„A Sátán szervezi a magyar nemzet ellen a támadást, mi szervezzük a magyar nemzet védelmét. A Sátán Krisztusra emelt fegyverrel sújt le mindig a magyarokra. A magyar küldetés a Krisztusra emelt fegyver és Krisztus közé állni. Ezt tanítja Margit, a mi úrnőnk” – skandálja egy maroknyi apáca a színpadon,
én pedig kezdek fészkelődni a székemben, és nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
A katartikusnak szánt jelenetben ugyanis szemernyi irónia sincs, a Nagy Viktor által rendezett Az Áldozat mindvégig halálos komolysággal önti a nézőre a dörgedelmes tételmondatokat, Szent Margit legendájába beleerőltetve a nemzeti frusztráció és önimádat összes frázisát.
Alig két óra alatt megtudhatjuk, hogy
Ja, és nincs is értelme vitatkozni, mert mindez a tévedhetetlennek beállított Margit szájából hangzik el, akit csak a Sátánnal kokettáló nyugati hatalmak és ügynökeik próbálnak elhallgattatni. Fogalmam sincs, hogy Kocsis Istvánnak mi járt a fejében, mikor 1989-ben megírta a darabot, de a mából nézve gyönyörűen beleilleszkedik a mélységes nemzeti önsajnálat és politikai összeesküvés-elméletek öntőformáiba, amiknek sajnos komoly piaca van nálunk.
Nagyon úgy tűnik, hogy az Új Színház által rendezett fesztivál épp ezt az igényt szeretné kielégíteni. A Szent István kultuszára fittyet hányó, ősmagyar szent iratokat égető pápai nuncius figurájába nem nehéz belelátni az öntelt EU-s hivatalnokot, aki egy távoli hatalom nevében akarja letéríteni a kiválasztott népet a helyes útról.
A harcias politikusként viselkedő Margit és apja, az államot újraalapító IV. Béla ezzel az idegen hatalommal dacol, hogy a magyar érdeket szolgálhassa, amely természetesen egybe esik Isten érdekeivel is.
Pedig a sajtótájékoztatón még a nyitottságot hangsúlyozták a szervezők. Dörner György szerint például nem szentfazékoknak szól a rendezvény, és a legbanálisabb szerelmi sztori, sőt még egy szerelmi háromszög is lehet szakrális, ha önmagán túlmutató élményt kapunk a végén.
A nyitottságnak azonban nem sok jele mutatkozott a díszelőadáson. A fesztivál ez alapján inkább egy népes, de teljesen zárt világnézeti klub identitásképző szeánszának tűnik, ahol nem a keresztényi üzeneteken, hanem a démoni ellenségkép megrajzolásán van a fő hangsúly. Ebben az átpolitizált vallásosságban a nemzet fogalma nyomakodik az előtérbe,
a keresztény erkölcs pedig pusztán a "tisztes hazafi" egyik ismertetőjegyévé válik.
Innen nézve már jobban érthető, hogy jön össze az ősmagyar hitvilág, a világpolitikai paranoia és a nemzeti kiválasztottság mámorító érzése Jézus tanításaival.
Tavaly sem épp a párbeszédkészségről híresült el a fesztivál, inkább Kerényi Imre dörgedelmes mondataival került reflektorfénybe. A nagy formát futó miniszteri biztos egy, a szakrális művészetről szóló beszélgetésen kelt ki a "köpködés" és a mindent átszövő "buzilobbi" ellen, amivel szerinte keményen fel kell venni a harcot. Idén ugyan Kerényi nem lesz ott a beszélgetésen, de a tavalyi kirohanáshoz lelkesen asszisztáló Dörner György és Takaró Mihály igen - ezúttal Eperjes Károllyal és Czakó Gáborral kiegészülve.
Fontos leszögezni, hogy a legkevésbé sem a témával van a baj, csak a valódi párbeszéd és a szellemi kihívások teljes elutasításával. Izgalmas lenne például, ha a szervezők kicsit kimozdulnának komfortzónájukból, és mondjuk Jelenits Istvánt, Várszegi Asztrikot és Szilágyi Ákost ültetnék le a szakralitás és művészet kapcsolatáról beszélgetni. Vagyis olyanokat, akik képesek egymásnak és a közönségnek is újat mondani, és
megvan bennük az a szellemi alázat, hogy odafigyeljenek a másik gondolataira, még ha az különbözik is az övéktől.
Hisz épp az a legszomorúbb az egész fesztiválban, hogy ezt jól is lehetne csinálni, tényleg elgondolkodtatva az embereket korunk nagy kérdéseiről. Én például egyházi iskolába jártam, és nap, mint nap tapasztaltam, hogy a keresztényi szellemiség nagyon is összeegyeztethető a kortárs kultúrával.
Megtanultam, hogy a hit nem feltétlenül a dekadens világ ostorozását jelenti, ahogy a hazafiság sem a feltételezett hazaárulók szidalmazását. Hogy a kortárs tánc, a free jazz vagy Esterházy Péter prózája ugyanúgy részét képezheti egy keresztény ember szellemi horizontjának, mint az ikonok vagy a gregorián énekek. És akkor az éppen aktuális amerikai vígjátékokról még nem is beszéltünk, amik Ambrus atya jóvoltából szintén eljutottak a kollégium mozijába szombat esténként.
A Keresztény Színházi Fesztivál azonban nem a nyitást és az eszmecserét, hanem a bezárkózást szolgálja.
Így nem is az építkezésről szól, csak egy újabb frontja annak a kultúrharcnak, ami az "erkölcsileg fellazult eszmerendszerek" és az ezeket propagáló "dekadens művészek" ellen zajlik.