Mi ragadott meg az autisták világában?
Leesett az állam a rajzaiktól. Amikor először autista fiatalokat rajzoltattam, Lakatos Renáta, nem beszélő autista lány egy bizonyos rendszerben szürkére satírozta az egész lapot. Aztán megfordította és ott is beszínezte. Ahány papírt kapott, annyiszor csinálta ugyanezt. Korábban a konceptuális művészek munkái között találkoztam ugyanilyen jellegű lapokkal. Rádöbbentem: a repetíció, a strigulázás, az egyszerűség miatt egyes konceptuális művészek munkái nagyon hasonlítanak az autisták rajzaihoz. Az autisták zöme nem rajzol szituációkat, nem jelenik meg történet a papíron, nem gondolkoznak szimbólumokban.
Izgalmas egymás mellé tenni az autista Lakatos Renáta vagy Bihari László képeit és például Alighiero Boetti vagy Szíj Kamilla rajzait. Előfordul, hogy egy szülő panaszolja nekem, hogy az autista gyereke csak számokat rajzol. Erre azt szoktam mondani némi túlzással, hogy Roman Opałka ebből művészi karriert csinált.
Tarr Hajnalka évek óta foglalkozik autisták rajzaival, miközben maga is kiállító képzőművész, a közeljövőben az acb Galériában és a Paksi Képtárban lesznek kiállításai. 2011-ben a Magyar Nemzeti Galériában szervezett kiállítást autisták rajzaiból, az ő rajzfoglalkozásain készült képekből a Mosoly Otthon Alapítvány tart aukciókat, 2010-ben, az első vásáron 26 millió forintot gyűjtöttek. Tevékenységükkel eddig közel 100 millió forinttal támogattak 11 civil autista lakóotthont.
Miért van ez a hasonlóság?
A konceptuális művészek előszeretettel dolgoznak zárt, kötött rendszerekben: grafikonokat, adatokat, számokat, logaritmusokat látsz, mint például Jorinde Voigt-nál. A tapasztalatokat egy racionális rendszer rácsán át mutatják meg, az érzelmek háttérbe szorulnak. Az autistáknál alig kerülnek közvetlenül papírra az érzelmek, mert az autizmus rácsa ezt nem hagyja, és ők is vonzódnak a követhető, zárt képletekhez. Szeretik a dátumokat, számokat, adatokat, mert ezek azok a dolgok, amelyeknek a jelentése a legkevésbé van kitéve a változásnak.
Mi történik azokon a rajzfoglalkozáson, amin a módszeredet alkalmazzák?
Heti egyszer rajzolnak az ország hat lakóotthonában, kis csoportban. A legfontosabb, hogy a rajzolásban otthonra találjanak, ezért nem hoztam be semmilyen célzott fejlesztést, nem is értenék hozzá, nem vagyok szakember.
Itt nincs elvárás, ha nincs kedvük, nem kell rajzolni.
De elenyésző a lemorzsolódás, mindenkit elkezd izgatni a rajzolás, még akkor is, ha csak lengőfirkákat nyom.
Lengőfirkákat?
Amit egy másfél éves gyerek is: marokra fogja a ceruzát és íves vonalakat huzigál. Van olyan nem beszélő autista fiú, aki zseniális firkaörvényeket rajzol, utánozhatatlan mozdulatokkal.
Szerintem nagyon szépek, és ő nagyon élvezi a rajzolást.
Van, akinek ki kell hegyezni a ceruzáját, cserélni a papírt, állandóan figyelni kell rá, hogy a folyamat ne akadjon el pusztán azért, mert nem tud hegyezni.
Aztán ott egy autista fiú, aki nem rajzol, mégis nagyon szereti ezt a foglalkozást. Fog egy marék ceruzát és körbe-körbe szaladgál, néha odapattan valakihez és három centiről megnézni a rajzát. Maximálisan ragaszkodunk hozzá. Ő így van jelen, átéli a csoportot, kapcsolatba kerül a többiekkel.
Milyen rajzeszközökkel dolgoztok?
Nagy papíron, jó minőségű eszközökkel, úgy látványosabb az eredmény. Nem festünk, mert ahhoz sok ráérzés kell: vizezni az ecsetet, könnyű kézzel megtartani a papíron. Lehet érdekes az eredmény, de sok az esetlegesség benne, amit nem az alkotó idéz elő, hanem csak történik. A mi célunk az, hogy a rajzoló saját személyisége minél pontosabban legyen jelen a papíron. Hogy ő irányítsa a folyamatokat. Ez személyre szabott: valakinél a zsírkrétából hamar puding lenne, mert annyira rányomja a papírra, valaki eltörné a puha ceruzát. Ha valakinek nagy mozdulatai vannak, akkor nagy papíron és könnyebben csúszó eszközzel dolgozhat.
Arról nem is beszélve, hogy nem igazán bírják, ha maszatos lesz a kezük.
Itt mindent el lehet felejteni, amit a rajzolás technikájáról tanítanak az iskolában.
Igen. A rajzolás számomra a papíron történő viselkedés. A végeredmény csak egy lenyomat. Ha valaki fut három kört az asztal körül, mielőtt húz egy vonalat, az is a rajzolás része.
Az, hogy a ceruzával kopogtat, rágcsálja, kimegy a teremből, az is a rajzolás része.
Ez egy viselkedés, ami róla szól, és minket ő érdekel, a rajz nem kaphat nagyobb figyelmet a részünkről, mint maga az ember. Más kérdés, hogy a rajzok zöme gyönyörű, de ez már kurátori szempont, amit akkor veszek elő, amikor kiállítást vagy aukciót rendezünk. A rajzfoglalkozásokon az számít, hogy az autista rajzolónk minél jobban érezze magát.
Ez a szó gyógypedagógiai értelmében fejlesztő foglalkozásnak számít?
Nem vagyok gyógypedagógus, sem művészetterapeuta. És rajztanár sem, így például nem célom, hogy valaki szépen megtanuljon nyuszit rajzolni. Itt nem az a szempont, hogy elérjük, hogy valaki a mi mércénkkel mérve jól rajzoljon. Az a fontos, hogy érzelmileg biztonságban tudják magukat egy rájuk szabott környezetben. Fontos a folyamatos visszacsatolás, hogy jó, amit csinálnak.
Szerintem aki érzelmileg ténylegesen elfogadó környezetben él, az fejlődik, ha autista, ha nem, ha gyerek, ha felnőtt.
Emellett persze fontosak a profi gyógypedagógiai fejlesztő programok is.
Akkor maga a rajz valójában mellékes?
Egy jó alibi. A rajzolás védettségében a saját világukon belül maradhatnak, mégis biztonságosan kimozdulhatnak, felvehetik a kapcsolatot a foglalkoztatóval, a környezettel, ha erre nyitottak. Az autisták máshogy érzékelik a világot, máshogy dolgozzák fel az információkat. Nem látják az ok-okozati összefüggéseket, a szociális képességek és a kommunikáció terén komoly nehézségeik vannak, a változásokhoz nem tudnak alkalmazkodni. A kommunikáció nemcsak beszéd, hanem kölcsönösség: figyeljük egymást és összehangoljuk a kommunikációnkat. Na, ez nagyon nehéz nekik. Ők a saját rendszerükben maradnak, amire kívülről rá lehet csatlakozni, de neked kell megtalálni a módot. Ők ebben nem tudnak segíteni.
Mi történik, ha sikerül kapcsolatba lépni velük?
Ha ráérzel egy mélyebben érintett autista világára és rászabottan veszed fel vele a kapcsolatot, attól nagyon boldog. Nem igaz, hogy az autisták nem igényelnek emberi kapcsolatokat, nem igaz, hogy szeretik a magányt. Azt szeretik, ha nem kapnak olyan ingereket, amiket nem tudnak feldolgozni, ami persze ahhoz vezet, hogy elmenekülnek az ingerektől. Ez torkollik magányba.
De nem azért, mert nagy fanjai a magánynak, hanem azért, mert ingerszegény környezetben jobban eligazodnak.
Egy másik ember jelenléte bonyolult helyzet.
Hangulatai vannak, mozog, beszél, pislog, szeme-szája külön életet él. Ezt egy autistának nehéz folyamatosan követni, ezért gyakran nem emberekkel keresik a kapcsolatot, hanem monoton, kiszámítható tevékenységekben merülnek el.
Az autista emberek nem használják a kontextusokat a dolgok értelmezéséhez, így nem ismerik fel egy helyzet lényegét. Mi most itt ülünk, én interjút adok, ez egy helyzet. Ha hirtelen kiraknál az asztalra egy vérben ázó konyhakést, az mindent felülírna, esetleg felpattannék, mert azt gondolnám, hogy ez mégsem interjú. Egy autista ember nem érzékeli ezt, és ettől kiszolgáltatott.
A véres kést ezúttal otthon hagytam.
Akkor mégiscsak interjú! Az autisták megtanulnak adott helyzetekre szabott cselekvéseket, de nem tudnak alkalmazkodni a változáshoz. Lehetséges, hogy akkor is arra figyel, hogy csillognak a falevelek, ha éppen jön felé egy autó. Olyan adottságokkal rendelkeznek, amivel ez a világ, ez az élet nehezen kezelhető, mondhatni feldolgozhatatlan.
Így teljesen más tapasztalatokat gyűjtenek, mint a többség, és egyre jobban lemaradnak - vagy számomra szimpatikusabb szóval: másmilyenné válnak. Egy hároméves autista és egy hároméves nem autista között a különbség nem olyan radikális még. Ezért fontosak a korai és folyamatos fejlesztések.
Miért csak lakóotthonokban tartotok rajzfoglalkozásokat?
Ott nagyon jól ismerik az ott élőket, egyetlen szemrezzenéséről tudják, mi történik bennük, rögtön látják, hogy Zolinak most inkább pihenésre van szüksége a rajz helyett. A lakóotthonokban zömében az autizmusspektrum közepén lévők, vagy a mélyebben érintettek élnek, akik önálló életvitelre nem képesek, mi velünk foglalkozunk.
Készül heti több száz rajz, hogy lesz az egyikből sálminta, vagyis az Autistic Art márka egy menő terméke?
Egy textiltervezővel átnézzük a legjobb rajzokat, mintákat tervezünk belőlük, kiküldjük Milánóba, ahol selyemre nyomják, itthon leszabjuk, és saját tervezésű csomagba tesszük. A profi dizájnerek szemléletét és a kortárs művészet keretrendszerét alkalmazzuk a termékeink létrehozásakor és az árveréseken.
Ez egyfajta szociálisan érzékeny csúcsdizájn?
Ha az autisták által készített tárgyakból lehet versenyképes, menő dizájnterméket csinálni, akkor nemcsak gyertyát kéne önteniük vagy lábtörlőt szőni. Az is nagyon jól működik, sokan csúcsminőséget gyártanak ezekből, és a lakóotthonok el is adják. De ha így be lehet vinni a fogyatékosság témáját egy dizájnvásárra, akkor tegyük meg. Csak kicsit több segítség kell nekik, mert az említett Lakatos Renáta nem fog rajziskolába járni, nem fogja elintézni, hogy az alkotása bekerüljön ide vagy oda.
A sálakat, noteszeket ezért menő múzeumshopokban, dizájnboltokba visszük, a rajzokat pedig elárverezzük. A befolyt összeg hozzájárul a lakóotthonok rezsijéhez és a művészeti foglalkozás költségeihez. Fontos, hogy kilépjünk a fogyatékosság kontextusából.
Ez pozitív értékkel kapcsolja össze az autizmust, és jól kommunikálható.
Egyenrangúvá tesszük a fogyatékkal élők csoportját a többiekkel. Azt akarjuk, hogy ha valaki ránéz ezekre a sálakra, pulóverekre, akkor vágyjon rájuk. Nem azért, mert a megvásárlásukkal szívességet tesz szegény fogyiknak, mert azoknak tényleg tök rossz. Az kell, hogy leessen az álla mindenkinek, és azt gondolják: Jesszusom, milyen gyönyörű ez a sál! És így máris abból a világból szeretne valamit magának, amivel amúgy nehéz mit kezdeni.
A Mosoly Otthon Alapítványt Jaksity György üzletember hozta létre 2007-ben. Jaksity György „két autista gyermekén keresztül szembesült azzal a problémával, amivel minden autista gyermeket nevelő szülő: a gyerekeinek biztonságos jövőt kellene biztosítani. Itthon ez minden fogyatékkal élő gyermek szülőjének rémálom. A felnőttellátás Magyarországon nagyon gyenge lábakon áll" – mondta Tarr Hajnalka. Az alapítvány megalakulása óta azokat a civil lakóotthonokat segíti, amelyek az autisták ellátására specializálódtak.