott van arcának, testének felszíne alatt a rettegés, a remegés Forrás: Éder Vera

Horgas Ádám ugyanakkor nem hagyja teljesen reflektálatlanul a lélektan száműzetését az előadásból; Miranda falra vetített, fantasys látomásai-álmai színházi (vagy még inkább filmes) nyelvre fordítják a lány félelmét. De nem tudnak egyebet hozzátenni ahhoz, mint amit Ágoston Katalin kiválóan el is játszik: legjobb pillanataiban is ott van arcának, testének felszíne alatt a rettegés, a remegés a bármikor bekövetkezhető tragédiától, a vihar előtti csend megszűntétől.

Ezt csak újrafogalmazzák a gyilkos-rémes lepkékről szóló látomások, és ezzel, ha egy átgondolt metafora által is, de feleslegesen kétszer mondják el ugyanazt: mi szükség van arra, hogy Miranda a vetített lepkéktől féljen, ha egyszer valóban látjuk, hogy fél magától a Lepkegyűjtőtől?

Így tehát marad egy szűk másfélórás thriller, ami – hiába adott a színház minden lehetősége – semmi többet nem akar közölni A lepkegyűjtő című alkotásról, mint annak puszta történetét. És meg kell hagyni, akinek ennél nincs is többre igénye, az elégedett lehet azzal, amit kap.

Nem őrült, nem pszichopata

Horgas Ádám rendezésében Bercezki Zoltán és Ágoston Katalin remekül megalkották figuráikat. Bereczki sokáig kiismerhetetlen, nem őrült, nem pszichopata, de mégis érezhetően defektes figurát játszik, aki épp elég rejtélyes ahhoz, hogy izgalmassá váljon.

Bereczki nemcsak átgondolt arcjátékkal, jó hanghordozással játssza el mindezt Forrás: Éder Vera

Aztán egy idő után kiderül, hogy valójában egy óriásgyerekről van szó, egy férfinak tűnő kisfiúról, akinek már megvan a felnőttes ereje és hatalma ahhoz, hogy gyermeteg elképzeléseit megvalósítsa. És Bereczki nemcsak átgondolt arcjátékkal, jó hanghordozással játssza el mindezt, de játékának apró változásaival remekül tudja adagolni az újabb és újabb információkat karakteréről.

Ágoston Katalinnak ebben az előadásban egysíkúbb szerep jut, mivel neki még videoblogja sincsen, így az ő karakterének lelkéről még annál is kevesebb derül ki, mint a férfiéról. De Ágoston mindazt, amit a szövegkönyv megenged neki, kiválóan hozza: félelme hihetetlenül koncentrált, és mind a rettegés elfojtását, mind pedig saját, a férfival szembeni, alkalmankénti felülkerekedése miatt büszkeséget és fennhéjázást érzékeltetni tudja.

Horgas aprólékosan ügyelt a kettejük közti relációk finomságaira is. Szép például, hogy a rettegő Miranda nem akkor hőköl hátra, amikor nemi erőszaktól vagy akár gyilkosságtól tart, hanem akkor, amikor elrablója kijelenti, hogy szerelmes belé.

Ágoston mindazt, amit a szövegkönyv megenged neki, kiválóan hozza Forrás: Éder Vera

És a rendező azt is megmutatja, hogy képes volna a szövegkönyvből kiesett lélekrajzot más eszközökkel pótolni, ha akarná: a két szereplő „mondjam vagy mutassam” játéka a szavakon túl remekül érzékelteti a kettejük közti, áthidalhatatlan mentális szakadékot, ami már önmagában ellehetetlenítené Ferdinand törekvését a szép közös élet kierőszakolására.

Azonban ami itt felsejlik – a cselekményen túlmutató gondolatok lehetősége –, az nagyon hamar szerte is foszlik: a két szereplő közös történetének bántóan összecsapott, egyetlen félmondattal érthetővé tenni próbált végjátéka fél percbe sűríti legalább a felét mindannak, ami a két ember között van, és amiről a történetnek szólnia kéne. És ezzel olyannyira redukálja az előadás gondolati tartalmát, hogy ha megfognánk, a másik öklünkbe pedig egy lepkét zárnánk, talán nem is éreznénk a súlykülönbséget.